Sokkal következetesebben kellene közösen kiállnunk mindazért, amire a Szentírás kötelez minket – állapítja meg a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa egykori főtitkára, Bóna Zoltán. A nyugalmazott dunavarsányi lelkipásztort, a protestáns cserkészet máig aktív vezető személyiségét szerteágazó pályája mellett arról is kérdeztük, hogyan egyezteti össze magában markáns reformátusságát és ökumenikus beállítottságát.
Nemrég érkezett vissza egy rendhagyó családi-baráti zarándoklatról, amely Pál apostol vonatkozású helyszínekhez kapcsolódott. Beszámolna erről, mint aki tervezte-szervezte az utat és tartotta annak állomásain az igei üzeneteket hordozó beszédeket?
Pál apostollal kapcsolatos zarándoklatunkat – más-más helyszíneken – harmadik éve tartjuk meg. A kisebbik fiam, Bóna Balázs kedves gesztusából nőtt ki az egész. Van egy kis lakrésze Cipruson, mondta, szeretné oda elvinni az apját. Azzal a valós indokkal hárítottam el az ajánlatát, hogy repülőre többet én már nem szeretnék ülni, hivatalos útjaim során röpködtem eleget. Akkor fordított a dolgon, és remek ötlettel állt elő. Arra hivatkozva, hogy Pál apostol is járt Cipruson, indítványozta, menjünk el közösen autókkal, kibővítve társaságunkat polgármester meg üzlettárs barátjával, szóval egy apró, keresztyén érintettségű csapatként valósítsuk meg az utat. Így is lett, bejártuk Törökországot, majd hajóval átkeltünk Ciprusra. Úgy terveztem, hogy minden fontos helyszínt érintsünk, ahol Pál apostol járt. Nyolc-tíz helyen koszorúztunk is.
Hogyan „lépett működésbe” az úton a lelkész?
Igés üzenettel szóltam Pál apostolról: milyen körülmények között, illetve milyen hatással volt itt vagy ott, és hogy milyen tanulság, üzenet szűrhető le ezekből. Minden helyszínen volt imádság is. Szóval olyan jól sikerült az egész és olyan jókedvvel csináltuk ezt, hogy Balázs fiam kezdeményezte: a következő évben hasonló céllal zarándokoljunk Görögországba. Akkor már hozzánk csapódott az országgyűlési képviselő másik fiam, Zoltán, illetve mások is, voltunk már heten. Idén azt a célt tűztük magunk elé, hogy folytassuk a Pál apostol nyomdokain járó zarándoklatot Máltán és Olaszországban. Most már két autóval tízen voltunk. Csatlakozott hozzánk Amerikából egy unokatestvérem meg az egyik unokám, ott volt a majosházi és a halászteleki polgármester, és így tovább. Helyben idézhettük fel Pál máltai „kalandját”, emlékezhettünk meg római kivégzéséről, kereshettük fel a hagyomány szerinti temetési helyét, ami fölé később a város második legnagyobb, róla elnevezett bazilikáját emelték. Ki ne felejtsem Nápolyt: nem is gondolnánk, hogy van egy máig számon tartott pontja a város tengerpartjának, ahol Pállal és a többi fogollyal kikötöttek a rabtartók, és onnantól gyalog vitték őket Rómába.
Hasznosítható-e másoknak valami az önök spontán kialakult hagyományából?
Talán ösztönözhet némelyeket olyan túrákra, kirándulásokra, amelyeknek van hitbéli, bibliai irányultsága. Amelyek ráadásul lehetőséget kínálnak arra, hogy a résztvevők közben jókat fürödjenek, egyenek, kiránduljanak. Egyébként a dunavarsányi helyi újságba utólag képes beszámolókat írtam, írok az útjainkról, illetve harminc-negyven ember követte Viberen a mindennapi bejelentkezéseinket.
Személyes hitében milyen helyet foglal el Pál apostol?
