Beteljesedett

Jézus két tanítványa kétségbeesetten gyalogolt Jeruzsálemből Emmausba. Kivégezték Mesterüket, akinek követéséért mindent elhagytak. Hitük elveszett, szívük összetört. Éppen a kiábrándultságukról és kétségbeesésükről beszélgettek, amikor egy idegen lépett melléjük. Arra volt kíváncsi, miért szomorúak. Szinte felháborodva kérdezték: „Te vagy az egyetlen a városban, aki nem tudja, mi történt?” Kiöntötték a szívüket, hogy barátjukat, tanítójukat, akit Messiásként követtek, keresztre feszítették. Nem ismerték fel, hogy az előttük álló maga a Megfeszített. Válaszul Jézus magyarázni kezdte nekik az Írásokat. Felnyitotta szemüket, hogy beteljesedtek azok az ószövetségi próféciák, amelyek a Messiásra mutatnak.

A Biblia egyik legismertebb jelenete ez. A héber Szentírás minden zsidó ember számára a Messiás reménységét hordozta. A pátriárkák eleven történetei, a lévita papok precizitása, a próféták lankadatlan szenvedélye mind-mind Jézus, a testté lett Ige kinyilatkoztatásában csúcsosodik ki. Vagyis a teljes Biblia a világ megváltásáról, megváltójáról, Jézus Krisztusról szól. Az evangélisták úgynevezett reflexiós idézetekkel utalnak vissza arra, hogy az általuk feljegyzett események Jézus Krisztus születéséről, életéről, Jeruzsálembe való bevonulásáról, haláláról és feltámadásáról a próféciák beteljesedései. Az Emmausba tartó tanítványok szó szerint ismerték ezeket a jövendöléseket, felsorolásuktól felhevült a szívük, és amikor Jézus megtörte a kenyeret, megnyílt a szemük.

Ha Krisztus jelen van az ószövetségi történetekben, sorsa egy Izráelével, akkor hogyan állítható párhuzamba Izráel és Jézus útja?

Jézus beteljesítette, amit Izráel nem tudott. Ami az Ószövetségben szerepel Isten népével kapcsolatban, a csodálatos szabadulás Egyiptomból, a pusztai vándorlás, a honfoglalás az ígéret földjén, a próféták megjelenése vagy a fogságba vitel és visszatérés, mind előképei, típusai, tipológiái mindannak, ami Jézus Krisztusban valóra vált, ami Jézus életében is megtörtént. Az Úr angyalának figyelmeztetésére szüleivel lement Egyiptomba, majd kijött Egyiptomból, és Názáretben telepedett le. Átment a vizeken, azaz megkeresztelkedett a Jordánban, a pusztában kísértés érte, hogy valami mást imádjon, mint Istent egyedül. Beszélt Mózessel és Illéssel az élete végéről, szó szerint a „kivonulásáról”. Mindeközben betöltötte a királyi és prófétai tisztséget, Dávid házából származó királyként szolgált, és nagyobb próféta volt Mózesnél. Elszenvedte a kereszthalált, ahol szintén betöltötte a legnagyobb főpap és a feláldozott húsvéti bárány szerepét. A harmadik napon visszatért a halál száműzetéséből, feltámadt teste az Egyház sarokköve. Így hozza ki Isten hatalmas szeretete a világ hasadtságában élő, tőle elszakadt emberiséget a bűnből, a betegségből, a halálból és a gonosz hatalmának fogságából. Gyönyörű párhuzam ez. Ezeknek az összefüggéseknek a mélységéből értettem meg valamit, amikor másfél hónappal ezelőtt Jordániában jártam, és letekinthettem Nébó hegyéről. Ott lehettem, ahol Mózes elmondta a búcsúimáját. Most az érckígyó szobra áll ott, annak emlékére, amit a Mózes negyedik könyve és János evangéliuma így örökít meg: „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie.” A botra tekeredő rézkígyó kereszt formájú. Nem véletlenül. A kígyót, a bűn és az ítélet szimbólumát felemelték a földről, és egy fára tették az átok jelképeként. Mindez Jézusra mutat, aki eltörölte mindazok bűnét, akik hittel tekintenek rá, ahogyan annak idején az izráeliták az érckígyóra a pusztában.

Melyik volt a Jézusra vonatkozó legelső prófécia?

