Az utolsó húr is szól

Az életútja sokak számára inspiráció: nőként lett a Közel-Keleten lelkipásztor. Hogyan indult, és milyen személyes és társadalmi tapasztalatok formálták útközben?

Protestáns családban nőttem fel a libanoni Bekaa-völgyben. Gyermekkorom templompadok, gyülekezeti énekek és közösségi alkalmak között telt. Édesapámat presbiternek választották a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinat gyülekezetében, így a hit és a szolgálat természetes részévé vált a családi életünknek. Fiatal felnőttként ápolónőnek tanultam, miközben egyre erősebbé vált bennem a belső hívás: teológiát kell tanulnom. Bár mindig is otthonosan mozogtam az egyházban, sokáig kételkedtem abban, van-e számomra ott hely. Úgy éreztem, talán túl sok lennék a felekezetemnek – és Isten sem hív meg olyan valakit, mint én. Végül azonban félretoltam a kételyeimet, és belevágtam.

1987-ben a Near East School of Theology falai között végeztem keresztyén nevelés szakon: akkoriban ez volt az egyetlen lehetőség a nők számára. A diploma megszerzése után szerettem volna továbbtanulni és Master of Divinity fokozatot szerezni. A szeminárium vezetője azonban egyetlen mondattal lezárta a beszélgetést: „Nem nőknek való, ez a végzettség a férfiak számára van fenntartva.” Nem adtam fel. Elhatároztam, hogy folytatom az utat, amelyre Isten hívott, még ha ehhez új földrészre kell is utaznom. Az Egyesült Államokban a Princeton Theological Seminary falai között szereztem meg a vágyott diplomát. Felszentelésre akkor még nem kerülhetett sor, de az életemben új fejezet kezdődött

Sokak számára ilyenkor természetes, hogy külföldön folytatják szolgálatukat. Ön mégis a hazatérést választotta. Miért döntött így?

Többen is rákérdeztek, miért nem maradtam külföldön. A válaszom mindig ugyanaz volt: ha egyszer eljön a felszentelésem ideje, azt a saját hazámban, a saját népem között szeretném megélni. 1990-ben hazatértem, és a zsinat keresztyén nevelési osztályán kezdtem el dolgozni – akkoriban még egyetlen női lelkészt sem szenteltek fel nálunk. Hamarosan azonban meg kellett fogalmaznom, hová tartozom valójában: a lelkészek vagy az irodai munkatársak közé? A kérdés az egész egyházi vezetőséget próbára tette. Végül összeült a zsinat, és úgy döntöttek: teológiai végzettségem alapján megkapom a prédikálási engedélyt ugyanúgy, mint más lelkészek. Ezen sokan megütköztek. Emlékszem, egy lelkész felállt és kijelentette: – Ha ez megtörténik, kilépek az egyházból.

Végül nem tette meg – én pedig tudatosan úgy döntöttem, nem engedem, hogy a helyzet személyes konfliktussá fajuljék. 2017 nemcsak a felszentelésem miatt volt mérföldkő. Ugyanebben az évben megválasztottak a REV első női elnökévé. Mélyen megérintett, amikor Martin Luther King szószékén prédikálhattam. A megbízatásom idén ér véget: közel nyolc év szolgálat áll mögöttem tele kihívással, tanulással és reménnyel.

Mit mondana annak a fiatal nőnek, aki érzi a hívást a szolgálatra, de tele van kétellyel?

Ne féljen önmaga lenni! Nem kell mások mintáit másolnia, sem láthatatlan elvárásokhoz igazodnia. Inkább tanulja meg örömmel és bátorsággal használni mindazt, amit Istentől kapott. Lesznek igazságtalanságok, falak és ellenállás az egyházban is – de ha csak ezekre figyel, könnyen elveszítheti a hivatás örömét. Az erő abban rejlik, ha mégis hűséges marad, és közben másokat is bátorít arra, hogy megtalálják a saját helyüket.

