Elveszítheti-e egy lelkész a hangját Isten előtt? Mennyiben különbözik a gyülekezet előtt elmondott ima és az otthoni? Hogyan élhetjük át a szüntelen imádságban való élet szabadságát? Az imádság témáját jártuk körbe egy lelkipásztor szemszögéből. Hajdúné Tóth Lívia lelkésszel, hittanoktatóval beszélgettünk.
Lelkészként a lovasberényi gyülekezethez tartozó intézményekben lát el szolgálatot, illetve segíti férjét a gyülekezeti munkában. Emellett 2008 óta szerkesztik a Reformátusok Lapja Imádkozzunk! című rovatát. Ezek az írott fohászok mennyiben tükrözik az imaéletét?
Mindig érdekes végignézni, hogyan változtunk az imádságokban, milyen sokféle fohász került ki a tollunk alól. Kezdetben irodalomi szempontból is rendkívül csiszolt írások jelentek meg, legalábbis törekedtünk rá, de előfordult persze, hogy megfeledkeztünk egy-egy határidőről, másodpercek alatt is alkottunk néhányat. Sokszor ezekről kaptuk a legpozitívabb visszajelzéseket, lehetséges, hogy azért, mert nem gondolkodtunk, agyaltunk rajtuk annyit. Az is meglátszott az imádságainkon, amikor nagyon mélyen voltunk, gyászoltunk, hiszen akkor az szűrődött át rajtunk. Furcsa is ezeket visszaolvasni, mert tudom, hogy milyen esemény húzódik meg mögöttük, látom bennük a nagy örömöket, amikor a hálaadás fakadt ki belőlünk, illetve azt is, amikor csak sírni tudtunk. Az olvasók egyébként ezekre is tudtak rezonálni, kaptunk visszajelzéseket, hogy ez sokat jelentett nekik. Olyanról is tudunk, hogy idősebb gyülekezeti tagok kérték a lelkészt, fénymásolja ki ezeket az imákat nekik a Reformátusok Lapjából, hogy el tudják tenni maguknak, de olyat is hallottunk, hogy kivágták, és beragasztották a füzetükbe.
A szolgálata során rendszeresen imádkozik nyilvánosan. Miben különbözik ehhez képest, amikor otthon a családjával vagy magában fohászkodik?
Amikor gyülekezetben, bibliaórán, istentiszteleten, hittanórán hangosan imádkozom, az felelősséggel jár, mert nem a magam nevében fordulok Istenhez, hanem ezeket az embereket a hátamon cipelve viszem az Úr elé. Az az imádság nem rólam szól, hanem a közösségünkről, arról, hogy itt vagyunk, Istenem, ezek foglalkoztatnak bennünket, ezeket szeretnénk most odarakni a lábaid elé, ezekért vagyunk hálásak. Ez felelősség, ezért igyekszem jól megfogalmazni a mondataimat, mert hogy másokat is viszek, és azt szeretném, hogy ezek az ő imádságaik is legyenek. Amikor otthon imádkozom a belső csendességemben, akár tusolás vagy vezetés közben, amikor senki sem hall, senki sem lát, akkor szabadon kifakadnak belőlem az érzések, gondolatok. Akkor bátran „megmondom a magamét” az Istennek, legyen szó akár nagyon nagy örömökről, akár valami olyanról, amit nem értek, és kiszakad belőlem fájdalomként, kétségbeesésként, akár számonkérésként. De meg is tudok nyugodni az Isten előtt. Szeretem a zsoltárokat olvasni, mert ott az ember átéli azt, ahogy a zsoltárosból feltörnek az érzések, gondolatok, de a zsoltár végére lecsillapodik, lecsendesedik, az Isten jelenlétében megnyugszik. Valahogy a belső imádságaim is ilyenek.
Előfordult olyan, hogy nem tudott imádkozni, nem volt képes magából szavakat kifacsarni?
Volt egy nem túl hosszú időszak, amikor abszolút nem tudtam imádkozni, annyira mélyre kerültem lelkileg. Elveszítettük egy magzatunkat, gyászoltunk. Frissen még tudtam írni róla egy imádságot, amely megjelent nyomtatásban – könnyek nélkül nem tudom visszaolvasni a mai napig –, és utána következett nagyjából egy hónap, amikor nem tudtam imádkozni, de prédikálni és hittanórát tartani sem. Egyszerűen azt kellett mondanom az Úristennek, hogy nem tudok veled beszélni. Számomra is ijesztő volt mindez, nem tudtam miért nem vagyok képes rá, pedig sem vád, sem lázadás nem volt bennem, és nem értettem, miért tűnt el a hangom Isten előtt. Ennek ellenére tudtam, hogy megengedhetem magamnak, hogy csak úgy legyek Isten előtt, akár a hittanórán, akár az istentiszteleten, prédikálnom sem kellett. Elfogadtam, hogy egy ideig nincs hangom, gyászolok, de éreztem, hogy idővel ez kisimul majd, megvigasztalódom és megtalál a békesség, és az Úristen olyan szorosra vonta körülöttem a támogatását, hogy soha nem éltem meg olyan intenzíven a közelségét, mint azokban az időkben. Nagyon távolinak éreztem magam az Istentől, de valójában ekkor voltam a legközelebb hozzá, mert magához vont.