Vezérigémnek nevezhetem a Róma 9,16-ot: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Feliratként is ez szerepelt a három év alatt mintegy harminc általunk elhelyezett koszorún. Pál apostol nagyon sokat akart, ezért rengeteget futott, el is mondhatta: „futásomat elvégeztem”, de azt is tudta, hogy ennek eredményét, garanciáját az isteni kegyelem adja! A reformáció egyik hangsúlyos hittétele is éppen a sola gratia lett, szemben a jó cselekedettel. Istennel nem üzletelhetünk, alkudozhatunk. Egyedül az ő kegyelme által lehet értelme mind az akaratunknak, mind a futásunknak, méghozzá solus Christus, azaz egyedül Krisztus érdeméért. Ez vonatkozik mind az időre, mind az örökkévalóságra. A másik említésre fontos dolog azzal függ össze, hogy Pál a pogányok apostola volt, zsidó származása ellenére. Ebből is sok konfliktusa származott nagyobb részben zsidókkal, kisebb részben pogányokkal. A pogányok apostola volt, éppen ez teszi még időszerűbbé Pál alakját, teológiáját és szolgálatát a szekularizációba, az újpogányságba merült emberiség előtt. Amit elvilágiasodásnak, szekularizációnak szokás mondani, az valójában elpogányosodás. Nem istentelenség, hanem rosszabb: bálványimádás. Anyagiakban, gazdaságban, szakadatlanul fenntartható fejlődésben és hasonlókban hisz a jelen világ, öncélú szabadságban, genderideológiában, továbbá a tömeges bálványimádás új álisteneiben. Mi, biblikus hívek azonban nem feledhetjük, hogy a pogányság iránt Pál apostolban mentő szeretet testesült meg. Tehát nem utálat és nem ítélet, hanem missziós elkötelezettség.
Sokakat visszariaszt a hittől, hogy azt hiszik, kioltódik a saját egyéniségük.
Ellenkezőleg. Ha Krisztus él bennünk, és ez a krisztusi hit csúcsa, az éppen az egyéniségünk megszentelt kiteljesedése. Megmarad a sajátosságunk, mert mindegyikünkből csak egy van. De mindegyikünket a magunk egyéniségében szenteli meg a Krisztusban, tehát a hitben, reményben és szeretetben való lét. Teremtett lényünk krisztusi volt, de immáron nem krisztusi szeretettel és felelősséggel él a legtöbb ember, hanem csípőből, csuklóból, indulatból, hangulatból szól, cselekszik vagy mulaszt. Vannak kevesek, akiknek van kottájuk, akár biblikus kottájuk, de sokszor – mint a zenésznövendék – melléütünk, és a kotta lejátszása lehetetlenné válik. Bárcsak Pál apostollal együtt sokan mondhatnánk, hogy él bennünk Krisztus, tehát a krisztusi szeretet, illetve a teremtett jóság inspirálná életünk minden mozzanatát! Pál apostol ebben messze fénylő példa számunkra.
A hitigazságokból is azért tudott olyan sokat kibontani, mert mint tanúságot tett róla: „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”?
Igen, ugyanakkor ezért tudott annyi szenvedést, hányattatást kibírni. Ki tudta bontani tizenhárom levélben a hit igazságát, miközben el tudta viselni, hordozni a rengeteg igazságtalanságot, kegyetlenséget pogánytól, zsidótól, aztán a római hatalomtól.
Beszélgetésünk egyszerre izgató és békességes háttere, hogy a ráckevei Duna a kertjét szegélyezi. Gondolom, összefüggés van a vízicserkészet iránti elkötelezettsége és otthonának helyszíne között…
A cserkészvízitúrák inkább következményei annak, hogy a Dunával már kisgyerekkoromban találkoztam. Pontosan ezen a helyen pancsoltunk, szüleim itt tanítottak úszni, evezni. Kiskunlacházán születtem, apám itt volt orvos, anyám itt volt gyógyszerész. Bár bent laktunk a településen, de a lacházi Duna-part nőtt maradandóan a szívemhez. A helyi értelmiségnek, de sok más itteni lakosnak is a lacházi strand fontos találkozási pont volt, bár nomád körülmények között. Működött itt, az ingatlanunk helyén egy forgalmas vendéglő, ahol még élőzene is volt. Már csütörtökön helyet kellett foglalnia annak, aki itt akart vasárnap ebédelni; motorcsónakkal jöttek a szemközti Angyali-szigetről, a környékről. A legszebb emlékeim tehát a lacházi időkből ehhez a Duna-parthoz kötődnek: úszás, evezés, táncos mulatságok a Halászkertben vőlegény koromig…
Viszont másutt peregtek le a feleségével közös szolgálati évtizedek.
