Ülésezett a Zsinat Elnökségi Tanácsa 2024. január 17-én. A négy püspök és négy főgondnok megtárgyalta az eutanázia körül kibontakozott társadalmi vitát. A tanács tagjai arra kérték Balog Zoltánt, a Zsinat lelkészi elnökét, hogy Karsai Dánielnek írt levelét a református sajtóban is tegye közzé, de ezen túl, mint a Magyarországi Református Egyház vezetője, ne folytasson nyilvános beszélgetést erről a témáról addig, amíg egyházunk erre felhatalmazott testületei nem készítenek részletes állásfoglalást és tanítást az életvégi döntésekről.
A következőkben eredeti formájában és terjedelmében, változtatások nélkül közöljük Balog Zoltán püspök levelét, amelyet múlt év decemberében írt Karsai Dánielnek. A magyar alkotmányjogász – a tudomány mai állása szerint – gyógyíthatatlan betegségben, ALS-ben szenved, és ennek okán harcol az aktív eutanázia jogáért. Célja elérésére több társával együtt beperelte a magyar államot az Emberi Jogok Európai Bíróságán.
Tisztelt Karsai Dániel,
amikor ezzel a levéllel Önhöz fordulok, akkor nemcsak Önt szólítom meg, hanem mindazokat, akik nem akarják olcsón adni az életüket, s halálukat sem. Akik nem kizárólag világnézeti sémákban gondolkodnak, hanem tudják, hogy az általuk felismert igazság mindenkor ki van téve az emberi elme megkérdőjelező hatalmának, a korok, szokások, élethelyzetek változásainak és sokféleségének. Ezért az igazságról mindig újra vitatkozni nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is minden gondolkodó embernek. Különösen akkor, ha élethelyzete erre drámai módon kényszeríti. Ön, ha jól látom és érzékelem, ilyen helyzetbe került. Kikerülhetetlen kényszernek érzi, hogy küzdjön a „méltósággal” meghalás jogáért, ha már az élethez való jogát emberi számítások szerint nem tudja érvényesíteni. S miután eme szándéka nem csak a közvélemény figyelmét keltette fel, hanem politikai mozgalmak is zászlójukra tűzték, biztosan számított arra, hogy az Ön által elindított kezdeményezés nyilvános minősítéseket, ellentmondásokat vonhat maga után, valamint olyan irányba fordulhat, mely nem szerepelt az Ön eredeti szándékában. Azon túl, hogy szeretném kifejezni az Ön iránti mély együttérzésemet, az az aggodalom íratja velem ezt a levelet, hogy lesznek olyanok, akik az Ön kezdeményezését kizárólag abban a tekintetben érzik biztatásnak, hogy akár ők is eldönthetnék, hogy mikor legyen vége az életüknek. Nem ítélkezni akarok Ön felett, hogyan is tehetném. Ellenkezőleg. Úgy akarom megítélni és elutasítani kezdeményezését, hogy közben küzdelmét a szenvedéssel, a kiutak keresésével tiszteletben tartom, s szívemből kívánom, hogy mindabban, ami Önnel történik, találjon békességre.
Emberi együttélésünkre tekintettel viszont károsnak és beláthatatlanul veszélyesnek tartanám, ha megnyílna a jogi lehetőség az aktív eutanáziára, illetve az asszisztált öngyilkosságra. Súlyos károkat okozna életünk értékének megítélésében és a gyógyító szakmák művelőinek szemléletében, ha a szenvedő döntése alapján orvosok vagy mások törvényes felhatalmazással segíthetnék kioltani a szenvedő életét. Ma ez Magyarországon, miként a világ országainak többségében, büntetendő. Miközben elfogadom, hogy Ön ezért a lehetőségért küzd, arra kérem, ne akarja kinyitni ezt a kaput, mert ha egyszer kinyílik, akkor azt nem fogjuk tudni többé nemcsak bezárni, hanem annak egyre szélesebbé tárását sem megakadályozni.