Hogyan tudott felszabadulni úgy, hogy ha nem tud szólni Istenhez, akkor nem szólal meg?
Ha felnőttként szorongok attól, hogy egy napig nem hívtam föl az anyámat vagy az apámat, akkor el kell gondolkoznom, hogy milyen szülői nyomás alatt vagy elvárások közepette nőttem fel. Szerintem az Isten nem így működik. Ha egy nap nem szántam időt arra, hogy elvonuljak és imádkozzam, de tusolás, vasalás közben, amikor a gyerekem zokniját kerestem, utaztam, folyamatosan imádkoztam, elmondtam a gondolataimat Istennek, akkor megéltem a szüntelen imádságban való élet szabadságát. Ebben pedig képes vagyok felszabadulni arra, hogy azt mondjam: „Istenem, én most csak csöndben akarok előtted lenni.” Hiszem, hogy nem kell magyarázkodnunk az Istennek, mert ért bennünket. Amikor Jézus együtt megy az emmausi tanítványokkal az úton, akkor egy ideig csak hallgatja őket. Nem okoskodik, később mutatja meg nekik magát, amikor már leülnek az asztalhoz. Van úgy, hogy csak együtt megyünk az Istennel, hol ő beszél, hol mi beszélünk, és előfordul, hogy egyszerre mindketten. Azt hiszem, hogy ezek külön életszakaszokhoz, élethelyzetekhez kapcsolódnak.
Milyen szerepet játszanak az imaéletünkben a keretek?
A gyermekeink számára soha nem volt kötelező az egyéni imádság, de amikor összegyűltünk esténként, akkor oda kellett jönniük, és lehet, hogy úgy ültek le, hogy „anya, nem fogok ma imádkozni” – nem is kellett nekik –, de közben mégis kibukott belőlük valami. A keret segített nekik abban, hogy megnyíljanak, odafordította a figyelmüket. Felnőttként is gyakran ezt éljük meg, előfordulhat, hogy nincsenek szavaink, nincs ötletünk, hogy mi szerepeljen az imádságunkban, de ha lélekben odatérdelünk az Isten elé, akkor a gondolatok is megérkeznek. Legtöbbször a nyitottság hiányzik belőlünk, azt hisszük, hogy valamilyennek lennie kell az imádságnak, hogy ez egy kötött műfaj, pedig Isten előtt azok lehetünk, akik vagyunk. Az imádságnak olyan természetesnek kellene lennie, mint a levegővételnek, egyszerűen csak ott vagyok és szuszogok az Isten előtt.
Hogyan nyilvánulhat meg az ima ereje a gyülekezet életében?
A gyülekezetünkben van egy imádkozó kör, egy nagyon kedves csoport, amely főként idősebb gyülekezeti nénikből áll, akik rendszeresen összeülnek. Elképesztő erő van ebben a közösségben, imádkoznak a pedagógusainkért, az óvónőinkért, a gyerekekért, a családokért, az intézményi vállalásokért, az elmúlt és az elkövetkező programokért, a megkeresztelt gyerekek családjaiért. Utólag csak gyönyörködünk abban, hogy mennyi minden történik ezen imádságok nyomán, ezek nem csak kimondott szavak, hiszen egy akarattal kérnek Istentől, ami óriási biztonságot ad a munkánkban. Imádkoznak értünk is, bármilyen nehézség ér bennünket, akár egészségben, családi életben, szolgálatban, tudjuk, hogy vannak, akik imádkoznak értünk. A saját gyerekeinket is így neveljük, és így mertük elengedni őket kollégistának Kecskemétre. Nehéz lépés volt, de tudtuk, hogy vannak, akik rajtunk kívül is könyörögnek értük.
Miként kerülhetjük el, hogy imádságainkkal tudatosan vagy tudatlanul Isten akaratát próbáljuk manipulálni?