Feleségemmel, Gizellával 1980-tól 2021-ig voltunk a közeli Dunavarsány lelkipásztorai, de a kiskunlacházi Duna-parttól akkor sem szakadtam el, vissza-visszatértem ide nagy nyáresti úszásokra. A vendéglőt aztán lebontották, többszörösen eladták a telket. Végül sikerült a nyugdíjas időszakunk előtt megvásárolnom. Még aktív koromban fölépítettük ezt a házat, hogy nyugdíjas éveinkre ide tudjunk költözni.
A lacházi part ihlető környezet a szellemi munkához, igehirdetés-vázlatok készítéséhez?
Ilyet különösebben nem vettem észre magamon, de mégsem hiába élek éppen a Duna-parton. Májustól szeptemberig úszom, emellett evezek, horgászni tanítom az unokáimat. Nemrég a gimnáziumi évfolyamtársaimat is idehívtam a 49. érettségi találkozóra. Sőt, a régi gyülekezetünket, a dunavarsányit minden évben vendégül látjuk itt augusztus végén.
Annak idején egyéb fontos, illetve „magas” tisztségei mellett hogyan tudta ellátni a varsányi szolgálatot?
Mint említettem, ketten voltunk Dunavarsányban egy lelkészi állásban. Mondhatom, javarészt Gizella volt a varsányi lelkész, a bibliaórák tartásától kezdve a lelkek gondozásán és a temetéseken át a hittanig bezárólag ő pásztorolta a híveket, nagyon hűségesen. Több tanórája volt egy héten, mint sok tanárnak. A vasárnapi igehirdetések és a menedzseri teendők azonban teljesen az én feladatom volt, ezek ellátását sokszor tudtam kombinálni hazai és nemzetközi, oktatói, szervezői, szervezetvezetői, adminisztratív és más teendőimmel.
Mondana példát arra, hogy menedzseri képességei miben tárgyiasultak Varsányban?
Például, amikor 1990-től megnyíltak az egyházak számára is a pályázati lehetőségek, forszíroztam ezek kiaknázását, és élére álltam az építkezéseinknek. Nagy fejlesztési feladatokat végzett el a gyülekezet: templomot, parókiát, cserkészházat, közösségi házat építettünk több ezer négyzetméteren.
Mivel magyarázza, hogy a hivatásán túl egyéb területeken is aktív volt?
A kommunizmusban az egyház általában és egy gyülekezet konkrétan a társadalom perifériájára szorult. A rendszerváltás nekünk azt jelentette, hogy elindulhattunk a centrum felé: oktatás, szociális szféra, civil szerveződés, kulturális aktivitás stb. A másik ok az volt, amit már említettem, hogy az egylelkészes állás nagy részét a feleségem betöltötte, tehát volt szabad kapacitásom. Például ezért dolgozhattam a zsinati irodán csaknem tíz évig, másfél évtizedig a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) főtitkára voltam, több mint egy évtizedig a Károli Gáspár Református Egyetem jogi és bölcsészkarán tanítottam. Közben országos vezetője voltam a Habitat for Humanity evangéliumi otthonteremtő mozgalomnak, de dolgoztam az egyházi és kisebbségi államtitkárságon is. Mindeközben képviselő és alpolgármester voltam Dunavarsányban és tagja voltam a megyei közgyűlésnek is. Csak megemlítem számos egyesületben és alapítványban az alapítói, illetve kuratóriumi aktivitásomat.
