Az Úr az, akivel érdemes összefogni – három évtizede indult újra a svábhegyi gyülekezet

Lélekemelő és bensőséges ünnepséget élhettek át azok, akik múlt vasárnap részt vettek a svábhegyi református istentiszteleten, a jubiláló gyülekezet 2003 és 2015 között küzdelmesen felépült templomában. Egy átlag vasárnapi alkalmon a gyermekeket nem számítva rendszerint százan-száztízen szoktak lenni, most alighanem ennél is többen voltak.

A jelen gyülekezet fennállásának kerek, harmincadik évfordulóján az Igét hirdető Balog Zoltán püspök, valamint beszédében Berta Zsolt vezető lelkipásztor, Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára, Koncz Kornélia svábhegyi főgondnok, Ónodi Szabó Lajos építész, a templom tervezője, budahegyvidéki presbiter egyaránt utaltak a múlt egy vagy több lényegi elemére, az Úr kegyelmes közbeavatkozásaira, melyek két fő eredménye a „lelki ház”, vagyis a sokakat megtartó, gazdagító, élő gyülekezet, illetve a a Felhő utcai Istenháza.

Azt, hogy miért és hogyan érdemes visszapillantani, az egybegyűlteknek Túrmezei Erzsébet verse jelölte ki, a közösség egy fiatal tagja, Kesjár Katinka ihletett tolmácsolásában: „Határkőnél hittel megállni, / határköveknél visszanézni, / hálás szívvel múltat idézni: / csodákra emlékezni jó.” Igaz, az „elődgyülekezet” hetven éve alatt a csodák inkább a híveken belül történhettek, a körülmények szinte sosem voltak rózsásak…

Dióhéjban a svábhegyi reformátusok története: 1888-ban Máthé Domokos református fogorvos önzetlenül megnyitotta nyaralóvilláját svábhegyi hittestvérei előtt. A gyorsan terebélyesedő gyülekezet hamar vágyott templomot építeni, de annak anyagi alapjait előbb az első, majd a második világháború megsemmisítette. A kommunista évtizedekben templom, egyáltalán tartós istentiszteleti helyszín híján egyre nehezült az összegyülekezés, 1950-ben például kitették őket a Diana úti állami iskolából, ahol eladdig termet béreltek alkalmaikhoz.

Amikor a hatvanas évek közepén végképp ellehetetlenült a közösségi hitélet, megszűnt a svábhegyi prédikálóállomás és vele az ottani – a budahegyvidéki egyházközség leánygyülekezetének számító – közösség.

Azonban a rendszerváltozás után öt évvel a Svábhegyen lakó Lovas Miklós akkori budahegyvidéki presbiter hosszas indítványozására, Nagy Tibor lelkipásztor hozzájárulásával ismét beindultak az istentiszteletek a Svábhegyen. A svábhelyi misszió irányítását az 1991-től Budahegyvidéken szolgáló Berta Zsolt beosztott lelkész kapta, aki azóta is a (már rég anyaegyházközségként működő) gyülekezet élén áll. Az újraindulás egyik előfeltétele az volt, hogy legyen legalább ideiglenes imaterem. Ezt Jánosa Domokos helyi katolikus pap, „Domi atya” biztosította, aki szívélyesen a reformátusok rendelkezésére bocsátotta alagsori hittantermüket. Később újra meg újra költözni kellett, megint egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a lelkiekben és számban izmosodó svábhegyi eklézsiának templom kell.

A megépüléshez megfelelő telek szükségeltetett, amelyet – félezer XII. kerületi lakópolgár ajánlása nyomán – a helyhatóság ötven évre ingyenesen engedett át a helyi reformátusoknak, 1999 folyamán. Az építkezés engedélyeztetése viszontagságos volt, de biztatónak tűnt, hogy a polgári kormány a Millenniumi Kormányprogram keretéből 50 millió forint támogatást adott, és ígéretet tett későbbi támogatásokra is. A templom alapkőletételére csak 2003-ban kerülhetett sor, amikor is az ígért további kormányzati források a kormányváltás, illetve a politikai légkör változása miatt elapadtak. Nem kis hit, illetve áldozatos és széleskörű adakozások kellettek az építés végigviteléhez. E munkálatok 2015-ben fejeződtek be egészen. Utóbb többek között parókia, sőt óvoda is épült, Bárányfelfő Svábhegyi Református Óvoda néven, a templomhoz hasonló szép kivitelben.