Nemrég Horvátországban jártam, ahol – akárcsak Kár- pátalján – még mindig meglepődnek azon, ha nő kerül vezető pozícióba. Ezeket a helyzeteket tanulási folyamatnak látom, amely mindannyiunkat formál. Három gyermek édesanyjaként – két lány, egy fiú és egy unoka mellett – nap mint nap látom, mekkora erő rejlik a női életutakban. A lányaim sikeresek, önállók, és gyakran elgondolkodom: miért ne lehetne ez így az egyházban is? Rengetegen érzik úgy, hogy a gyülekezet világa inkább a férfiaké. Pedig Isten nem részesíti előnyben az egyik nemet a másikkal szemben. Ez nem verseny. Az egyházban zajló változás nem emberi jogi mozgalom, hanem az evangéliumból fakad. Ha megnézzük Jézus történeteit, láthatjuk, miként bánt a nőkkel, akiket a társadalom peremre szorított: felemelte őket. Ha ő így fordult feléjük, miért ne adnánk ma is teret mindazoknak, akik tehetségesek és elhívást kaptak? Ezzel nem a világ harcait visszük be a gyülekezetbe. A Közel-Kelet patriarchális társadalmaiban a családok közép- pontjában többnyire az asszonyok állnak – ők tartják össze az otthonokat, még ha ezt nem mindig ismerik is el. Adódik a kérdés: ha a családot képesek vagyunk összetartani, miért ne tehetnénk ugyanezt az egyházban is?

Lelkipásztorként naponta szembesül a háború, az üldözés és a kivándorlás valóságával. Hogyan lehet ilyen körülmények között megőrizni a keresztyén közösségek erejét és jövőjét?

Libanonban és Szíriában mindig világosan láttuk a célt: meg kell tartani a keresztyén közösségeket a Közel-Keleten. Sohasem bátorítottuk a híveinket arra, hogy elhagyják az országot. Azt felajánlottuk nekik, hogy segítünk biztonságosabb helyre költözni az országon belül, de biztattuk őket arra, lehetőség szerint maradjanak ott, ahol otthon vannak. A menekülés nem megoldás – a kultúra és a család elvesztését jelenti. Ennek a súlyát akkor is megéreztem, amikor nemrég elindítottunk egy új partnerségi programot Meg nem hallott hangok címmel. Ukrajnából, Libanonból, Szíriából és Észak-Írországból érkeztek asszonyok, hogy megosszák egymással a háború közepette megélt kitartás történeteit. Életem egyik legáldottabb találkozójává vált. Meglepően sok hasonlóságra akadtunk: amikor valaki elmenekül, gyakran épp azokat veszti el, akiket meg akar védeni. Egy szíriai férfi, akivel Németországban beszélgettem, vallotta meg: – A feleségemért és a gyerekeimért jöttem el, de végül épp ők tűntek el az életemből.

Egy másik menekült így fogalmazott: – Megvan mindenem, életben vagyok – de nincs értelme semminek.

Ez a belső üresség a legnehezebb. Ma nincs olyan család Szíriában, amely teljes lenne. Minél tovább maradnak az emberek külföldön, annál kisebb az esélye, hogy visszatérnek. Az idősebbek még próbálnak kapaszkodni, de a fiatalabb nemzedék lassan elszakad. A 2011-ben kezdődő háború után eleinte még tartotta magát a remény, de ahogy az évek múltak, egyre többen elmentek – és ezzel nemcsak életek, hanem közösségek is széthullottak.

Veszélybe kerül így a keresztyén jelenlét is...

Ha a hívők elhagyják a Közel-Keletet, csak halott kövek maradnak utánuk élő közösségek nélkül. Ezt látjuk ma Palesztinában, Szíriában és Libanonban is: lassan eltűnik az a keresztyén hang, amelyre a világnak szüksége van. A férjemmel mi is külföldön tanultunk, mégis hazatértünk, és azóta áldásként éljük meg, hogy a saját népünk között szolgálhatunk. Meg- győződésem, hogy ha a lelkipásztorok kitartanak, a gyülekezetek is megmaradnak. Ez ad reményt: amikor egyszer be köszönt a béke, még mindig létezni fog Krisztus teste a Közel-Keleten. De ehhez nemcsak a helyieknek, hanem a nemzetközi keresztyénségnek is felelősséget kell vállalnia. Elég csak Irakra nézni: hol vannak ma Krisztus követői?

A béke nem pusztán politikai cél, elsősorban lelki parancs. Ezért értjük mélyen az ukrán nép szenvedését is. Négy éve tart a háború, családok szakadnak szét, szülők nem láthatják a gyermekeiket. Márpedig csak addig lehet építkezni, amíg élnek az emlékek, később ez egyre nehezebb. A mi kultúránkban – akárcsak az önökében – a család a legnagyobb érték. A háború épp ezt rombolja szét. Könnyű falakat emelni, az emlékeket, a bizalmat és a közösséget újjáépíteni sokkal nehezebb.