Helyi közéleti tevékenységének volt vallási vonatkozása?
Természetesen, és hogy példát is mondjak: a rendszerváltozáskor, már 1990 őszétől bevezettük Dunavarsányban, hogy kötelező tanóra legyen az általános iskolás gyerekeknek a felekezeti hittan vagy az etika. Ezzel egyedülálló módon megelőztük ugyanennek az országos bevezetését a közoktatásban, hiszen az csak később, 2010 után valósult meg!
„A tisztes emberi együttélés minimuma hull romjaiba a szemünk láttára!”
Ön akkor az a fajta lelkész, akitől a lelkigondozás távolabb áll?
Ebben a kérdésben érezhetnék egy bujtatott kritikát, de ehelyett elismerem, hogy az igehirdetés és a gyülekezetszervezés közelebb áll hozzám. Erre emberi inspirációt is kaptam, hiszen viszonylag sokan igényelték a vasárnapi igehirdetői szolgálataimat. Ugyanakkor nyugdíjas éveimben egy csaknem ezres létszámú nehézipari cégnél mentori szolgálatot végzek, ami gyakorlatilag lehetőséget ad lelkigondozásra is.
Igénylik a dolgozók, amit ön tud nyújtani?
Minden új belépőnek előírás, hogy velem is leüljön beszélgetni, akárcsak a HR-essel vagy a tűzvédelmissel. Az ilyen ismeretségek következtében is kapok telefonokat. Van, akiknek a cégnél a házassági eskü megerősítésével ünnepeltük a huszonötödik évfordulójukat. Van, akinek a gyászában igyekeztem vigasztalást nyújtani. Az egyik legemlékezetesebb esetem az volt, amikor egy munkavállaló azzal keresett meg, hogy most velem tesz még egy kísérletet, de valószínűleg úgyis felakasztja magát. Fölsorolta élete hosszú lajstromot kitevő szomorúságait, élethelyzete megoldatlanságait. Szépen elkezdtük ezeket olyan beszélgetésekben földolgozni, amelyekből a Jóisten sosem maradt ki. Ennek a dolgozónak problémája volt az is, hogy – joggal – zaklatták a hitelezői. Nem álltam meg a szóbeli segítségnyújtásnál. A behajtókkal tárgyaltam, a cégtől és alapítványoktól sikerült pénzt szereznem. A hitelezőknél komoly elengedéseket értem el. A dolgozót meglátogattam a kórházban, az otthonában, mert senkije nem volt. Nem lett öngyilkos, két éve konszolidált körülmények között tölti a nyugdíjas éveit. Erre talán gondolhatok úgy, mint egy Istentől megáldott lelkigondozásra.
Térjünk vissza egy kicsit a cserkészetre, azon belül is a vízicserkészetre!
Bár nem végeztem hitoktatást, megszerveztem a cserkészetet, fantasztikus vízitúrákkal a történelmi Magyarország szinte összes folyóján. A Tiszát Kárpátaljától Szerbiáig végigeveztük cserkész keretek között. A Dunát is megismertük: biciklivel indultunk a Fekete-erdőtől, hajóba szálltunk Ulmnál, leeveztünk egészen – persze nem egyszerre, hanem több év alatt, szakaszokban – a Vaskapun túlra. Ez komoly ifjúsági munka volt. Az országos cserkészetet is igyekszem szolgálni azzal, hogy a Magyar Cserkészszövetségen belül én vagyok a protestáns cserkészet vezetője.
