Az iskolai csengő hangja egyáltalán nem kreatív a digitális világban, és amúgy is, van, akiben szorongást kelt. Persze azért várakozást, reményt is: új kezdetet, a közösség ígéretét. Ha a csengő hangját lecseréljük is zenére, vidám és vicces dallamokra – attól a jelzés még ugyanaz marad: Indulj! Add bele magad! Tanulj, hogy meg ne bukj! Becsapjuk magunkat, ha az egyházra csak a társadalmi élet egyik fontos irányítójaként tekintünk, amely intézményfenntartóként maga is teszi a dolgát: megnyomja a csengővezérlő gombot. Ennél több bízatott ránk. Ezt éppen azért fontos kimondani, mert nem olyan egyszerű azt a gombot megnyomni! Hiszen a jelzés azt jelenti, minden készen van, mindenki a helyén, és felkészülten várjuk a diákokat, hogy vezessük őket a tanulás és a személyes növekedés útján. A tanév elindítása nagy munka, nagy felelősség. Olyannyira, hogy meg is téveszt: ez a mi feladatunk, tudásunk legjavát adni, megfelelő körülményeket teremteni a következő nemzedék számára, irányt mutatni a családok számára – így töltve be a missziói parancsot környezetünk és nemzetünk javára. Minden tanár tudja: a tanításhoz neki magának is tanulnia kell, nem megy másként.
Az egyház mások tanítójaként, Isten küldötteként a világban mikor tanul a saját küldetéséről? Mikor van a becsöngetés Jézus iskolájában? Mi az a jel, amely durván vagy kreatívan-viccesen-vidáman, de megráz: Indulj! Kezdj hozzá! Add bele magad! Tanulj, hogy meg ne bukj! Lehet ez prófétai hang, amilyen Bonhoefferé: „Az olcsó kegyelem az, amelyet mi adunk magunknak. Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztséget, bűnök megvallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.” De lehet ez egy önkormányzati megkeresés is: „Szívesen megmutatnánk mindenkinek azt az értéket, a műemlék épületet, a kulturális örökséget, amelyet a gyülekezet megtestesít! Jó lenne ez nekünk is, mert olyan színfoltja a település életének, amely újabb lehetőség, hogy ismertek és vonzóak legyünk országszerte – tudunk erre forrásokat is biztosítani.” Az egyszeri gyülekezet erre a megszólításra nem tudott egyszerű igennel vagy nemmel felelni, csak mindkettővel. Mivel reformátusok voltak, nem szervezkedni kezdtek, hanem elővették a Bibliát, hogy újraolvassák, mire hívta el őket az Úr, mi az a küldetés, amelyet ő bízott egyházára, gyülekezeteire. Mindenekelőtt magukat adták oda, hogy átlépve saját komfortzónájuk küszöbét, a megszokott egyházi élet kereteit, újragondolják, mit is jelent számukra Jézus követése itt és most. Ők így léptek be a tanítványság iskolájába.
Az egyik első kincs, amelyre rátaláltak, egy rég elfelejtett imádság volt. Fölfedezték, hogy Jézus nem csak egy imádságot – a Miatyánkot – tanította követőinek, van másik is! Jézus, „amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Ekkor így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Mt 9,36k) Ez az imádság is átformálja a gondolkodásunkat. Az ember elveszettségére, kiszolgáltatottságára irányítja a figyelmünket. Jézus mindenekelőtt nem kiállításban, hanem pásztorolásban, nem értékmegőrzésben, hanem aratásban gondolkodik. Tanítványaitól azt kérte, lássanak, érezzenek, imádkozzanak vele együtt. Ezek szerint az első leckék egyike a fájdalom megélése Jézus iskolájában.
„Amíg nem vagyunk egyek ővele az elveszett emberekért érzett fájdalomban, addig nem vagyunk alkalmasak őt követni az aratás missziójában.”
Aki rendszeresen imádkozik ezzel a második jézusi imádsággal, az elkezdi látni, hogy az első kérdés nem az, mit tudok én adni. Hanem hogy mi az, ami nincs a másik embernek, amit én magam sem tudok megadni – de amit a minket megszánó Isten tud és akar is adni! Jézus mindenekelőtt ezt az imádságot teszi bele tanítványai iskolatáskájába, amikor kiküldi őket Isten országának hirdetésére, szolgálatára. Halljátok a becsengetés hangját?
A szerző a Szentendrei Református Egyházközség lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!