November 11-én, szerdán temették el Adorján Gusztáv tiszántúli főgondnokot. A nyíregyházi kórházigazgatótól Bogárdi Szabó István püspök búcsúzott a helyszínen.
„Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve. Mindezekben nem vétkezett Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedett.” (Jób 1,21-22)
Gyászoló Család, gyászoló Gyülekezet! Most kezdtük olvasni Jób könyvét, a Szentírás nagy sors-könyvét, melybe mindannyiunk szenvedése és reménye bele van foglalva. Ezt mondta Jób, mikor hírét vette családja pusztulásának: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve!
Mindenek előtt azt kell belátnunk, hogy önmagában még azt sem könnyű mondani, hogy: „az Úr adta.” Sőt, olykor azt is bajos kimondani: „az Úr.” Adorján Gusztáv olyan korban született, amikor Istenről beszélni veszélyes volt. Isten, Aki csillagvilágokat teremtett, Aki egyetlen hozzánk intézett kérdésével szerte foszlatja a lázadó ember okoskodását és balgasággá teszi azt, Ő ez az Úr! De a lázadó ember nem akarja ezt hallani. Így volt ez Adorján Gusztáv gyermekkora és ifjúsága idején, a kommunizmusnak nevezett világ-romboló ámokfutás idején, amikor azt is félre akarták állítani, akiknek akár csak a szemében ragyogott ez a szó: Isten. Azoknak is baja eshetett, akik puszta létükben hordozták a szép vallomást: áldott az Úr! S akik, ahogy Adorján Gusztáv mondta, a műtőbe is bevitték a hitüket. Gyászoló Szeretteim! Sose felejtsétek el Adorján Gusztáv mély, és igaz Isten-hittel lángoló tekintetét!
De még nehezebb kimondani, hogy: „az Úr adta!” - mert mindent Isten adott. Mi semmit nem szereztünk, mindent kaptunk. Kaptuk az otthont, a családot, a gyermekeket, az unokákat, kaptuk a jó iskolát, kaptuk a hivatást, kaptuk az igyekezetet, kaptuk az előmenetelt, kaptuk a gyülekezetet, kaptuk a szabadságot, kaptuk a hűségre való belső késztetést, kaptuk az egész életet – az Úr adta! Kimondani pedig azért nem könnyű, mert azt, hogy Ő adta, csak hálával lehetséges őszintén kimondani. Még a veszteség közepette is csak hálával tudjuk ezt tiszta szívvel kimondani: az Úr adta. Őt is, Adorján Gusztávot is az Úr adta nektek, nekünk, mindannyiunknak. Ez hívő beszéd. És a hívő beszéd a legnehezebb.
„Az Úr vette el.” Úgy érezzük, ezt a legnehezebb kimondani. Amikor a szenvedő Jóbot mélybe rántotta a hír, hogy elveszítette övéit, és ő ezeket szavakat kimondta, mi rögtön gyanúsítani kezdjük, mint tették a barátai: ilyet ugyan, hogy lehet mondani? Az Úr vette el? Netán vádlón mondja ezt Jób? Isteni önkényt panaszolna fel? Amit Isten egyik kezével adott, a másikkal visszaveszi? Amivel megajándékozott, attól megfoszt? Vagy talán rezignált beletörődéssel mondja ezt Jób? Azt akarja csak mondani, hogy nem láthatunk bele a világ és az élet törvényeibe, életünk csak egy villanás, vagyunk, és eltűnünk; adás és elvétel, ez mindenki sorsa? Ha vád lenne Jób szava, azzal azt mondaná ki, hogy nem tudjuk (pedig tudjuk!), hogy minden a javunkra van. Ha rezignált lemondás lenne a szava, azt jelentené ki, hogy feladta a reményt. Jób szavában bölcsesség van, és amit mond, hívő belátás: az Úr adta, az Úr vette el – vagyis én nem a magamé vagyok, hanem Istené, Aki a rosszat is a javamra fordítja, Aki szavával világot teremt és újjáteremt, Aki életet és feltámadást szerez. Ezért bölcsességem nem okoskodás, hanem remény, bölcsességem ereje nem rezignált tézis, hanem szeretet.
Gyászoló Szeretteim! A legnehezebb mindazáltal teljesen végigmondani Jóbbal együtt: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve! Jób könyvének írója nyomban hozzátoldja: „mindezekben nem vétkezett Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedett.” Szépen minősíti Jób hitét, és ezzel tudtunkra adja, hogy mi is csak akkor nem vétkezünk, ha magasztaljuk Isten nevét. És magasztalást mondani akkor a legnehezebb, amikor a legnagyobb mélységbe süllyedünk és a halál árnyékában járunk. Nehéz azt mondani, hogy áldott az Úr neve, mert kétségeink vannak az élet értelme felől. Nehéz áldást mondani, mert magunkra-hagyottnak érezzük magunkat. És leginkább nehéz ezt mondani, mert nehéz Isten kezébe visszaadni és letenni azt, amit Tőle kaptunk, és azt is, Akit tőle kaptunk. Nehéz most Adorján Gusztávot Isten kezébe odatenni. De még ennél is nehezebb magunkat is Isten kezébe letenni. Erre hívlak benneteket ebben a gyászban: áldott az Úr az Adorján Gusztávnak adott sok áldásért, áldott az Úr Adorján Gusztáv ajándékozó életéért, áldott az Úr az Adorján Gusztávnak megígért feltámasztásért!
Adorján Gusztáv, ahogy mondani szokták, probléma-megoldó ember volt. Amikor egyszer itt, a nyíregyházi kórházban, miután súlyos betegségből megmentett, körbevitt és megmutatott mindent, nem a birodalmát mutatta meg, hanem a lehetőségeket. Odáig elmenően, hogy még a beteglátogató rokonok számára is volt gondja, hogy ne csak az orvos vigye be a műtőbe a hitét, hanem a beteg is hozhassa magával a gyógyulás reményét. Honnét tudta, hogy a sokak, a legtöbbünk számára megoldhatatlannak tűnő problémákra is van megoldás? És miért akarta azokat megoldani? Istentől tudta és tanulta ezt a bölcsességet és akaratot – mert Isten az, aki megmenti az embert, Krisztus által, Akiben Isten megoldott már mindent. Isten Krisztusban feloldozott a vétkeink terhe alól, megoldotta halandó létünk bilincseit, hiszen a feltámadott Krisztus maga a megoldás. Aki Benne hisz, ha meghal is, él.
Gyászoló Szeretteim! Adorján Gusztávot az Úr adta nekünk, és az Úr vette el, de nem dobta el, hanem elvette és elvitte Önmagához. Áldott az Ő neve Jézus Krisztusban, feltámadásunk zálogában és hűséges Kezesünkben. Ámen.