1956-ban született: nem is lehetett gyerek- és ifjúkorában cserkész…
Valóban, de ösztöndíjas hallgatóként a nyolcvanas évek elején Chicagóban komoly emigrációs magyar cserkészetre lelhettem. Ott érintett meg a mozgalom „szele”. Szűk évtized múlva, tekintettel a rendszerváltásra, Magyarországon is újrakezdődhetett a cserkészet. Baráti kapcsolatban voltam az akkori, apám korú, dunavarsányi plébánossal, aki látva agilitásomat, felekezeti elfogultságtól mentesen felajánlotta, hogy együtt szervezzük meg helyben a cserkészcsapatot. Ez meg is történt hatvan-hetven fővel. Egy év múlva, a halála után az egész helyi cserkészügyet megörököltem. Országosan pedig az történt, hogy akkortájt a Zsinati Iroda Missziói Osztályának voltam a vezetője, és a Zsinat elnök-püspöke, Kocsis Elemér „munkaköri kötelességemmé” tette a református cserkészmozgalom ügyét.
Mivel indokolja, hogy legtöbb református lelkész kollégája nem kapcsolódott be a cserkészmozgalomba gyülekezetének gyermekeivel, ifjaival?
Voltak, akik azért nem, mert számunkra „túl sok” volt a mozgalom újjáéledésekor a katolikus lendület. Nekem viszont az volt és maradt a meggyőződésem, hogy a református ifjúság nevelésének is fontos eszköze lehet az az evangéliumi cserkészet, amit éppen reformátusok szerveztek meg Magyarországon, például a Keresztyén Ifjúsági Egyesület keretén belül és abból kinőve. Ezt a minősített evangéliumi, Krisztus-központú cserkészetet művelte a nagytekintélyű református pedagógus, Karácsony Sándor. Szóval továbbra is azt gondolom, hogy az evangéliumi cserkészet művelői áldást hoznak gyülekezetük ifjú és felnőtt tagjainak, és ezt nem kisebbíti az, hogy olykor ökumenikus szempontokat is követni kell.
Szóval a hazai cserkészet protestáns ihletésre jött létre?
Úgy van. Bár nem kizárólag, de meghatározóan. Nem véletlen, hogy a Magyar Cserkészszövetség 1912-ben a Budapest-Kálvin téri templomban alakult meg, ökumenikus közösségben, de református vezetéssel! A húszas évektől erősödött a piaristák révén a katolikus dominancia. Ami ellen azonban a megoldás nem az, hogy távolmaradunk, hanem éppen az, hogy minőségi cserkészettel jelen vagyunk.
Huzamos ideig volt a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkára. Honnan van önben az ökumenikus érzület – az érezhetően markáns református önazonosság mellett?
Nem kerülhetem meg a személyes vetületet: apám – mint sok református értelmiségi –agnosztikus református volt, anyám pedig – mint a legtöbb katolikus értelmiségi – liberális, tehát nem bigott katolikus volt. Nehéz megítélni, hogy apámat a reformátussága vagy a kommunistaellenessége motiválta-e inkább arra, hogy az általános iskolában sokak bosszantására beíratott az iskolai hittanra, aztán középiskolába az országban akkor egyetlen református gimnáziumba adott. Anyámnál megtapasztaltam azt a Krisztus-hitet, amelyből szeretet, megértés, megbocsátás és sok szép gesztus fakad gyakorlatilag mindenki számára, kezdve persze a családdal. A „nyakas kálvinizmus” és a „szelíd katolicizmus” ötvözete jelenti nálam az ökumenikus lelkületet.
A hittanra, majd a debreceni refibe íratás, vagyis édesapja döntései nélkül aligha választotta volna később a lelkészi pályát…
Úgy nőttem fel, hogy a környezetemben jószerivel mindig református többséget érzékeltem, és ezt tartottam természetesnek. Lacházán nem is volt katolikus templom, a szülőföldemhez közeli Áporka, Majosháza, Dömsöd, Tass, Kunszentmiklós, Dunavecse is református többségű, pláne akkor még. Debrecent magyaráznom sem kell. Csak fiatal felnőttként, a budapesti teológiára kerülve döbbentem rá, hogy a fővárosban a Kálvin térin, a Szilágyi Dezső térin, a Pozsonyi útin, a Fasorin kívül szinte az összes nagy templom katolikus. Azt, hogy az országban kisebbségben vannak a protestánsok, ekkor kezdtem érzékelni. Ugyanakkor az nem tetszett, hogy sokaknak a megoldás erre az volt, hogy a kisebbrendűségi érzésüket református bigott kizárólagossággal orvosolták.
