Az élő Ige vége?

Október 26-án a zsinati székházban lezárult egyházunk idei tematikus éve. Rövidített esztendő volt – mondhatná valaki –, s lám, már itt a láthatáron az új téma, az ifjúság. Őszintén szólva általában szkeptikus vagyok az ilyen meghirdetett időszakokkal, mert többnyire mutatósabb a csomagolás, mint az eredmény, ráadásul egy-egy téma fókuszba állítása kiválóan alkalmas arra, hogy más, nemegyszer fontosabb – de elhallgatott, háttérbe szorított, ám onnan a közösségi életünket mérgező – ügyekről elterelje a figyelmet. Így fogadtam az ez évi meghirdetést is. Merthogy egyházi és azzal sokszor összemosódó világi közéletünket nézve annyit beszélünk az Igéről, hogy az már szinte fecsegés, állandóan a szánkon van, de sokszor nem élünk általa, hanem visszaélünk vele, használjuk, sőt kihasználjuk, az élő igazság keresése helyett magunk igazolására. Mert a Bibliából mindenki igazolhatja magát, ez szinte tömegsport nálunk, csak azt felejtjük el – mint édesapám sokszor mondta –, hogy a Biblia nem igazol mindenkit.

Az Ige egyházaként tekintve magunkra meghívtuk, kihívtuk az élő Igét, ám mintha nem számoltunk volna azzal, hogy – mint Visky András, az idei tematikus év fővédnöke szeptemberben írta – „amennyiben valóban szabadon engedjük az élő Igét – akár színből, akár szívből; hívő elszánásból vagy gyanútlanul –, annak mindenekelőtt az Isten házát érintő, súlyos következményei lesznek”. Lettek. Vannak. És lesznek is, kivált, ha úgy döntünk, hogy az év végével, miközben elcsomagoljuk a molinókat és egyéb díszleteket, a témát is ad acta melléjük tehetjük. Pál a filippibelieknek írt levelét azzal kezdi, hogy mindenkor, minden könyörgésében örömmel imádkozik értük. Hiszen meg van győződve arról, hogy aki elkezdte bennük a jót, az el is végzi azt a Krisztus Jézus napjáig. Erre viszont azért van oka, mert arról is megemlékezik, hogy a filippibeliek közösséget vállaltak az evangéliummal. Olyan közösségről van itt szó, amelyben benne van a birtokba vétel motívuma, vagyis mintha azt mondaná Pál, hogy miközben a tiétek lett, az evangélium is birtokba vett titeket, részt szereztetek egymásban. Ez a folyamat pedig nem valamiféle általunk definiált naptári periódusra korlátozódik, nem a „gyülekezeti évad” erejéig tart, hanem addig, amíg ő, az evangélium személye akarja, amíg ki nem teljesedik bennünk, teljesen birtokba nem vesz bennünket, és mi őt.

A kérdés mármost az, hogy mi, itt, egyházként, közösségként közösséget vállalunk-e ilyen értelemben azzal az élő Igével, amely minden kétséget kizáró módon elkezdett rajtunk és bennünk munkálkodni. A zsinati atyák már döntöttek, a gépezet forog, a szervezet működik, rég lekéstünk arról, hogy indítványt fogalmazzon meg bárki arra nézve: testvérek, mi lenne, ha a következő a kiengesztelődés éve lenne? A szó szoros értelmében megélve a kiengesztelődést, úgy, ahogyan a testvérgyilkos népirtásokat követő gyógyító kiengesztelődési szolgálatban értelmezik, s ahogyan a már idézett Visky András október végi beszédében programként megfogalmazta: „…itt és most elkötelezzük magunkat, hogy szóváltásainkban és vitáinkban hittársainkat testvérünknek, sőt »különb« testvérünknek tartjuk önmagunknál. […] Elkötelezzük magunkat, hogy saját igazságainktól jó szívvel kiüresedünk, hogy meghalljuk, mit mond az élő Ige a gyülekezetnek. Meghalljuk és megszívleljük, mit mond a másik testvérünk nekünk. Elkötelezzük magunkat, hogy krisztusi indulattal közeledünk egymáshoz.” Mert így tudunk a folyamatban eljutni a fájdalmak és sebek kimondásáig anélkül, hogy újabb fájdalmakat és sebeket ejtenénk, és így tudjuk azokat letenni Krisztus keresztjére. És persze, tudjuk jól, fontos az ifjúság, de mégis, mit mondunk nekik? Hogyan akarjuk hirdetni az evangéliumot az ifjúságnak, ha végül is mi magunk sem vállalunk közösséget az evangéliummal?

A szerző főiskolai tanár, tudományos rektorhelyettes a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen, az Újszászy Kálmán Református Örökség Kutatóintézet vezetője.