Beiktatták a Református Iszákosmentő Misszió új vezetőjét

Az ünnepi istentiszteletet Balogh Róbert, a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány ügyvezető-helyettese nyitotta meg, majd a gyülekezet a 105. zsoltár első versével és a 728. számú dicsérettel kezdte meg az alkalmat.

Ezt követően Balog Zoltán a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke mondott igei köszöntőt a 140. zsoltár alapján, kiemelve, hogy „az Úr felkarolja a nincstelenek ügyét”. Beszédében rávilágított arra, hogy maga a felismerés, hogy az ember rá van szorulva Isten szabadítására, már a kegyelem működésének a része. Az elveszettségünk belátása Isten közelében nem elítélést, hanem a szabadulás kezdetét jelenti, hangsúlyozta. Balog Zoltán felidézte a dömösi misszió 1980-as évekbeli kezdetét, és emlékeztetett Ravasz László híres mondására, amely szerint „a missziót egyháziasítani kell, az egyházat pedig missziósítani”. Különösen megható volt, amikor személyes emlékeit felidézve kiemelte, hogy amikor egy szolgálatban igazi, családi egymásra találás történik, az nem emberi érdekszövetség, hanem tiszta isteni áldás.

Az ünnepi alkalmon Steinbach József püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke hirdette az Igét Pál apostol Timóteushoz írt levele alapján. A püspök kendőzetlen őszinteséggel beszélt arról a lelki sötétségről, amely a mai embert körülveszi: a végtelen konfliktusokról, a létfélelemről, a különböző pótcselekvésekről és függőségekről, amelyek sajnos néha még az egyházon belül is megjelennek.

Mi az, ami fix pont ebben a bizonytalanságban? – tette fel a kérdést. A válasz Jézus Krisztus megjelenése, aki maga a szabadulás. Steinbach József kiemelte, hogy a szenvedélybetegségek hálójából való kitöréshez emberen túli segítségre van szükség. Háláját fejezte ki a dömösi misszióért, amely óriási kapaszkodót jelentett a gyülekezeteknek is. Hangsúlyozta az elhívás csodáját: az Úr kiválaszt, megszabadít és kézbe vesz, mert csak az tud hitelesen szolgálni, akit az Isten már megszabadított. Igehirdetése után a püspök áldást kért a leköszönő Némethné Balogh Katalin életére, megköszönve „gyönyörűséges” és emberfeletti szolgálatát.

Czibere Károly, a Magyar Református Szeretszolgálat főigazgatója köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a dömösi misszióért hálaadók száma valójában nemcsak a templomban ülőkből áll, hanem tízezrekben mérhető. Ézsaiás próféta könyvét idézve (Ézs 51,9) emlékeztetett arra, hogy a megváltottaknak mindig szükségük van egy közvetítőre. Ahogy a zsidóknak Mózes volt a közvetítőjük a Vörös-tengernél, úgy adott Isten közvetítőt a misszióban is Balogh Katalin személyében, aki mindvégig hűséges maradt az egyházhoz és az egyház Urához.

Czibere Károly rávilágított: a hitvalló egyház lényege, hogy észreveszi a megkötözötteket. Felhívta a figyelmet arra, hogy nincs diakónia és szeretetszolgálat imádság nélkül, a görcsös, emberi változni akarás kevés, be kell állni Isten fényébe, és imádkozni kell a változásért. Reményét fejezte ki, hogy Balogh Katalin hitből fakadó tapasztalatai még sokáig fogják kísérni és gazdagítani a református egyházat.

Az ünnepélyes fogadalomtétel után a jelen lévő lelkipásztorok sorban megáldották a tisztségébe lépő új misszióvezetőt, Stift Jánost, aki ezt követően Pál apostol korinthusiakhoz írt levele alapján tartotta meg köszöntőbeszédét. Megrázó képet festett a Dömösre érkező emberek állapotáról, akik nem csupán egy technikai megoldást keresnek a függőségükre, hanem irgalomra, szeretetre és legfőképpen vigasztalásra vágynak. Olyan emberek ők, akik elvesztették a családjukat, a munkájukat, a méltóságukat. Akiket a kórházakban sokszor csak begyógyszereztek, a világban pedig földbe döngöltek és megaláztak. Beszélt a dömösi falak mögött található elképesztő lelki traumákról, a szülők tragikus elvesztéséről, a családon belüli erőszakról és a pánikbetegségről. – Isten úgy vigasztal, hogy közénk jött, nem pedig messziről beszél. Minden ismerős neki, amit mi megélünk – mondta. Kiemelte Pál apostol szavait, miszerint Isten megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is vigasztalhassunk másokat. Stift János pontosan ezt a saját bőrén megtapasztalt isteni kegyelmet és vigasztalást szeretné továbbadni a rábízottaknak a misszió élén, Isten eszközeként.

A beiktatást egy gyógyult szenvedélybeteg megrázó bizonyságtétele követte, aki elmesélte a szorongásokból, a kocsmák világából és a családi minták fogságából kivezető útját, amely végül a dömösi misszió hitbéli közösségében torkollott a teljes, józan szabadulásba. Ez a tanúságtétel élő bizonyítéka volt annak a vadonatúj könyvnek is, amelyet az alkalmon mutattak be. A gyűjtemény a korábbi, Valóban szabadok című kötet szellemiségét folytatva élő igehirdetéseket és szabadult emberek, férfiak, nők, házaspárok megrázó történetét tartalmazza közvetlen, élőszóbeli stílusban, iránytűként szolgálva a kiutat keresőknek.

Végül Némethné Balogh Katalin kapott szót, aki meghatódva emlékezett vissza az elmúlt évtizedekre. Elmesélte, hogy édesanyjától kapta az életére az Igét: „Megáldalak téged, és áldás leszel.” Bár ő eredetileg védőnő szeretett volna lenni, Istennek más tervei voltak vele. Háláját fejezte ki a munkatársaiért, a hívő közösségért, de legfőképpen férjéért, akivel harmincnégy éve szolgálnak együtt, és három gyermekükért. Megrendítő őszinteséggel beszélt arról, hogy lett volna egy negyedik gyermekük is, aki végül nem születhetett meg, az Úr azonban úgy intézte, hogy ez a dömösi misszió váljon az ő negyedik gyermekévé. Némethné Balogh Katalin útravalóul elmondta, hálás azért, hogy a misszió nem szolgáltatásként, hanem tiszta, félelem nélküli szolgálatként működik.

Az ünnepi istentisztelet a gyülekezet közös záróénekével ért véget. A staféta átadatott, a dömösi misszióban pedig a munka új vezetéssel, de a változatlan krisztusi alapokon folytatódik, hirdetve, hogy a legsúlyosabb megkötözöttségből is van szabadulás.