Az ünnepek ünnepe

Ezt az ünnepet maga Jézus szerezte, amikor feltámadásának napján megjelent tanítványainak (Jn 20,19–23; Lk 24,36–49). Éppen ezért szűkebb értelemben véve minden vasárnap az Úr napja, a feltámadás ünnepe, de a keresztyénség legkorábbi hagyományai közé tartozott a feltámadás évenkénti kiemelt megünneplése is. Ez magától értődően a zsidó húsvét, a páska ünnepéhez kapcsolódott, nemcsak azért, mert az első keresztyének nagy arányban zsidó származásúak voltak, hanem legfőképpen azért, mert Jézus kereszthalálának és feltámadásának eseményei is e zsidó ünnep keretei között zajlottak le.

Feltehetőleg már a legkorábbi időkben, de a 4. századtól kezdve mindenképpen, a húsvéti ünneplés csúcspontja eredetileg nem a vasárnap délelőtti istentisztelet, hanem „húsvét vigíliája”, tehát a nagyszombat éjszakai virrasztás volt. A virrasztás egyrészt szintén a zsidó páskára utalt vissza, hiszen a kivonulás előestéjén a népnek virrasztania kellett Egyiptomban (2Móz 12,42), másrészt azonban előretekintés is volt, hiszen a korai egyház Jézus második, dicsőséges eljövetelét húsvéti virrasztáson remélte bekövetkezni (Lk 12,35–37).

A húsvét jelentőségét aláhúzta, hogy a legkorábbi időktől kezdve – bár más ünnepnapokon is kereszteltek, mégis – elsősorban ezen az ünnepen keresztelték meg és fogadták be az egyházba az új gyülekezeti tagokat. A keresztség mellett az úrvacsora kiemelt alkalma is a húsvét volt. A 6. századtól kezdve vált kötelezővé a három nagy ünnepen (karácsony, húsvét, pünkösd) való úrvacsorázás-áldozás, ami arra utal, hogy a hívek többsége ekkor már kevesebbszer vett részt az eucharisztikus közösségben. Ezt a gyakorlatot – amely már csak az évi egyszeri áldozást írta elő a hívőknek – az 1215-ös negyedik lateráni zsinat szentesítette is.

A legkorábbi időkben a keresztyének a már említett kapcsolódási pontok miatt a zsidó húsvét, a páska napján, tehát niszán hónap 14-én (3Móz 23,5) ünnepelték saját húsvétjukat. Ez a dátum a hét bármelyik napjára eshetett, de mivel Jézus feltámadásának a napja a vasárnap volt, ezért már a 2. században elterjedt Rómában, Alexandriában és az ő szokásaikat követő gyülekezetekben, hogy a keresztyén húsvétot a páska után következő első vasárnap üljék meg, míg Kis-Ázsiában és Szíriában szigorúan tartották magukat a 14-i dátumhoz. Az ebből a különbségből fakadó, két évszázadon keresztül húzódó vita a keleti és nyugati egyházfél első nagyobb konfliktusává lett. A vitát a 325-ben megtartott niceai zsinat zárta le, amely azt a megoldást hozta, hogy a húsvét napjának a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtölte utáni első vasárnapon kell lennie.

Az egységes húsvéti dátum a Gergely-naptár 1582-es bevezetéséig állt fenn, azóta a húsvét időpontja újra eltér a nyugati és keleti egyházakban, ennek ellenére is vannak évek, amikor ugyanarra a dátumra esik az ünnep, legközelebb például 2025-ben. A korai keresztyének Jézus keresztre feszítését és feltámadását még ugyanazon a napon ünnepelték. Miután a már említett niceai végzés után a húsvét már mindenképp vasárnapra esett, elkezdett elkülönülni egymástól a „kereszt” és a „feltámadás” húsvétja, tehát először a nagypéntek, majd ezután a nagyszombat és a nagyhét többi napja is saját liturgiai szerepet és arculatot kapott, sőt az ünneplés tovább tartott a húsvétvasárnap utáni héten is, amely a megkereszteltek fehér ruhájáról a fehérhét nevet kapta. Az egész héten tartó ünneplésből mára csak a húsvéthétfő maradt meg, mivel a húsvéti ünneplést hazánkban a 11. században négy napra, a 17. században háromra, végül Mária Terézia kérésére 1771-ben két napra csökkentette a katolikus egyház. A református gyakorlat követte a korra jellemző gyakorlatot, bár a puritán kegyességet követők maguk is szorgalmazták a többnapos ünnepek rövidítését.