Az eredményes egyházi fordulat néhány szempontja

Ne értse félre az olvasó, minden olyan törekvés mellé szívesen odaállok legjobb tudásom szerint, amely szeretett egyházunk életének evangéliumi megtisztításában érdekelt. Éppen ezért emelem ki az alábbiakat.

A cikk a mai társadalmi és egyházi közbeszéd jól ismert kulcsszavaival dolgozik (hatalom, kegyelmi ügy, megújulás, prófétai tiszt, állami befolyás, szembenézés hiánya, történelmi távlat, anyagi kiszolgáltatottság stb.), azonban ezek kibontása többnyire megmarad egy általános, nehezen számonkérhető szinten.

Ez a megközelítés első olvasatra meggyőző lehet, mert sokféle olvasói tapasztalatot képes megszólítani. Ugyanakkor ez a tágasság homályosságba csap át akkor, amikor a jóhiszemű olvasó valóban szeretne hozzálátni szeretett (református) egyháza javításához. Mert ahol a probléma nincs pontosan megnevezve, ott a megoldás sem körvonalazható. Az olvasó így könnyen magára marad azzal a benyomással, hogy bár fontos dolgokról esett szó, de ezek megragadhatósága továbbra is várat magára.

Elismerem, hogy a konkretizálás kockázatos. Vitát provokál és számonkérhetővé tesz. Nem kis bátorság kell hát hozzá. De éppen ez az ára annak, hogy egy kritika túlmutasson az általános elégedetlenség artikulálásán. Aki nem akarja megfizetni mindezt, az valójában még nem kész elhagyni a fedezékét.

Az egyház fogalma összetett. Egyszerre jelentheti a helyi gyülekezetet, a gyülekezetek közösségét felekezeti szinten, az intézményi struktúrát, a vezetést, akár ökumenikus tágasságunkat vagy teológiai meghatározottságot. Ez a sokrétűség megkívánná az általánosítások tudatos kerülését.

A vizsgált írás azonban több ponton is egységes egészként beszél az „egyházról”, anélkül, hogy világossá tenné, mely szinttel kíván foglalkozni. Ez részben következménye a konkrétumok hiányának, mert ha a probléma nincs pontosan körülírva, akkor a felelősség sem állapítható meg egyértelműen.

Az ilyen megközelítés kommunikációs szempontból érthető, mert szélesebb körben vált ki azonosulást. Ugyanakkor komoly kockázatot is hordoz. Könnyen aktivizálja az olvasók meglévő sérelmeit, másrészt olyanokra is ráterheli a felelősséget, akik az adott kérdésben valójában nem érintettek, vagy éppen ellenkezőleg, erejükön felül igyekeznek helytállni saját szolgálati területükön. Az általánosítás persze megakadályozza ennek tisztázódását.

Egy differenciáltabb megközelítés, amely megkülönbözteti a zsinati elnökséget a helyi kántortól, a helyi gyülekezetet az egyházi intézményektől, az egyházi tisztségviselőt a gyülekezeti lelkipásztortól és az egyetemi oktatótól, a helyi gyülekezetet az egyházkerülettől és a zsinati törvényhozástól, nemcsak igazságosabb, hanem célravezetőbb is, mert ebből tud csak következni az, hogy hol és milyen probléma van, és ez alapján milyen változásra van szükség.

Az egyházunkban (MRE) nem hierarchikus berendezkedés uralkodik, hanem testületi kormányzás. Minden szinten. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek felelősei, akár képviselői egy-egy álláspontnak, de amikor ez érvényesül, akkor nem pusztán egy személyes vélemény aktivizálódik, hanem több ember együttes akarata. Legyen ez akár aktív, akár megengedő hozzájárulás, de a felelősség soha nem pusztán egyéni.

Ugyanakkor, mivel a törvényhozó fórumaink is közösségi szinten működnek, így nemcsak az álláspontok képviselőire kell figyelnünk, hanem azokra is, akiknek volt lehetőségük más álláspontot felmutatni, de ezt nem tették meg, vagy álláspontjuk nem győzte meg a többséget. A testületi kormányzás azt is jelenti, hogy tudni kell elfogadni, hogy bizonyos álláspontok alulmaradnak.

Nem közömbös az sem, hogy egy-egy megszólalás milyen kontextusban jelenik meg. Amikor egyházkritikai hangsúlyok társadalmi vagy politikai mozgások idején erősödnek fel, akkor óhatatlanul is felvetődik a kérdés, hogy a megszólalás milyen mértékben teológiai természetű, és mennyiben aktuálpolitikai folyamatok egyházi lecsapódása.

Ez a kérdés nem feltétlenül von le a kritika értékéből, de indokolttá teszi annak tisztázását, hogy a megfogalmazott állítások milyen alapokon állnak. A teológiai reflexió lényege szempontjából különösen fontos, hogy ne csupán időben essen egybe más diskurzusokkal, hanem saját belső logikával, megalapozottsággal és időzítéssel is rendelkezzen. Mindez azt is eredményezheti, hogy egyházi szempontból fontos lehet felszólalni társadalmi konszenzusok idején, ugyanakkor a csendben maradás önfegyelmére is szükség lehet közösségi mozgolódások idején.

A szöveg hangsúlya az egyházi intézményi dimenzión van, amely abból a szempontból érthető, hogy ez az egyház látványosabb és könnyebben tematizálható része. Az egyházi intézmények valóban fontosak, de a református egyházunk önértelmezése szerint az egyház elsődleges színtere a helyi gyülekezet. Mindez az intézményekre nézve azt jelenti, hogy nem az egyházi intézményeknek vannak gyülekezetei, hanem a gyülekezetek miatt vannak egyházi intézmények. Az intézmények gyarapodása sem függetleníthető gyülekezeti valóságunktól.

