Reggeli áhítat: rendszeres, szokásos program az egyházi iskolákban. A lelkész beszél, a gyerekek vele szemben ülnek a tornatermi padokban, a szélen a pedagógusok biztosítják a kellő fegyelmet. Vajon a figyelmet is garantálják a jelenlétükkel? Eszembe jut erről a templomi berendezkedés. A Mózes-szék, ahonnan a lelkész szemmel tarthatja a gyülekezet tagjait. Czeglédi Péter Pál református lelkész gondolatai.
Először nem tűnt furcsának. Én is álltam, akárcsak a pedagógus. A gyerekek pedig ültek, szépen sorban a tornatermi padokon. A helyszín egy egyházi iskola. A neve nem is lényeges, bármelyikben történhetett volna mindez.
Reggeli áhítatot tartott a kolléga. A nebulók alapvetően figyeltek, énekeltek. Néhol itt-ott egy kis susmus, mozgolódás volt érzékelhető. A körben álló pedagógusok kedves, de határozott pillantásokkal igazították helyre az elkóborolt figyelmű báránykákat, ahol pedig a határozott pillantás nem segített, ott egy szinte észrevehetetlen lépést tettek, amely egyértelműen jelezte, hogy készek akár közbe is avatkozni, ha nem fejezi be a diák a renitenskedést. A fegyelmezetlenség hamar elült, látszólag mindenki figyelt. Vagy legalábbis úgy látszott, hogy figyel. Lehet, belül máshol volt, de testben ott, az aulában. Úgy tűnt, rend van. Az évtizedek pedagógusi profizmusa könnyűszerrel mederben tartja a helyzetet, segítséget nyújtva ezzel az evangélium rejtelmeibe bevezető lelkipásztornak.
Ahogy ott álltam, eszembe jutottak saját refis diákéveim. Akkor ezt a helyzetet, felállást teljesen természetesnek vettem. Csak akkor még én voltam a diák, ott, a debreceni refi oratóriumában. Amennyire fel tudom idézni, mi ültünk a padokban, a nevelőink pedig velünk szemben foglaltak helyet: szemmel tartottak bennünket. Egy-egy pillantás bőven elég volt arra, hogy tudjuk, hol a helyünk. Persze, biztos figyeltek ők az Igére, hazudnék, ha azt mondám, hogy csak ránk összpontosítottak volna. De mégis, a szó klasszikus értelmében szem előtt voltunk. Tudtuk ezt. Ahogy azt is, mire kell figyelni, kinek a tekintetét kell kerülni, és hogyan lehet áhítatot színlelve átaludni vagy éppen faarccal egymást piszkálni a padban. Ha pedig nem tudtuk, akkor hamar beletanultunk, mert néhány következetes pillantás rendre utasított bennünket.
Milyen érdekes, hogy templomaink nagy része is eszerint a logika szerint épül fel. Vannak a padok, van a szószék, s van az úgynevezett Mózes-szék. Ez a kis padocska a lelkészeknek van fenntartva, annak, aki éppen nem prédikál, s általában a szószék alatt helyezkedik el. Látni még véletlenül sem lehet a prédikálót belőle, s ha mégis megpróbálkozik vele valaki, akkor legalább három hétre elzsibbad a nyaka. Látni csak a gyülekezetet lehet onnan. Őket viszont szemből. A jó pásztor mindig szemmel tartja a nyájat.
Szemmel tartja... Hónapok óta gondolkodom ezen az íráson, és formáltam magamban. Mihez hasonló ez a helyzet? Nem tudtam kiverni egy párhuzamot a fejemből: az amerikai börtönfilmek kliséjét. A rabok a sétálón róják a köreiket, míg a börtön magas falain puskás őrök sétálnak komor arccal fel és alá. A börtön igazgatója pedig a függöny mögül figyeli a fegyintézet fegyelmezett életét. Talán túlzónak találják a képet. Talán az is. Mert persze, a diákok nem rabok. A pedagógusok nem börtönőrök. A lelkészek nem börtönigazgatók. Az iskola és a gyülekezet nem börtön. Ideális esetben valóban nem helyes az azonosítás vagy a hasonlóság felfedezése. De abban talán egyetérthetünk, hogy minden testhelyzet árulkodik valamiről. Minden felállás sugall valamit. Minden tárgynak van üzenete. Üzenete, amit akkor nem értünk. Természetesnek és magától értetődőnek veszünk, de észrevétlenül és csendesen valami olyat kódol belénk, amit nagyon nem kellene.
