Október 23-a az a nap, melyen megértettem, mit jelent egy nemzeti ünnep. Ez az a piros betűs, őszi illatú, fájón szép nap, ami évről évre képes volt – és képes ma is – könnyeket csalni a szemembe. Ebben komoly szerepe van annak, hogy apai nagyszüleim emlékein keresztül látom a forradalom napjait.
Gyermekkoromban sokszor tették fel nekem is a kérdést: „mi leszel, ha nagy leszel?” Egy idő után én is elkezdtem kérdezgetni családtagjaimat, ők milyen hivatásról álmodoztak. A sok orvos-tűzoltó-jogász típusú jövőkép között nagyszüleim keserédes válasza gondolkodtatott el legjobban: „Nem számít már, közbeszólt a háború.” Talán ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen békeszerető lettem, azt azonban nem értettem, hogy a háború után miért nem tértek vissza terveikhez. Ahogy később megismertem 1945 utáni történelmünket, kezdtem megérteni őket.
Nagyszüleim az 1920-as években születtek. Mindketten elmondták, hogy életük első évtizedeiben már érezni lehetett az „előszelét" a második világháborúnak, ami aztán letarolta Európát – és valóban mindenbe „közbeszólt”. Budapest ostromáról és a háborút követő évekről csak ritkán beszéltek, de hamar rájöttem, hogy az elejtett félmondatok és közös hallgatások mögött is fájdalmas történet lapul. Nem sokat meséltek azokról az ismerősökről, barátokról, akik eltűntek és többé nem kerültek elő, sem azokról, akik megfigyelhették és talán meg is figyelték őket. Bennem valami sötét, nyomasztó örvény képe kezdett kirajzolódni az 1947-től 1956-ig tartó időszakról, ami elszívott minden jót és szépet a világból. Mikor megkérdeztem, féltek-e, azt válaszolták: nem, az Úr minden nap velük volt, azonban azokat féltették, akiket szerettek.
Ezek a szorongásban és kilátástalanságban telt évek vezették el Magyarországot 1956-ig. Addig az októberig, amikor egy közös gondolattal szakad fel a népből a szabadságvágy. Akik már éltek a két világháború között, azok még emlékeztek rá, mit veszítettek el, akik pedig a háború után születtek, azok valaminek a hiányát érezték.
Évről évre többet tudtam meg a forradalomról, így állt össze lassan életem legszívbemarkolóbb történetévé a 20. század magyar történelmének talán a legszebb tizenhárom napja. Nagymamám mesélt inkább erről az időszakról: arról, hogy ez egy felvonulásnak indult, ami nőttön nőtt és valami megmagyarázhatatlan erővé duzzadt. Az emberek nem forradalmat akartak csinálni, csak változást, jobb életet és szebb jövőt reméltek. Október 23-án éjjel nagyszüleim hálatelt szívvel értek haza és még hosszan beszélgettek. Nem tudták, mi vár rájuk a következő napokban, de hosszú évek után először azt érezték, hogy van remény.
Mert ezt adta vissza elsősorban 1956 ősze a megalázott magyar népnek: a reményt.
Azonban mindannyian tudjuk, milyen tragikus véget ért a forradalom. Számomra legjobban ezt is nagymamám története érzékeltette. Október 26-án a munkahelyére tartva egy szőke nő előre bukó holttestét pillantotta meg egy Rákóczi úti ház ablakában. „Akkor éreztem először, hogy elvesztünk. Mi nem ezt akartuk” – hangzott el szájából a mondat, amit sose felejtek el. Úgy éreztem, a kommunista hatalom bemocskolta és tönkretette a szabadságvágyat, ezt pedig képtelen vagyok megbocsátani.
Nagypapám inkább hallgatott a nemzeti ünnepeken és gyertyát gyújtott november 1-jén, elhunyt ismerősökre és ismeretlenekre emlékezve. Néma, büszke gyásza kísérte gyermekkorom októbereit, mígnem egyszer elmondta, hogy halt meg a karjaiban egy tizenöt éves forma fiú, aki nem hitte el, hogy a tankokból tényleg képesek lőni. Akkor, egyszer mesélt a bátor fiatalokról, akik gyerekfejjel rohantak a halálba, mert meg akarták ismerni a szabadságot. Én pedig vigasztalhatatlanul sírtam mindazokért, akik már nem mesélhetik el történetüket.
Nagyszüleim azt mondták, abban a tizenhárom napban újra részük volt a szabadságból, amiről azt hitték, örökre elveszett. November 4-e után semmi másuk nem maradt, csak ennek az érzésnek az emléke és a hitük. Az a hit, ami nem hagyta elveszni a reményt.
Aztán láttam őket tíz évvel ezelőtt, ahogy könnyezve és mosolyogva figyelték az október 23-i ünnepélyes zászlófelvonást a Kossuth téren. Abban a pár pillanatban benne volt minden: végre őszintén, méltósággal emlékezhettek arra, amiről évtizedeken át nemcsak beszélni, de még gondolkodni sem lehetett.
Képtelen vagyok szavakba önteni a hálát, amit azok iránt érzek, akik azt tudták mondani: elég volt. Sokszor nem tudom, mit lehet még elmondani 1956-ról, amit nem mondtak el előttem, mégis úgy érzem, évről évre fel kell idézni a történeteket, melyeket ismerünk, emlékezni azokra, akik értünk, a mi jövőnkért is harcoltak.
Közel fél évszázad félelmekkel terhes mocskában reménysugárként ragyog 1956. Annak a reménynek a szimbóluma lett, ami sorssá és erővé nőtt. S hiába születtem három és fél évtizeddel a forradalom után, részemmé vált az életben tartó hit, a kitartás és az érzés, hogy mindig érdemes küzdeni.
Farkas Zsuzsanna