Az igazi templom

Jeremiás kemény szavakkal osztja ki kortársait: „Loptok, öltök, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el.” (Jer 7,9–10) Ördögi kör: bűn, megtisztulás, megint bűn. Távolinak tűnik az ószövetségi prófétai vádbeszéd. De vajon nem azért építünk-e magunknak oltárt, templomot ma is, hogy ott megszabaduljunk, és utána folytassuk utálatos dolgainkat? Nem csempészünk-e be bálványokat otthonunkba, templomunkba? Vajon nem áldozunk-e szertartásosan tárgyaink, könyvespolcunk, számítógépünk, kedvteléseink előtt a magunk kultuszaival? Maradtak-e még ledönteni való bálványok nekünk is?

A templom az a hely, ahol Krisztus nevében összejövünk. Magunknak, azaz gyülekezetünknek építjük, Istennek már nincs rá szüksége az Újszövetség korában, mint egykor az áldozóhelyre. Gyülekezésre alkalmas, jó szerkezetű, jó akusztikájú épület a megfelelő. De vajon nem tesszük-e hozzá ehhez a gyakorlati szükséglethez – a mi dicsőségünket? Reformátusok vagyunk, tehát fehér legyen a fal. De akkor legyen nálunk a legfehérebb! Ha egyszerű, puritán a templom – akkor abban legyen élenjáró. „A világon legjobban nálunk mutasson Istenre a templom!” Láthatatlanul – vagy nem is annyira burkoltan? – lopjuk meg így az Úr dicsőségét. Isten háza az építész nevével vonul be a történelembe, a püspök fogja megnyitni, a polgármester fog ott először úrvacsorázni. Észrevétlenül csúszunk bele az önépítésbe, öndicsőítésbe. A magunkkal megelégedésbe. És ha magammal megelégszem, nem tudom kimondani, hogy Krisztus elég nekem.

Vajon a keresztyének térfoglalása – új intézményekkel, templomokkal – egyben Krisztus térfoglalása is? „Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt” – ezeket hazug szavaknak nevezi Jeremiás. Rámutat azokra a templomokra, amelyek nem az Úréi, hanem a mieink. Pedig tárgyaink, épületeink, templomaink, otthonunk, amelyekhez lelkünk mélyén sajátunkként kötődünk, valójában nem is a magunkéi. Otthonunk rendeltetése szerint védett lakótér nekünk és családunknak, de néha saját kultuszunk szentélyévé tesszük. Van, aki élete végéig építi, szépíti házát, hogy aztán más lakjon benne. Nem szokás az építő halála után lebontani a házakat. Sokszor hirdetnek házat „földi paradicsomokban”: Thaiföldön, Grúziában, akárhol. De a mennyországban nem lehet sem házat venni, sem templomot építeni. Milyen nagy szó volt annak idején az „öröklakás”: amely a benne lakóé, és nem az önkormányzaté, államé. Pedig örök lakása csak Krisztusban van bárkinek is. Régi igazság, hogy nincs gazdag halott. Nem tudjuk a templomainkat sem átvinni a túlvilágra. Azok is el fognak enyészni Krisztus eljövetelekor. Ahogyan még a templomot is tudjuk saját dicsőségünkre fordítani, úgy tudjuk bűneinket is megmagyarázni. Az indulat csak érted van, Uram! – mondjuk. Pedig nincs jó indulat és rossz indulat. Az indulat mindig rossz. Csak téged akarlak! – mondjuk. Pedig nincs jó akarat. Az akaratunk mindig rossz. Az én indulatom, az én akaratom nem jó. Rossz természetünk nem szűnik meg, bár lelepleződik a megtéréskor. Sokszor nem tagadjuk meg, csak igyekszünk jó irányba fordítani. Pedig az indulatot, akaratot nem forgatni kell a jó irányba, hanem megölni. Hányan vannak, akik ugyanazt teszik a templomban hívőként, mint előtte: mások megítélése, indulatosság, képmutatás – csak most a másik irányban. Az Ószövetség tanulsága, hogy nem tudunk megváltozni. Újra és újra visszatérünk a bűnhöz. „De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el.” Mi a megoldás? „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Magamat nem tudom meggyógyítani, megfordítani, megmosni, felékesíteni. Csak ő tehet bármi jót bennem. Az örök életemet nem tudom én berendezni. Csak ő készíthet ott helyet nekem. Csak ő építhet igazi templomot.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának docense.