Ünnepi igehirdetésében Balog Zoltán, a dunamelléki egyházkerület püspöke textusként az Ézsaiás könyve Ezékiás királyról szóló fejezeteit választotta, és a dávidi országról, majd az Ezékiás korabeli Júdáról mint a még megmaradt országrészről és a nagy birodalmak szorító jelenlétéről beszélt kiindulásként. Dávid idejében ezek a roppant hatalmak olyan világpolitikai konstellációt alkottak, hogy a zsidó állam felvirágozhatott, de Salamon után a nagyhatalmak szorítása végül az ország lelki, illetve materiális vesztét okozta. – Kivel fogjunk hát össze? – tette föl az egyháznak, gyülekezeteknek, népnek és egyénnek egyaránt időszerű kérdést a püspök. A feleletet a prófétai kijelentéssel összhangban adta meg: az Úrral érdemes összefogni, még akkor is, ha az ő fegyverei és dicsősége láthatatlanok. A király engedett az igének, Ezékiás győzelmet kapott az asszírok ellen a népe számára, de úgy, hogy az Úr angyala cselekedett, vagyis az Úr győzött egymaga.

Balog Zoltán foglalkozott a történet (Ézsaiás 38-beli) azon meglepő fordulatával is, hogy a nép nagy szabadulása után a király halálosan megbetegszik, egyéni sorsa látszólag ellentétbe kerül a népével. De mivel a haldokló király a betegágyán a fal felé fordul és imádkozik – elfordul saját igazságaitól és odafordul az egyedül igazhoz –, végül megtapasztalja a halálos kórtól való szabadítást is. Az igehirdető itt rámutatott, hogy a vezető hívő válasza arra a nyomorúságra, ami őt személyében éri, meghatározhatja azok életét, akik rábízattak. Hiszen Ezékiás haladékul sok évet kapott még, hogy tovább irányítsa népét, feltartóztatva életében a bajokat.

Az egyéni magatartás közösségi jelentőségét végül a svábhegyi reformátusok történetében láttatta az ünnepi hálaadó istentisztelet prédikátora. – Ami nem emberek lelki döntésével kezdődik, azon nincs áldás. De több mint egy évszázada itt a Svábhegyen néhány hívő ember együtt összekulcsolta a kezét, tehát a gyülekezet léte imádsággal kezdődött – fogalmazott. A dunamelléki püspök felidézte, Isten sorozatos áldásai között a templom megépülésére ugyan még hosszan kellett várni, hiszen ez az áldás csak a harminc éve történt újraindulás után valósult meg, de mint mondta, „a hívő közösség győzelmeit mindig azok hűsége készíti elő, akik Isten hűségéből táplálkoznak”.

– Most olyan időszakért adunk hálát Istennek, amelyben különös módon megtapasztalhattuk gondviselését és jóságát. 1995-ben Berta Zsolt nagytiszteletű úr érkezésével Isten megújította gyülekezetünket – állapította meg az ünnepségen Koncz Kornélia gyülekezeti főgondnok. Felidézte, hogy a presbitériummal, itt szolgáló beosztott lelkészekkel és a közösség szolgálatra kész tagjaival összefogásban késedelem nélkül számos rendszeres alkalmat, valamint gyermek- és ifjúsági missziót, nyári tábort, családi programokat indítottak. Megszervezték a hitoktatást, az idősek és betegek látogatását. Beszélt a lelkimunka mellett a nagy építkezésekről is: – Elkészült először az altemplom, a templomtér, a torony, a parókia és gyönyörű óvodánk, utóbb pedig a biztonságos kerítés – emelte ki a főgondnok.