Sokat gondolkoztam ezen a témán, majd az egyik áhítaton – amit nem én tartottam – leültem a diákok közé. Egy véletlenszerűen választott helyre. Továbbra is pásztor maradtam, de a bárányaim közzé kerültem. Hosszú évek óta nem ülök a Mózes-székbe, csak akkor, ha feltétlenül muszáj. Igyekszem a gyülekezeti tagok mellé ülni. Praktikusságból az első padba, de hála Istennek mindig van padtársam. Hol egy kisdiák, hol egy gyülekezeti tag.
Szeretnék belefeledkezni az igehirdetésbe. Szeretnék arra figyelni, ami a lényeg. Mert a lényeg nem a gyerek, nem a gyülekezet, még csak nem is a fegyelem. A lényeg az Ige. Az evangélium, amely megszólal. Jézus Krisztus megtestesülése, élete, halála és feltámadása, Isten nagy története, az, ami szeretném, hogy elvarázsoljon. Ezt várom, erre akarok nézni, az erre való vágyakozást akarom kifejezni. S igazából ezt a vágyat akarom továbbadni.
Lehet, hogy egy kissé majd megbomlik a fegyelem. De a diák és a gyülekezeti tag talán elkezdi megérteni, hogy Isten Igéjét nem lehet kétféleképpen hallgatni. Nem lehet úgy, hogy egyesek állnak, míg mások ülnek. Nem lehet kétfelé figyelve rácsodálkozni. Nem lehet a nyájtól elkülönülve az igehirdetésben megjelenő főpásztorra figyelni. Talán nem értik azonnal. Talán sohasem fogják megérteni, de talán elkezdik érezni, hogy ami egy istentiszteleten történik, az csoda. Olyan csoda, amivel találkozva az ember nem tud mást tenni, mint ha áll, akkor leül, ha távolabb áll, akkor közelebb jön, nemcsak a fejét, hanem az egész testét odafordítja. Mert ez a gyülekezet.
Sokan talán felháborodnak ezen az íráson. Tőlük egy dolgot kérek: miután kieresztették indulatukat, próbálják ki négy hétre a dolgot! Üljenek a gyerekek közzé, jöjjenek ki a Mózes-székből! Feledkezzenek bele a gyerekekkel és a gyülekezettel együtt a csodába! Nézzék meg, mi változik bennük, mi változik a gyerekben, mi változik abban a gyülekezeti tagban, aki mellé leülünk!
A proaktívak talán még azon is elgondolkozhatnak, hogy rendeletet adjanak ki. Rendeletet, amely előírja, hogy mától mindenki leül, a Mózes-széket pedig elhagyjuk. Ezt pedig nem tanácsolom. Ezt nem lehet rendeletbe és szmsz-be foglalni. Nem ugyanaz, amikor valakit a vezetője vagy a Krisztus szeretete szorongat. Mind a kettő szorongatás, de akik átéltük, tudjuk, mi köztük a különbség. Nem mi fordítjuk az embereket Isten felé, hanem Isten fordítja őket maga felé. Ennek az eszköze pedig pontosan az igehirdetés lesz.
Ezért a legnagyobb felelőssége talán az igehirdetőnek van. Vajon az evangélium ereje és szépsége szól-e a szószékeken? Vajon érthető, izgalmas, releváns-e számukra? Vajon úgy beszélünk-e a Krisztusról, hogy az hely-, irány-, figyelem- és lelkületváltozásra bírja az embereket? Vajon mi, akik beszélünk, prédikálunk, tanítunk, bele tudunk-e feledkezni Jézus személyének a szépségbe, és ezzel bele tudunk-e feledkeztetni másokat?