Lelkipásztorként gyakran álltam, ültem haldokló ember betegágya mellett, s bizony előfordult, hogy bennem rekedt a szó látva, s töredékesen átélve reménytelen szenvedésüket. Hogy is ne jutna ilyenkor az ember eszébe a kérdés: meddig még és miért? Mi értelme van még ennek? S persze az a kérdés is, hogy ki az, akinek itt, egy ilyen helyzetben joga, lehetősége és képessége lenne dönteni arról, hogy idehozva a halált, megállítsa az életet? S ha ez a döntés megszületik, akkor ki hatalmazhat fel és kit arra, hogy éppen ő hozza ide a halált, adja be a halálos dózist vagy más módon asszisztáljon egy ember halálához? Maga a haldokló, vagy hozzátartozói? Kire ruházhatja bárki ezt a felelősséget, ezt a lelkiismereti terhet? Ezekre a kérdésekre nincs és talán nem is lehet megnyugtató válasz. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kérdezhetnénk tovább, újra és újra. De azt sem jelenti, hogy cserébe lebontunk egy olyan gátat, mely emberemlékezet óta, ha nem is kötelez mindenkit az élet aktív védelmére, de annak kioltását mindenkinek tiltja: ne ölj! Igen, ezt az ősi parancsot újra és újra áthágták és áthágják magasabb rendűnek nyilvánított szempontok nevében, de kiiktatni az emberiség egyetemes erkölcsi életrendjéből mégsem lehet. Mert akkor kinyílik egy kapu, amit többé nem lehet bezárni.
Nekünk, teremtményeknek, az embernek, nem adatott meg, hogy életünk kezdetére igent vagy nemet mondhassunk. Ezért születésünket sokkal egyszerűbb kívülről kapott, isteni ajándéknak tekinteni, mint egész életünket, különösen annak végét. Itt jön a „boldog meghalás” kísértése. Látszólag a tudomány adja kezünkbe azokat az eszközöket, melyek hozzásegítenek, hogy magunk dönthessük el életünk befejeződésének időpontját, hogy itt is istent játszunk. De ez csak a látszat. Az ember mindig is szembesült vagy eljátszott azzal, hogy maga is véget vethet annak az életnek, melyet nem ő indított el. Szókratész csak egy a klasszikus példák közül. A Biblia Istenének embereit, keresztyének példaképeit is megigézheti, megkísértheti ez a vészkijárat. Jób és Illés nem akarnak tovább élni, életük végét vágyják. Mégis, nagy a különbség az öngyilkosságba vagy aktív eutanáziába menekülőkhöz képest. „Illés…meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” (1Kir 19,4) Illés és Jób annak akarják visszaadni életüket, akitől kapták. És ha Ő másképp dönt, akkor tovább szenvednek, vagy útra kelnek és beteljesítik küldetésüket.
Iszonyúan nehéz azt mondani egy borzalmas szenvedéseket átélő beteg embernek, hogy nincs joga mások segítségével véget vetni életének, de mást nem mondhatunk. S azok sem mondhatnak és tehetnek mást, akik orvosként esküt tettek arra, hogy „tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására” (részlet a hippokratészi esküből).
A gyógyítás során orvosok, ápolók nap mint nap szembesülnek súlyos döntésekkel. Hiszen az átmenetet az aktív és a passzív eutanázia között elvileg, jogilag talán lehet egyértelműen definiálni, de a gyógyító gyakorlatban a határok bizony nem ilyen egyértelműek. Keresztyén alapon is el lehet fogadni, ha valaki előzetesen lemond az élethosszabbító kezelésekről. Ezzel nem megszünteti, hanem „visszaadja” az életét. Az aktív és passzív eutanáziának ehhez a megkülönböztetéséhez az egész világkeresztyénség ragaszkodik. S néhány országot leszámítva – ahol a legalizálás után több mint tíz évvel sem egyértelmű a kérdés erkölcsi megítélése − alkotmányok és törvények tiltják az aktív eutanáziát, védik az embert és az embertársat saját döntésének halálos következményétől. Ha ezt valamiféle emberiességi szempontra vagy személyes jogra hivatkozva feloldjuk, olyan ajtót nyitunk ki, amit később nem lehet bezárni. Ki fog majd „hozzásegíteni” a döntéshez, hogy eltaláld a megfelelő pillanatot, amikor már nem érdemes tovább élni? Miért ne „tanácsolhatná” a felelősen gazdálkodó betegbiztosítás a „feleslegessé vált” embernek, hogy inkább döntsön a befejezés mellett, így „mindenki jobban jár”? Ezek olyan döntések, amelyeket, ha meghoznak, nem lehet „megbánni” vagy utólag „kijavítani”. Egy olyan társadalom, amely a jótékonyságra és méltóságra hivatkozva a halál lehetővé tételében látja a szenvedő ember számára a megoldást, önkéntelenül is felmenti magát a gondoskodás kötelezettségének személyes és közösségi felelőssége alól.
