Befelé és fölfelé: Ravasz László püspöksége

A két világháború között Ravasz László komoly egyházépítő tevékenységet is folytatott. Vonhatunk le olyan tanulságokat ebből, amelyeket ma is tudunk használni?

Gyakorlatilag mindaz itt van velünk, amit Ravasz egyházépítő munkájából nyertünk. Az egyház élete ugyanis nem változik olyan gyorsan, mint azt a külső szemlélő látja. Ráadásul Ravasz mindig teológiai alapozással fogalmazta meg azt, amit az adott időben, helyzetben elsőrendű szükségnek tartott. Felfogása szerint az egyház élete az igehirdetésben és a sákramentumok kiszolgáltatásában gyökerezik, és ő igyekezett is a lelkipásztori szolgálatot ebbe a minőségbe fölemelni. Egy helyen például arról beszél, hogy a református egyház tékozolja a lelkeket, mert elnéptelenedett gyülekezetekben erőnek erejével tart lelkipásztort, segédlelkészt, tanítót, holott már nem élnek ott emberek. Másik oldalról pedig ott vannak az óriási létszámú gyülekezetek, ahol pedig a lelkipásztor arra kényszerül, hogy ő legyen a menedzser, az ügyintéző, és csak éppen azt nem tudja végezni, amiért megválasztották: hogy pásztora legyen a gyülekezetnek. Még ma is küzdünk, hogy megóvjuk magunkat a lélektékozlás bajaitól. Ravasz egyházlátásából egyenesen következett az is, hogy az egyháznak nemcsak alapító és fenntartó munkája van, hanem örökös ismérve a növekedés hitben, erősödés a reménységben, a szeretet munkáinak a bővülése. Az ő püspöki idejének az a paradoxonja, hogy olyan korban kezdte egyházkormányzó munkáját a Dunamelléken, amikor történelmi és társadalmi körülmények akadályozták a növekedést. Trianon után jött hozzánk, széthullott az éppen csak egyesülő és egységesülő református egyház, rengeteg gyülekezet elszegényedett, megjelentek a totalitáriánus világeszmék. Az ő nemzedéke számtalan máig ható ügyet indított el, és Ravasz László ebben a nagy munkában élen is állt. Nagyon sokakat tudott inspirálni. Gyakran elfeledjük Ravasz kapcsán, hogy ihlető ember volt. Ez nyilván páratlan személyiségéből adódott, és számunkra nagy ajándék lett.

Említette a törődést a lelkészekkel. A lelkészek lelkigondozását is az elsők közt vetette fel Ravasz László.

Ez is az egyházszemléletéből fakadt. Ám a lelkipásztorok lelkigondozása terén nem ő volt az első, hanem, mondhatni, csupán revíziót hajtott végre. Önéletrajzában leírja, hogy a Kálvin-emlékév idején, 1909-ben, sok mindent elolvasott Kálvintól és Kálvinról, és fölfedezte, hogy Kálvin idejében Genfben lelkipásztori kör működött, ez volt a XVI. században a lelkipásztorok gondozásának az elsőrendű közege. Ravasz a két világháború között nagy erővel szervezte a Dunamelléki Egyházkerületben a lelkipásztori köröket. Ha a lelkész izoláltan él, tehát bezáródik a saját gyülekezetébe és nincs a szolgatársakkal kollegiális, testvéri közössége, akkor a legjobb szakmai lelkigondozás is csak felemás eredménnyel járhat. Ravasz nem röstellte átvenni ezt a rendet a régiektől és gyümölcsöztetni.

Ravasz László az első két zsidótörvényt megszavazta, később viszont a zsidóság egyik leghangosabb védelmezője lett. Hogyan viszonyuljunk ma ehhez?

Fájó seb ez, és az egyik legnehezebb kérdés. Ravasz László a kibontakozó zsidóüldözés és a holokauszt rettenetes tényeinek az ismeretében már egészen másképpen ítélte meg a zsidótörvényeket, amelyek közül az első kettőt valóban ő is megszavazta. És ő ezt bűnbánattal meg is vallotta. Vagyis nem pusztán magyarázkodott, hogy milyen körülmények között kellett rádöbbennie arra, hogy itt nem valamiféle társadalmi igazságossági kérdésről volt szó. És nem mentegette magát azzal, hogy később, és sajnos későn, már cselekedett. Rá kellett jönnie, hogy óhatatlanul is egy totalitárius világhatalom borzalmas fajelméletének nyitott utat. Mindez intő példa a mi nemzedékünk számára, hogy csodálatos építő munkában, az egyház viszonylagos jó helyzete közepette és nagyszerű emberek körében is oda kell figyelnünk arra, hogy a roppant társadalmi mozgásokban könnyű elsodródni. Remélem, hogy ez a seb talán már behegedt, de sosem szabad elfelejtenünk.