Az egész Biblián átível az ígéret, amelyet Isten az édenkertben tett, miután az első emberpár vétkezett. Ez meghatározta a történelem egész menetét, és a legnagyobb áldozatot követelte. Isten megígérte a Megváltó eljövetelét. Az asszony magva, Krisztus az, aki a kígyó fejére tapos és összetöri. Ez a konfliktus az evangéliumok egyik fő témája: Jézus konfrontációja a kígyóval démonok formájában vagy az ellene irányuló ellenségeskedés képében, de a Sátán azon igyekezetében is, hogy tanítványait, Pétert és Júdást ellene fordítsa és saját szolgálatába állítsa. Az idős János tömören így foglalta össze az ellentétet: „Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” A Biblia világossá teszi, hogy a kígyó a Sátán eszköze és képviselője. Isten a bűneset után bőrruhát készített Ádámnak és Évának. Micsoda ár! Teremtményei felöltöztetésére Isten vért ontott, és helyettesítő áldozatot mutatott be. Ezért tartják Mózes első könyve harmadik fejezetének tizenötödik versét protoevangéliumnak, azaz az evangélium első hirdetésének.

Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, amelynek következményei kihatnak az örökkévalóságig. Az ábrahámi szövetségben Isten három dolgot ígért: földet, magot és áldást. Ezek miként mutatnak előre Jézus személyére és küldetésére?

Az ábrahámi szövetség ígéreteinek mindegyike Jézus Krisztusban találja meg végső jelentőségét. Egyáltalán nem meglepő Jézus kijelentése: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is.” Döntő jelentőségű, hogy az üdvtörténeti aspektus együtt szerepel a világ nagy kérdéseinek egyetemes üzeneteivel. Ábrahám kiválasztásáról Mózes első könyve tizenkettedik fejezetében olvasunk: „Általad nyer áldást a Föld minden nemzetsége.” Itt az utódokról, a fizikai magról van szó, ahogyan az Ádámnak és Évának, vagy a Dávidnak tett ígéretben is. Ábrahám kiválasztása azért történt, hogy ő lehessen a zsidó nép ősatyja, az ő ágából születhessen meg a világ megváltója. Majd az események folytatásaként megtörténjen a csoda, és Márián keresztül az élő Isten testet öltsön, felvegye a tér és az idő korlátait, bebizonyítsa, hogy ő létezik. Csak Jézus Krisztusra tekintve mondhatunk bármit is Istenről: „Aki engem látott, látta az Atyát.” A másik a föld ígérete, amely kulcsfontosságú, egyszerre fizikai és szellemi. A föld egyrészt valós, földrajzi terület, de jelent ezen túlmutató szellemi valóságot is, amelyet Isten benépesít, hiszen olyan magot ígér, amely számosabb, mint az ég csillagai vagy a tenger homokja. Ezek már nemcsak Ábrahám fizikai leszármazottai, hanem a lelki gyermekek is, akik hisznek Jézus Krisztusban. A tanítványok életére Istennek kizárólagos igénye van. Nekünk hirdetnünk kell az evangéliumot mindenkinek, ez a legfontosabb az életünkben. Az egyház minden szolgálata igehirdetés, Krisztus-hirdetés. A diakóniában, a katekézisben, a lelkigondozásban a mozdulat, az együttérzés, a lehajlás az igehirdetés. Áldást várunk és mindenkire reménységgel tekintünk, Isten a többit majd elvégzi, az eredményt pedig tökéletes akarata szerint adja.

A próféciák szerint az eljövendő Messiás a királyi tekintély szimbólumait hordozza. Jézus egyszerű istállóban született meg. Honnan kap fejedelmi jogart és trónt?