Az ökumené jegyében elvileg azon is lehetne ügyködni, hogy a reformátusság feloldódjon, felszívódjon a katolicizmusban.
Elvileg nincs kizárva, hogy van olyan „buzgó római katolikus”, aki akár a lélekmentés buzgóságával erre adja a fejét. Fordítva ez nyilván elképzelhetetlen, de szerintem katolikus hittestvéreinknél ez a mentalitás elenyésző kisebbségben van. A református értékképviselet természetesen együtt jár a református érdekképviselettel. Ebben semmi rosszat, sőt sok jót látok, és ezt gondolom helyénvaló ökumenének. Így leszünk mi egy a különbözőségben: „Unity in Diversity”.
Nem kellene abban megnyilvánulnia a hazai ökumenének, hogy a történelmi egyházak együtt kiállnak az egyre erőszakosabban támadott közös hitelvekért, keresztyén etikai, szociáletikai, bioetikai igazságokért? Ezek mintha hiányoznának manapság.
De, nagyon is! Krisztusra kellene koncentrálnunk, és így, közösen kellene fellépnünk a krisztusi értékek mellett olyan időkben, amikor erőszakos támadásba lendül például az eltörlés kultúrája, a woke, a gender és a progresszivizmus. Ezek többfrontos támadásban vannak. Tényleg jó lenne, ha az egyházak közösen, tudatosabban és koncentráltabban néznének farkasszemet ezekkel. Hadd említsek egy apró történetet, amelynek a MEÖT főtitkáraként voltam tanúja! 2006-ban történt, hogy Gyulán, az Európai Egyházak Konferenciájával együtt szerveztem egy másik konferenciát, ami a közelgő, 2007-es nagyszebeni Ökumenikus Nagygyűlés előkészítő rendezvénye volt. Meghívtam minden felekezetet hazánkból és a szomszédos Partiumból: reformátusokat, katolikusokat, ortodoxokat. Az ökumenikus istentiszteletre a gyulai román ortodox templomban kerítettünk sort. Minden egyházi vezetőnek adtam szerepet, Bábel Balázs kalocsai érseket kértem fel a szentbeszédre. Ő körbemutatott az ujjával a különböző felekezetű vezetőkön és híveken, és ezt a kijelentést tette: „Uraim, vegyék tudomásul, hogy mi így, együttesen is kisebbségben vagyunk!” Ez csaknem két évtizede volt. Ma Magyarországon, a legutóbbi népszámlálás riasztó adatait figyelembe véve, még inkább tudomásul kellene vennünk, hogy fogyó kisebbség vagyunk. Emiatt is sokkal következetesebben kellene közösen kiállnunk mindazért, amire a Szentírás kötelez minket.
Ha már szóba hozta a woke-ot: a közelmúltban meggyilkolták Charlie Kirk amerikai keresztyén médiaszemélyiséget, ráadásul egy egyetemi hallgatói vitafórumon. Hogyan értékelte ezt?
Ezt a nagyhatású, hitvalló, konzervatív fiatalembert világszerte gyászolják, ugyanakkor vannak olyan mozgalmárok, akik örömmámorukat fejezték ki a „kivégzése” kapcsán. A tisztes emberi együttélés minimuma hull romjaiba a szemünk láttára! Örültem volna, ha a magyar történelmi egyházak ezzel kapcsolatban közösen kifejezték volna a részvétüket, de ez sajnos nem történt meg. Sok hasonló lehetőség és szükség is teljesületlen marad a teremtésvédelem, számos rémisztő társadalmi jelenség és sokfajta társadalmi igazságtalanság esetében. Legyünk jó reménységgel, hogy az eddig sok gyümölcsöt termő ökumenikus mozgalom e tárgyban is intenzívebb és hatékonyabb szolgálatot végez a teremtett világ és benne az emberi társadalom javára.