Mi, keresztyének annyit mondhatunk, hogy az élet Isten ajándéka. S keresztyénként Jézus Krisztusra tekintünk úgy, mint aki szenvedésével, mely egész élete, minden szenvedőnek társául szegődött. Feltámadása pedig Isten válasza a szenvedésre. Csak Ő veheti el és csak Neki adhatjuk vissza életünket. Ez nem formális hittétel csupán, melyhez szívtelenül ragaszkodunk, hanem védelem, mely saját rossz döntésünktől is képes minket megóvni. De tényleg csak ennyit mondhatunk? Ha nem szeretetben mondjuk a hitben felismert igazságot, az nem lesz életet mentő igazság. Márpedig Isten igazsága életmentő. Szeretettel mondani az élet eldobását is tiltó parancsot, azt is jelenti, hogy odaállunk haldokló embertársunk mellé, s mindent megteszünk lelki-testi szenvedésének enyhítésére. S az aktív eutanáziát tiltó államhatalomnak is kötelessége mindent megtenni azért, hogy Magyarországon méltósággal lehessen meghalni. Ma, különösen a szegény emberek számára, nem mindig adatik meg ez a lehetőség. Kevés a hospice, az olyan államilag támogatott hely, ahol a hozzátartozók jelenléte, a palliatív ellátás esélyt ad arra, hogy emberi és emberies körülmények között távozzon az életből az, akinek távoznia kell. Közös felelősségünk, az egyházak különös felelőssége együtt alakítani a haldoklók kísérésének együtt érző, testi-lelki fájdalmaikat elhordozni segítő kultúrát. A halálra készülők és szeretteik félelmét, kétségeit és magányát személyes lelki kapcsolaton belül lehet a leghatékonyabban enyhíteni. Ez folyamatos erőfeszítést igényel a lelkigondozóktól, akik sohasem elégedhetnek meg előre elkészített válaszokkal, hanem a haldoklóra figyelve kell újra és újra megfogalmazniuk az élet-igazságot szeretetben. Ezeknek a lehetőségeknek a megteremtésére több erőt és figyelmet kell fordítanunk. A kapcsolat az élet Urával és embertársainkkal az élet végén akkor is fennáll, amikor részünkről a kommunikáció az életből távozóval már lehetetlenné válik. Csak alázattal állhatunk meg az élet e titka felett, belátva, hogy az emberi élet megtartására, gyógyítására irányuló lehetőségünk és tudásunk emberi határaihoz érkezett.
Az élet végéről, a meghalás méltóságáról folytatott vitát hatalmi szóval, valamilyen vallási vagy állami tekintélyre hivatkozva lezárni nem szabad, és nem is lehet. De a szenvedő ember szenvedése iránti megértés és irgalom nem old fel attól a kötelezettségünktől, hogy az egész emberi közösség jövője iránti felelősség vezesse döntéseinket.
Személyesen Önnek, kedves Karsai Dániel, csak azt kívánhatom, hogy találjon legalább EGY olyan embert, aki képes megosztani Önnel az életét, a tudását, s képes úgy szeretni Önt, hogy ha eljön az utolsó pillanat, ne legyen egyedül. S legyenek, akik nem rutinból, nem jobb híján imádkoznak Önért, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy a teljes szívvel, akarással és az élet Ura iránti nyitottsággal végzett imádságban lelki erő, energia van, mely elvezet ahhoz, Aki képes megváltoztatni azt is, ami nekünk megváltozhatatlannak tűnik.
Budapest, 2023. december 21.
Tisztelettel köszönti:
Balog Zoltán református lelkipásztor, püspök