Ónodi Szabó Lajos építész, aki nemcsak a hajdani anyagyülekezet, a budahegyvidéki egyházközség presbitereként, de a svábhegyi templom egyik tervezőjeként is szólt, paradox megállapítást tett, utalván arra, hogy a budahegyvidéki közösség létrejöttében svábhegyiek közreműködtek: – Svábhegy tehát nemcsak gyermeke, hanem szülője is Budahegyvidéknek…

A meghívott állami vendég, Soltész Miklós államtitkár szintén bensőségesen méltatta a svábhegyi reformátusok száz-százhúsz évét, benne az utóbbi vívmányokat. Kiemelte egyebek mellett a kormány korábbi egyházi óvodaépítési programját, amelynek forrásaiból ez a gyülekezet is fenntartóként gyönyörű épületet emelhetett: – A kicsi gyermekek bevezetése a keresztény életbe hallatlanul nagy feladat és fontos kötelesség – jegyezte meg.

Úgy vélte, föl kell venni a küzdelmet a közönnyel, majd így folytatta: – Föl kell venni a harcot a világot pusztító, gyermekeinket bombázó ideológiákkal szemben is, melyek a teremtett világ rendjét át akarják írni, a krisztusi tanítást el akarják némítani – jelentette ki.

Ezt követően Berta Zsolt, a hálaadásra okot adó harminc évet itt végigszolgáló lelkipásztor lépett a mikrofonhoz. Előrebocsátotta, a Szentírásban a harmincadik évfordulóknak nincs jelentőségük, annál inkább becses szám ez a Svábhegyi Református egyházközségnek. – Amikor kétszer harminc évvel ezelőtt, 1965-ben megszűnt a Svábhegyen a református istentiszteletek sora – mondta –, a legbizakodóbb hívők sem gondolták volna, hogy valaha is lesz még református templom és élő gyülekezet a főváros felső hegyvidéki részén… Isten azonban másként gondolta, 1995-ben ugyanis furcsa plakátok tűntek fel a hegyvidéki hirdetőtáblákon és buszmegállókban. „Református istentiszteletek a Svábhegyen minden vasárnap az Istenhegyi Szent László Plébánia Hittantermében!” – idézte fel.

Berta Zsolt emlékező szavai főleg arra vonatkoznak, „hogyan épült a lelki ház”. Felsorolásából szemelgetünk: nyári elvonulós hittanos és családi táborok, kisgyermekes és családos hétvégék, ifjúsági és konfirmandus táborok, presbiteri csendesnapok, autóbuszos kirándulások, testvérgyülekezeti látogatások Erdélyben, Kárpátalján és a Délvidéken, zenekari szolgálatok stb.

Megköszönte a vezető lelkipásztor a harminc év során a közösségben szolgált minden gyülekezeti tagnak, munkatársnak, presbiternek az összes segítségét, melyek nélkül a svábhegyi egyházközség nem születhetett volna meg, és nem teremhetett volna sok gyümölcsöt. – Egy emberként mondhatjuk Dáviddal, a 30. zsoltár írójával az egész gyülekezet nevében: „Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.” Igen, a svábhegyi gyülekezetet az Isten kihozta a holtak hazájából, és ez a közösség is vallhatja: „Megmentettél, (…) örömbe öltöztettél”, méghozzá azzal a céllal, hogy Urunkat dicsőítsük – szögezte le.

Miután a presbitérium nevében Nyirády Péter orvosprofesszor, a Semmelweis Egyetem dékánja köszöntötte Berta Zsolt alapító és hivatalban lévő lelkipásztort, a hálaadó ünnepség résztvevői átvonultak az altemplomba, ahol szeretetvendégség kezdődött. Két beszélgetés közben meg lehetett tekinteni a svábhegyi közösség tagja, Berecz Ágnes történész, egyszersmind a dunamelléki egyházkerület Ráday Gyűjteménye igazgatójának gyülekezettörténeti kiállítását.

A jubileumi torta gyertyáinak elfújása előtt Berta Zsolt lelkipásztor emlékeztetett arra, pontosan a tortavágás helyén állt az Úrasztala, amikor még csak a fokról fokra épülő templom elsőként elkészült altemplomi részében lehetett megtartani az istentiszteleteket.