A kommunista hatalomátvétel után lemondatták Ravasz Lászlót. Minek köszönhető, hogy eltér a sorsa például Mindszentyétől?

Nekem mindjárt az a kérdésem, mit értünk azon, hogy más a sorsuk? Én úgy látom, hogy mindegyiküknek ugyanaz lett a sorsa, kinek hogyan teljesedett be. Mindszentyt a sorsa börtönbe vezette, aztán az 1956-os kiszabadítása után izolációba, végül kényszeremigrációba. Ravasz Lászlót a sorsa leányfalusi magányba vezette, ahol titkosügynökök gyűrűjében kellett leélnie az életét. Ordass Lajos evangélikus püspököt a börtönbe vitte a sorsa, majd ‚'56 után teljes izolációba. Aligha válogathattak sokféle lehetőség között. Tették, amit tehettek. Mindszenty ellenállt, börtönbe került, koncepciós per áldozata lett. Ravasz László pedig, ahogy ő mondta, inkább bölcs volt, mint bátor, félreállt. Ekkor már özvegy, megfáradt, idős, súlyos beteg ember, aki fölmérte az erőit, hogy már nem tud harcolni. A szüleim nemzedéke Ravasz Lászlót ugyanúgy a kommunista egyházüldözés félreállított áldozatának tekintette, mint Mindszentyt. Ha elolvassuk a Bibliában a Zsidókhoz írt levelet, láthatjuk, hogy a hit hősei közül kettővel is alig történt pontosan ugyanaz. És tudjuk, a kommunista egyházüldözés módszertanához az is hozzátartozott, hogy változatos módokon vitték végbe a rombolást. Ha azt a sors szót alkalmazzuk, úgy fogalmazhatunk pontosan, hogy az egyházuk sorsában osztoztak. Ez pedig az elnémítás és a lehetőségek megszüntetése volt.

A saját pályája, püspöksége során mi az, amit Ravasz Lászlótól örökölt, vett át?

A silány tanítvány ne hivalkodjon az előtte járók kiváló nemzedékével. De igyekeztem elsajátítani Ravasz kimunkált szemléletét a tekintetben, hogy kit milyen Istentől kapott képesség szerint lehet szolgálatba állítani. Törekedtem tehát a munkatársakat, a lelkészeket, a presbitereket, a gyülekezeti munkásokat, tanárokat, diakónusokat aszerint nézni, hogy mi az az Istentől kapott képességük, ami előtt teret kell nyitni, amit hagyni kell érvényesülni. Ravasz őstehetség volt, de egyúttal tehetséggondozó is. Kereste az egyház szolgálattevőiben az isteni áldásokat. Tehát nem röptette föl önmagát elérhetetlen magasságokba, hanem egy elemi iskola tehetséges tanítóját vagy egy jól prédikáló segédlelkészt ugyanúgy megbecsült, támogatott és segített, mint azokat, akik már teljes díszben ott álltak előtte. De még ennél is fontosabb, hogy amikor már búcsúzott a püspöki szolgálattól, ezt kötötte rá a kortársaira: befelé és fölfelé. A lényeg a hit, a reménység és a szeretet a dimenziójában van. Tehát a „befelé” nem azt jelentette, hogy be kell zárkózni, mert most kifelé nem léphetünk, hanem azt, hogy a legnehezebb történelmi helyzetben sem engedjük el a lényeget. A „fölfelé” pedig történeti szemlélet. Fölfelé tekintünk, a történelem urára, aki az egyháznak is ura. Amikor nehéz idők mérlegét vonja meg, így fejezi be: hiszek a kegyelemben. Ez a fölfelé.

Ha holnap fölhívná valaki, hogy iskolát nevezünk el Ravasz Lászlóról, és ki kellene találni, hogy a bejárattal szemben mit írjunk föl a falra, mit mondana?

Ezen sokat kell gondolkodni, hiszen annyi csodálatos ige van a Bibliában, és Ravasz László végigprédikálta szinte az egész Bibliát. De legyen az, hogy Alfa és Ómega. Ravasz mélyen hitt Jézus Krisztusban, és ezt a hitét csodásan ki is tudta fejezni. Például azt is, hogy végső soron ez az egy számít: a Krisztushoz való hűség. De csak akkor lehetséges igazán hitben és hitből élni, ha tudjuk, hogy a mi Krisztushoz való hűségünk alapja nem mi vagyunk, hanem maga a mi hűséges megváltónk, aki az Alfa és az Ómega. Én ezt írnám oda fel, még akkor is, ha ma már a két görög betűt is el kell magyarázni. De Jézus Krisztus is elmagyarázta ezt a Jelenések könyvében: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, kezdet és a vég...” (Jel 1,8) Benne kezdődik minden, és őbenne érkezik el boldogító céljához is.