A szavaiból reménység sugárzik. Miből táplálkozik ez, és mit adhat a közösségnek?

Azt, hogy együtt maradunk. Az ad erőt, ha érezzük, Isten használ bennünket. Mert élhet valaki a világ legbékésebb országában, mégis érezheti magát tehetetlennek. Különösen a szolgálatban állóknak feladata, hogy másoknak is reményt adjanak. Gyakran elmesélek egy szívbe markoló történetet: egy család egy óvóhelyen imádkozott, féltek, üldözték őket. Az apa elővett egy darab vajat, az utolsó ételmaradékot. Meggyújtotta mint egy gyertyát, és azt mondta: – Gyűljünk köré, és dicsérjük Istent.

A legkisebb gyermek értetlenül nézett rá: – Apa, hogyan gyújthatod meg az utolsó darab ennivalót?
Az apa így felelt: – Fiam, ha nincs mit ennünk, néhány napig még élhetünk. De ha elveszítjük a reményt, meghalunk már ma.

A remény útja sokszor keresztcipelés. De mi mindig a feltámadást várjuk. Hiszem, hogy a remény ott él a kereszt és a feltámadás között, a fájdalom és a közelgő jobb holnap határán.

A múlt hónap végén a Pannonhalmi Főapátság ötödik alkalommal rendezte meg nemzetközi ökumenikus konferenciáját. A kulturális évad központi témája a kert volt, amelyet egyházi, liturgikus, szerzetesi és eszkatológiai nézőpont- ból közelítettek meg. Előadásában a kertet a szövetség, az igazság, a remény és a megújulás helyeként mutatta be. Mit jelent önnek ez a kép?

A kert képét az Ézsaiás 51,3 alapján jártuk körbe. Ez a szakasz visszavisz az Édenbe: a teljesség pillanatához, aztán a töréshez, végül pedig az ígérethez, hogy mindez helyreállhat. Számomra a kert az Istennel való kapcsolat megújulásának jelképe. A kérdés nem elméleti: hogyan lehetünk mi magunk ennek a részei? A helyreállítás ott kezdődik, ahol az ember kitart, akkor is, ha nehéz. A kert az igazság tere is. Ha a kapcsolat Isten és ember között valóban meggyógyul, abban ott kell lennie az igazságnak: mert az nem pusztán a rendet, hanem az egymásért viselt felelősséget is jelenti. A béke önmagában kevés, ha a fájdalom megmarad. Az angol festő, George Frederic Watts szimbolista olajfestményét idéztem fel: egy nő ül a földgömb tetején, a hangszerén egy kivételével minden húr elszakadt. Ő mégis játszik. Ez a remény képe. Lehet, hogy körülöttünk minden összetört, de ha marad egyetlen húr, Isten azon is megszólaltatja a dallamot. Hiszem, hogy az egyház ez a húr. Az én teológiám nem a múlt elveszett kertjéről szól, hanem a jövőéről – arról, amelyet Isten újjáépít. Ez a „már most, de még nem” állapota: nem lehetünk tétlen szemlélők. Isten arra hív, hogy mi is részt vegyünk a helyreállításban

Ézsaiás könyvében olvassuk: „...az ő sebei árán gyógyultunk meg.” Ön pedig arról beszélt, hogy a gyógyulás és a remény is a kertben rejlik. Számomra ez olyan, mintha az út az Édentől a Gecsemánéig vezetne. Hogyan lehet ebben a kertben meggyógyulni?

A gyógyulás ott kezdődik, ahol nem vagyunk egyedül. Ez Isten lényege: ő nem kívülről figyel, hanem társnak hív bennünket. Nem passzív szemlélők vagyunk, hanem részesei ennek az útnak. Már az a tény, hogy Krisztus velünk jár, a gyógyulás kezdete.

Ez az út valóban az Édentől a Gecsemánéig vezet – a teljességtől a törésig, majd a helyreállítás ígéretéig. A földön a bűn és a fájdalom velünk marad valamilyen formában. De Krisztus üdvössége által új szövetségünk van. A háború közepén az emberek nem vigaszt keresnek, amely a fájdalom fölé emeli őket, hanem olyan hitet, amely épp ott, a fájdalom mélyén segít felismerni Isten jelenlétét.

Ez az utolsó magyarországi látogatása REV-elnökként. A szervezet hamarosan kezdődő thaiföldi nagygyűlésén lemond a tisztségéről. Mire tekint vissza a legnagyobb hálával ebből az időszakból?