Akkor már eleve az alapkérdést is feltehetjük, hogy mi szükségünk van az imádságra, ha az Úristen úgyis tudja, mit fog elvégezni. Azt hiszem, hogy az imádságra elsősorban nekünk van szükségünk, miközben imádkozom, változom, megértem Isten akaratát. Lehet, hogy az első gondolataim még a saját vágyaim körül forognak, és igyekszem ehhez „megnyerni” Istent, de mire a végére érek – akár több imádságon keresztül, akár éveken át való küzdéssel –, ő elvégzi bennem a kellő munkát, hogy képes legyek letenni a kezébe az elképzeléseimet. „Legyen meg a te akaratod” – ez az elképzelhető legerősebb pecsétje egy imának, de idő kell ahhoz, hogy ez valóban beérjen bennünk.
Nem áll ez ellentmondásban azzal, hogy egy akarattal imádkozzunk közösségként?
Hiszem, hogy abban erő van, amikor egy közösség kér valamit, de azért, mert közben a közösség válik erőssé. Hogy az Úristen beáll-e az akarat mögé, az hadd legyen az ő kezében, de miközben valakiért vagy valamiért imádkozunk, százszor erősebbé válunk a hitben.
Miként juthatunk el oda, hogy feloldódjanak a vágyaink az Isten akaratának elfogadásában?
Amikor a legelső gyerekünket vártuk, akkor az első genetikai ultrahang után azt mondta az orvos, hogy az élettel nem összeegyeztethető betegsége van, de azt javasolta, hogy pillantsunk rá egy hét múlva is. Nagyon nehéz egy hét volt. Leborultunk az Isten elé, és azért imádkoztunk, hogy a gyerekünk makkegészséges legyen. Ezt akartuk teljes szívünkből, de közben megéltük a kiszolgáltatottságot, hogy nem a mi kezünkben van a döntés, nekünk „csak” az ima maradt, amely viszont hatalmas erővel bír. Úgy imádkoztunk, hogy ha van rá lehetőség, akkor Isten formálja mindezt a javunkra. A hét végére egyre erősebb lett bennünk, hogy „legyen meg a te akaratod”. Úgy mentünk el az ultrahangra, hogy készen álltunk elfogadni bármilyen hírt, belesimultunk az Úr akaratába. Az orvos azt mondta, nem tudja, hogy mi történt, mert orvosilag nem megmagyarázható, de nem lát semmi olyat, amit egy héttel ezelőtt látott. A gyermekünk megszületett és felnőtt egészségesen. Egyébként nagyon érdekes volt, mert pont egy ifitábort vezettünk azon a héten. Ebből a szempontból is nehéz volt, de az Úristen tudta, hogy feladatokkal jól el tudja terelni a gondolatainkat, és pont a csoda volt a témája a hétnek. Jézus csodáiról beszéltünk János evangéliuma alapján, és el tudtuk mondani nekik, hogy mit éltünk át, ami mindenki számára megerősítően hatott. Mindehhez szükséges az önfeladás, hogy feloldódjunk Isten kegyelmében, és higgyük el, jót tervezett felőlünk. Ha erre a bizalomra ráállunk, az nem jelenti azt, hogy nem lehetnek vágyaink, nem kérhetünk, de szem előtt kell tartanunk, hogy ő jobban tudja, mi jó a számunkra.
Hogyan tudunk kialakítani ilyen bizalmi viszonyt Istennel?
Sok múlik azon, hogy egyébként milyen otthoni mintát hozunk magunkkal. Tapasztalatom szerint azok küzdenek rengeteget az imádsággal, akik nem tudtak beszélgetni annak idején a szüleikkel. Az Isten megengedte, hogy részben a szülői minta alapján épüljön fel a fejünkben a róla alkotott kép. Persze ezen a mintán tudunk dolgozni, és ahogy az Istennel való kapcsolatunk épül, úgy sokszor a szüleinkkel való viszony is gyógyul. Hiszem, hogy egy jó gyülekezetben ez létrejöhet, mert egy működő közösségben lesz olyan, aki odafordul felém. Ha azt érzi az ember, hogy valaki számára fontos, valakit érdekel, akkor elkezd épülni benne a bizalom, ami egyéb területekre is kihat.
Többször is előjött a gyerekek példája a beszélgetés során...
Ha bemegyünk a gyerekek közé egy iskolába vagy egy óvodába, akkor biztosan lesz legalább egy közülük, aki odajön és elkezd csacsogni. Számukra teljesen ösztönös, hogy meg akarják osztani, ami lejátszódik bennük. Egy gyülekezetben is ennek kellene természetesnek lennie. Ha nem tudunk egymás örömeiről, bánatáról, betegségéről, munkahelyi válságairól, akkor nem vagyunk egy közösség, csak egy helyre járó emberek.