Az ember istenképűsége, méltósága

Amikor a prostituált odalépett hozzájuk, és felajánlotta szolgáltatásait, a korábban élénk társalgást folytató férfiak hirtelen megnémultak. Mit is mondhattak volna? A társaság egyik fele lelkész, a másik fele misszionárius. Nem élhettek, nem is kívántak élni a felkínált lehetőséggel, ugyanakkor megszégyeníteni sem akarták a hölgyet. A csendet a szentségéről és szeretetéről ismert lelkész, Francis Schaeffer törte meg. „Mennyit érsz?” – kérdezte. Barátai elkerekedett szemmel néztek rá, a prostituált azonban szemrebbenés nélkül közölte vele tarifáit. Schaeffer így folytatta: „Nem azt kérdeztem, mennyibe kerülsz, hanem azt: mennyit érsz?” A hölgy először megdöbbent, majd miután megértette a kérdést, egy könnycsepp jelent meg a szemében. Ugyan mennyit érhet? Hiszen abból él, hogy a testét árulja. Schaeffer bátorítóan mosolygott rá, majd elmagyarázta neki, mit jelent az ember istenképűsége, és hogy ebből fakadóan Isten szemében az ember rendkívüli értéket képvisel.

A teremtmények – mind az élettelenek, mind az élők – visszatükrözik Isten egyik-másik tulajdonságát. A Nap, a Hold és a csillagok – a világegyetem élettelen részének képviselőiként – Isten hatalmáról és bölcsességéről tesznek tanúbizonyságot. A növények és az állatok – a világegyetem élőlényeinek képviselőiként – Isten életszeretetét és kreativitását mutatják be. Az ember különlegessége abban áll, hogy Isten valamennyi tulajdonsága kiábrázolódik benne, így válik Isten dicsőségének legtisztább tükrévé. Ez az ember istenképűségéről szóló bibliai tanítás lényege.

Vizsgáljuk meg a tanítás alapjául szolgáló igeszakaszt! Az 1Móz 1,26–28 úgy fogalmaz: Isten a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert. Ez költői kifejezés, amely azt jelenti, hogy nagymértékben hasonlítunk Istenre. De milyen értelemben? Fizikailag? Természetesen nem, hiszen – miként a Jn 4,24 írja – az Isten Lélek, azaz nincs fizikai valósága. Lelki értelemben hasonlítunk tehát hozzá, azaz a tulajdonságai – korlátozott módon ugyan, de – megjelennek bennünk. Milyen tulajdonságokról beszélünk? Maga a szakasz először a hatalmat említi. Isten a maga mindenhatóságában megalkotta teremtményeit, ennek mintájára az ember is uralkodik a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, a vadállatokon és a csúszómászókon. Ugyanebben a szakaszban utalás történik a szeretetre is. A Szentháromság személyei – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – tökéletes szeretetkapcsolatban élnek egymással. A többes szám használata a teremtés aktusát illetően annak kiemelése, hogy Isten férfivá és nővé teremtette az embert, valamint Ádám felkiáltása, amikor meglátta Évát (1Móz 2,23), mind-mind arra utal, hogy Isten a szeretet tulajdonságával is felruházta az embert. A hatalomgyakorlás és a szeretet képessége istenképűségünk kiemelt területei. Ha élünk ezekkel, Isten dicsősége felragyog rajtunk.

Más igeszakaszok alapján kiegészíthetjük az istenképűségről szóló tanítást. Az 1Móz 2,15 szerint Isten azzal bízta meg Ádámot, hogy művelje és őrizze az Éden kertjét, ami újabb tulajdonságot, a gondoskodó attitűdöt tárja elénk. Az 1Móz 2,16–17 az első figyelmeztetés, amely implicite tanúskodik a gondolkodás képességéről és a szabad akaratról. Az 1Móz 2,19 bemutatja Ádámot, amint nevet ad az állatoknak. Mivel ezek a nevek feltehetően beszélő nevek voltak, azaz kifejezték az állatok jellemzőit, nyilvánvaló, hogy az ember képes az összefüggések felismerésére és egyfajta lényeglátásra, ami a szó hétköznapi értelmében a bölcsesség megnyilvánulása. Megint más igeszakaszok bemutatják az ember igazságszeretetét, irgalmát, türelmét stb. Ezeknek a tulajdonságoknak ugyanúgy Istenben található az eredete, így lettek azok az emberéi is.

A tapasztalat segítségül hívásával a sort a végtelenségig bővíthetjük. Mindaz a jó, ami bennünk van, végső soron Isten miatt van bennünk. Az ő tulajdonságai válnak láthatóvá rajtunk.

A teremtmények közötti kitüntetett helyzetünk mutatja, mennyire értékesek vagyunk Isten számára.