Mikeás próféta megjövendölte, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba.” Ez a vers nemcsak a születési hely jelentőségét emeli ki, hanem rámutat arra, hogy az újszülött Júda törzséből fog származni. Amikor Isten a világ megalapítása előtt kiválasztotta a Messiást, úgy rendelkezett, hogy egy bizonyos családon keresztül érkezzen: Ábrahám, Izsák, Jákób, Júda vonalából. Halála közeledtével, ahogy a patriarchális ókorban szokás volt a Közel-Keleten, Jákób megáldotta fiait, és negyedik gyermekének azt mondta, hogy a jogar, vagyis az uralkodás joga nem fog eltávozni Júdától, amíg Siló, azaz a Messiás el nem jön, és királyként nem uralkodik minden nép felett. A megvalósuló békének és jólétnek azonban nagy ára van: Siló önmagát áldozza fel. „Vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült.” Nincs magasabb hely a mennynél. Isten a menny királya, és Jézus a jobbján ül. Egy napon az egész teremtés meghajol Isten trónjának fensége előtt: „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Az Isten trónját körülvevő lények „koronájukat a trón elé teszik, és azt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom.” A másik kedves próféciám Ézsaiás könyvének tizenegyedik fejezetében olvasható: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.” Már szinte annak az országnak a leírása, amely felé útban vagyunk, és amely Jézus Krisztussal már eljött, beteljesedett, de majd Krisztus visszajövetelével fog kiteljesedni. Ne felejtsük el, hogy a karácsonyi evangélium nem választható el attól, ami nagypénteken és húsvétkor történt, hiszen az a Jézus, aki karácsonykor megszületett, ugyanaz a Krisztus, aki nagypénteken meghalt, húsvétkor feltámadt és megváltott bennünket.

Az évnek különösen ebben a szakaszában a szívünk békére vágyik. Jézusról a Biblia a Békesség Fejedelmeként is megemlékezik. Hogyan lehet végre igazi békességünk?

A karácsonyi próféciák középpontjában álló Ézsaiás 9,5 közel hatszáz évvel Jézus születése előtt íródott: „…egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” Talán ez a legismertebb a Krisztus születéséről szóló ószövetségi próféciák közül. A világunkba érkezett Messiás Istentől való békességet kínál mindazoknak, akik elfogadják kegyelmét és vele járnak. Jézus földi életének kezdetét angyalok hirdették: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” A mennyei béke elérhető számunkra. A Mindenható örömmel fogadja azokat, akik átadják neki az életüket. „Gyönyörködik az Úr azokban, akik félik őt, akik az ő irgalmában reménykednek.” Amikor az angyalok békét hirdettek a földön, elsősorban Isten békéjének egyéni befogadásáról beszéltek, amely a Békesség Fejedelmének személyes megismeréséből fakad. Addig nem lesz nyugalmunk, amíg vele nincs közösségünk. Az a csodálatos kapcsolat, amelyet reformátor eleink unio mysticának neveztek, jó értelemben titokzatos közösség Krisztussal. Pál leírásában: én Krisztusban, Krisztus bennem. Joó Sándor megfogalmazásában: virág a vízben és a víz a virágban. Ézsaiás könyvének hetedik fejezetéből nekünk szól a biztatás: „Íme, egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezik el.” Immánuel azt jelenti: velünk az Isten. Sokszor eszembe jut Bonhoeffer mártírhalála előtt írt verse: „Csodás hatalmad biztos rejtekében nyugton várjuk, mire ébredünk. Velünk az Isten, minden reggel, este, és minden új napon, bizonnyal velünk!”

A Szentföldön tett látogatása során miként váltak személyessé a beteljesedett ígéretek?

Jordániai utazásom megrendítő istenélmény volt. Hat nappal a gázai konfliktus kitörése előtt érkeztünk meg a térségbe, a mostani eseményekből még semmi nem látszott, teljes nyugalom volt. Végigjártuk a pusztai vándorlás útvonalát. Ellátogattunk oda, ahol Mózes vizet fakasztott a sziklából és Keresztelő János lefejezésének helyszínére. Jézus megkeresztelésének a helyénél elsírtuk magunkat. Felolvastuk az Igét, imádkoztunk. Ámulatba ejtő reveláció volt. Karácsonyhoz közeledve gyakran eszembe jut az utam, és felidézi annak örömét, hogy senki és semmi el nem választhat bennünket Jézustól. Napról napra ebből a szeretetből élünk, minden percünk ennek a szeretetnek a kegyelme. A megkeresztelés helyén egyszer csak megszólalt bennem egy nagyon egyszerű gyermekének. Whitney Houston, a nagy mélységeket megélt világhírű énekesnő hangján csengett a fülemben. Halála előtt énekelte a capella lemezre: „Engem szeret Jézusom / Bibliámból jól tudom / Mind övé a kisgyermek / Erőt ád a gyengéknek.” Ránk is vonatkozik ez. Mi is lehetünk az ő szeretett gyermekei, akikben gyönyörködik az Atya.