Amennyiben ez a szemléletmód háttérbe szorul, fennáll annak a veszélye, hogy a kritika elszakad attól a mindennapi valóságtól, ahol az egyházi élet ténylegesen zajlik. Mindez nemcsak egy elméleti lehetőség, hanem valós nyugati tendencia. Amennyiben a gyülekezeti valóság és az egyházi intézményi világ eltávolodik egymástól, akkor az egyházi intézmények feladata többé már nem az, hogy a gyülekezeti szolgálat kiterjesztett helyszínei vagy a gyülekezeteket segítő utánpótlás háttérországai legyenek, hanem önálló küldetéssel rendelkező institútumok, amelyek a tudományos világ módszertani és ideológiai divatjainak való megfelelésben találják meg identitásuk lényegét.

A gyülekezeti valóság bevonása az egyházi intézményekben tapasztalható rendszerszintű problémákat árnyalja, és egy olyan irányba tereli, ahol az egyház élete ténylegesen formálódik.

A kritika az egyházi élet természetes és szükséges része, mert még nem vagyunk a mennyei valóságban. Különösen nagy szükség van rá, ha a megújulás belső, és nem a megújítás külső vágya táplálja. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon jelenik meg.

Ha a kritika folyamatosan negatív képet rajzol, állandóan csak tiltakozik, és a maga szerepét kivétel nélkül az aktuális egyházi élettel szembeni ellenkezésben látja, akkor a legjobb szándék ellenére is könnyen válhat olyan mentalitássá, s később identitássá, amely inkább fenntartani, mintsem megoldani kívánja a problémát. A Názáreti Jézus maga is figyelmeztet erre a fenyegetésre: „De mihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonló a piacon ülő gyermekekhez, akik ezt kiáltják a többieknek: Zenéltünk nektek, és nem táncoltatok; siratót mondtunk, és nem gyászoltatok. Mert eljött János, aki nem eszik, és nem is iszik, és ezt mondják: Ördög van benne! Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, falánk és részeges, vámszedők és bűnösök barátja! De cselekedetei által nyert igazolást a bölcsesség.” (Mt 11,16–19)

Amire Jézus Urunk felhívja a figyelmet, az egy olyan mentalitás, amely mindig jobbnak gondolja magát a környezeténél. Ha jobb a környezeténél, akkor nem akar együttműködni. Mivel nem tud együttműködni, ezért folyamatosan kívül rekeszti magát az aktuális valóságon. Ebből kifolyólag nem is akar, de már nem is tud semmit tenni annak érdekében, hogy bármit is jobbra fordítson. Ennek eredményeként pedig akaratlanul is az élet akadályozója lesz. Ezt fontos lenne elkerülni.

Az egyház jelenlegi helyzete csak történeti és társadalmi kontextusban érthető meg. A rendszerváltás utáni időszak sokak számára valódi változást jelentett, olyan szolgálati lehetőségeket, amelyek korábban nem álltak rendelkezésre. Számos lelkipásztor és gyülekezet számára ez az időszak nem pusztán strukturális átalakulást, hanem szolgálati megerősödést is jelentett. A többség legjobb szándéka szerint az evangélium ügyében igyekezett élni a megnyílt lehetőségekkel. Ezek a tapasztalatok fontos ellenpontot képeznek minden olyan megközelítéssel szemben, amely kizárólag hiányként vagy válságként írja le a jelenlegi helyzetet. Ehhez pedig még hozzátehetjük a különböző generációk és szolgálati helyzetek eltérő tapasztalatait. Ez így összességében arra figyelmeztet, hogy az egyházról alkotott kép szükségszerűen sokrétű, és ezeket a különbségeket együtt, egyszerre kell számba vennünk.

Ugyanakkor az, hogy a mai társadalmi közegben az egyházi közösségek létszáma a népszámlálások adatai szerint csökken, nem egyházi jelenség csupán, hanem társadalmi és kulturális. Mindez természetes következménye annak a gondolkodási alapállásnak, hogy a közösség van az egyénért. Ebben a szellemi ellenszélben a magyar keresztyénség, és benne a református gyülekezetek a lokalitásban élve ma is a legtöbb embert mozgatják meg heti rendszerességgel az egész magyar társadalmunkban. Bár nincsenek pontos adataink (miért nincsenek?), de meggyőződésem szerint több százezer ember mozdul meg hetente a keresztyénség miatt. Rendszeresen, évek, évtizedek és évszázadok óta. Melyik másik társadalmi szervezet képes még ma erre?! Az pedig egy másik kérdés, hogy ebből mi látszik a mai, főként online fókuszú kontextusban. Ha ezt mi, egyházi emberek nem látjuk, akkor kitől várjuk ennek észrevételét?!

A vizsgált írás érdeme, hogy nem hagyja érintetlenül az egyházi önreflexió kérdését, amely folyamatos szükséglet, és ezáltal kezdeményezi a további közös munkát. Ugyanakkor ez a párbeszéd akkor válhat igazán termékennyé, ha a kritika konkrétabb, differenciáltabb és a gyülekezeti valóságba mélyebben beágyazott formában jelenik meg.

A megújulás iránti igény közös. Éppen ezért különösen fontos, hogy a megszólalásaink ne csak diagnózist adjanak, hanem olyan módon tegyék ezt, amely egyszerre segíti elő a szélesebb kép megértését és annak jelenlegi konkretizálását, valamint képes teret nyitni, és másokat is meghívni a közös evangéliumi építkezésre. Egy biztos: velem számolhat Nagy Károly Zsolt.