Az Isten elleni lázadásunkról és annak következményeiről egy későbbi cikkben fogunk bővebben írni, most csupán a bűnesetnek az istenképre gyakorolt hatásait szeretnénk dióhéjban bemutatni. Képzeljük magunk elé a Notre Dame katedrálisát! Festett ablakok, szemet gyönyörködtető boltívek, égbe törő tornyok. Mindez nem önmagában álló, hanem valaki másra, az Istenre mutató alkotás. Most képzeljük el ugyanezt a katedrálist a tűzvész után! Kitört ablakok, omladozó boltívek, koromszennyes tornyok. Ez is az Istenre mutat? Nem ugyanúgy, mint korábban, de igen. A maga iszonyatában is arról tanúskodik, hogy van valaki, aki hódolatot érdemel, még akkor is, ha ennek kifejezésére maga a katedrális már nem képes. Valami hasonló történt az emberben található istenképpel is. Nem maradt érintetlenül, nem is tűnt el, de eltorzult, összetört. A szeretet, amelyet korábban gyakoroltunk, leginkább a szeretet utáni sóvárgásban figyelhető meg. Az igazság, amelyhez szabtuk a gondolatainkat és a tetteinket, csak akkor fontos, ha minket támogat. Mindazonáltal a szeretet és az igazság gondolata mélyen bennünk gyökerezik. Ugyanez elmondható Isten valamennyi tulajdonságáról. Az Istentől elfordult ember nem akar tanúságot tenni alkotójáról, mégis, még legiszonyatosabb állapotában sem tud nem róla tanúskodni. Milyen következményekkel jár a bennünk található istenkép eltorzulása az értékünket illetően? Még mindig ugyanolyan értékesek vagyunk? Vagy már nem annyira? Esetleg semmilyen értéket nem képviselünk? Gondoljunk a bevezetőben szereplő hölgyre! Mivel olyan életet élt, amilyet, a társadalom zöme úgy vélte, értéktelen. Pedig nem az, még csak nem is csökkent értékű. Ha meglátnánk egy húszezer forintost az utcán, felvennénk? Természetesen igen, hiszen értékes. És mit tennénk, ha ugyanez a pénz sáros volna? Elmennénk mellette? Biztosan nem. A sáros pénz ugyanolyan értékes, mint a tiszta, hiszen nem a papír külleme, hanem a mögötte álló fedezet számít. Isten képe összetört bennünk, de még ebben a formájában is azt bizonyítja, hogy Isten különleges gonddal alkotott meg minket, mi vagyunk a legértékesebb teremtményei. Általános félreértés, hogy Isten csak azokat tartja értékesnek, akik meg[1]tértek hozzá. Az istenképűségből származó értékünk felismerése nagyban hozzájárul embertársaink – nemcsak a szépek és a kedvesek, hanem a mélyre süllyedt, sokszor ellenséges embertársaink – megbecsüléséhez.

A Kol 3,10 szerint Isten azt akarja, hogy népének minden egyes tagjában helyreálljon az ő képe. Ez a helyreállás – miként arról a 2Kor 3,18 tanít – a Jézus Krisztussal való kapcsolatban történik meg, természetesen nem egyik napról a másikra, hanem folyamatos formálódás által, aminek végpontja az Úr visszatérése. A gondolatainkra, szavainkra és tetteinkre való figyelés – összefoglaló módon: az engedelmesség gyakorlása – természetesen fontos. Mindazonáltal ha ezekre helyezzük a hangsúlyt, a magunk erejéből próbáljuk helyreállítani Isten képét önmagunkban, ami lehetetlen vállalkozás. Az ilyesmi leginkább az öröm elvesztését és kiégést eredményez. A Jézus Krisztussal való hitbeli kapcsolat elmélyítése a lényeg, e kapcsolat által árad a lelkünkbe az Úr életereje, amely mindent átformál.

Arról, hogy milyen változások várhatók, a Gal 5,22–23 részletesen beszámol. A Lélek – amely itt nem az ember lelkét, hanem a Szentlelket jelöli – összekapcsol minket Krisztussal, és ebben a kapcsolatban éljük át a szeretetben, az örömben, a békességben, a türelemben, a szívességben, a jóságban, a hűségben, a szelídségben és az önmegtartóztatásban való növekedést. Ezek a tulajdonságok Jézus tulajdonságai, aki – mint emberré lett Isten – az istenkép tökéletes mintáját tárta elénk. A vele való kapcsolatban hozzá leszünk hasonlóvá, azaz helyreáll bennünk az istenkép. Szép példáit látjuk ennek az átalakulásnak az Újszövetség lapjain. Péter, akit az érzései folyton elragadtak, az Isten kijelentéséhez való ragaszkodás példájává lett. János, aki a mennydörgés fia volt, a szeretet apostolává lett. Pál, aki üldözte az egyházat, a misszió megállíthatatlan hősévé vált. Ugyanezt az átalakulást mutatják be korunk bizonyságtevői is. Azért hallgatjuk őket szívesen, mert a példájuk bátorít minket: ha őket formálta Isten, akkor minket is formálni fog. Egy biztos: ha a földön csak részlegesen, a mennyben teljes mértékben azokká leszünk, akiknek Isten eredetileg elképzelt bennünket, az ő képét torzítatlanul fogjuk visszatükrözni.