A következő időszakban szeretném a figyelmemet újra teljesen a Közel-Kelet közösségeire és az ottani egyházra fordítani. A családomnak is nagyobb teret szeretnék adni, hiszen van egy beteg gyermekünk. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy új vezetőség kapjon lehetőséget. Hét év hosszú idő: elég ahhoz, hogy egy közösség megérjen a változásra. Ha visszatekintek ezekre az évekre, egy szó emelkedik ki: kitartás. Elnökként mindig igyekeztem hű maradni ahhoz az elvemhez, hogy reményt adjak a közösségnek. Talán azért, mert a Közel-Keleten az ember megtanulja: nem szabad könnyen feladni.

Az elmúlt nyolc év egyik legfontosabb küldetése számomra az volt, hogy megerősítsem: a nőknek az egyházban helyük van, ott kell kibontakoztatniuk a tehetségüket. Hiszen a padsorokban ők alkotják a többséget. Igen, a nők útja sosem könnyű. Voltam már olyan gyülekezetben, ahol csak hosszú idő után kezdték igazán meghallani az üzenetemet – pusztán a nemem miatt. De amikor az ember olyasmit mond, aminek valódi súlya van, az emberek elfelejtik ezeket a különbségeket. Elnökként igyekeztem belevinni a vezetésbe mindazt, amit nőként kaptam Istentől, és figyelni arra, hogyan munkálkodik ezáltal rajtam keresztül. Ez talán ennek az időszak- nak a legnagyobb ajándéka.

Az elmúlt években számos felekezet életébe betekintett. Mit adhat a református egyház a tágabb hívő közösségnek, akár helyi, akár globális szinten?

A református egyház mindig nehéz, de lényeges kérdéseket tett fel – és ma egyre több felekezet szembesül ugyanezekkel. Hiszem, hogy reformátusként éppen ezért van küldetésünk: megosztani a tapasztalatainkat, a hitgyakorlatunk erejét. Közelről követem a katolikus egyház szinódusi folyamatát, és gyakran hallom ottani testvéreimtől:

„Ti, reformátusok, segíthettek nekünk megérteni a nők, a közösség és a laikusok szerepét a döntéshozásban, megmutatni, hogyan működhet egy egyház hierarchia nélkül."

A Közel-Keleten például egy református családban természetes, hogy demokratikus, nyitott légkör uralkodik, az anya szava ugyanolyan értékes, mint az apáé. Ez nem pusztán teológia – ez életforma. A református gondolkodás egyik legnagyobb ereje, hogy nem statikus: a reformatio continua, a folyamatos megújulás nemcsak elv, hanem valóságos tapasztalat. Éppen ez rokonítja a mi szemléletünket a katolikus szinódusi folyamattal. Pannonhalmán erről beszéltem, amikor a vendégszeretet teológiáját emeltem ki.

A szolgálat fontos, de kiszámítható: megtanult mozdulatok, udvariasság, távolság. A vendégszeretet ennél sokkal mélyebb: ott megérint bennünket a másik fájdalma, és ez minket is formál. Ez az új „asztal”, amelyhez Isten hív: a találkozás és a megújulás helye. Jó példa erre, ahogyan a magyar református egyház az ukrán menekülteket fogadta. Biztos vagyok benne, hogy mindkét fél megváltozott: azok is, akik segítettek, és azok is, akik érkeztek. Ezért hiszem, hogy a jövő egyháza nem pusztán szolgáló, hanem befogadó közösség lesz – ahol a vendégszeretet nem kiegészíti, hanem átformálja a cselekvést.

Sok fiatal keresi ma a helyét az egyházban, vagy épp távolságot tart tőle. Mit mondana nekik, hogyan találhatják meg benne a saját hangjukat?

Ne adjátok fel az egyházat! Még ha néha nehéz is észrevenni, Isten ma is munkálkodik benne. Ha valódi változást akartok, ne kívülről lázadjatok ellene – legyetek a részei! A hangotoknak belül kell megszólalnia, ott tud valóban formáló erővé válni. És legyetek türelmesek: Isten munkája időt kér, az egyház pedig úton járó, nem kész, befejezett intézmény. Tudom, sokfelé kereshettek értelmet és közösséget, de az igazi jelentést ott találjátok meg, ahol élő kapcsolatban lehettek Krisztussal – az egyházban.