Bizonyságtétel és lelki gyógyulás az egységnap – beszélgetés négy püspökkel

Hogyan kell elképzelni a munkakapcsolatukat?

Steinbach József: Rendszeresen találkozunk, sokkal többször, mint amennyi érzékelhető a híradásokból vagy a hivatalos tanácskozások területét illetően. Azóta, hogy nehezebb lett a helyzetünk, úgy gondolom, hogy még közelebb kellett kerülnünk egymáshoz, és számos dologban kell egyeztetnünk. Folyamatosan internetes, telefonos, személyes találkozásbeli kapcsolat van közöttünk, és egyre nagyobb szükség van arra, hogy minden kérdést személyesen egyeztessünk. Hálás vagyok azért, hogy a hatéves ciklus első három évében igazán testvéri egységben voltunk együtt, és hiszem, hogy ez az egység soha nem bomlott meg igazán, hiszen itt vagyunk, együtt vagyunk, együtt dolgozunk, mindent meg tudunk beszélni. Most éppen arra készülünk, hogy az egységnapon ezt szimbolikusan is láttassuk. Örülök ennek a közös interjúnak, hiszen ritkán adatik alkalom, hogy együtt beszéljünk a szeretett egyházunkban felvetődött kérdésekről. Bizonyára mindannyian sok nehézséggel küzdünk, de éppen abban látom Isten megtartó, szabadító kegyelmének a csodáját, hogy ennek ellenére még vagyunk, együtt vagyunk, és mindenről, a kényes kérdésekről is tudunk testvéri módon beszélni. Úgy érzékelem, hogy ez az egység minden nehézség ellenére egyre stabilabb.

Az egység nem jelenti az állandó egyetértést. A véleménykülönbségeket hogyan kezelik?

Fekete Károly: Régi kapcsolat köt minket össze a szolgálatban, az egy olyan alap, amelyikhez időről időre visszanyúlhatunk. Zoltánnal diákkorunk óta, Jóskával katonakorunk óta ismerjük egymást. Barna Sanyival egy kicsit más a helyzet, hiszen valamivel fiatalabb is nálunk, de az egy közös alap, hogy az egyházunkért dolgozunk és az egyházunknak jót szeretnénk. Az, hogy ezt nem mindig egyformán tesszük, ez igaz, de a jó szándék felől nincs kétségem. A közös kiindulási pont a Szentírás és a hitvallásaink. Különböző nem egyházi ügyekben és az egyházi szolgálati területeken is vannak látásbeli különbségek, de ezt én természetesnek tartom, hiszen az a szolgálati közeg is más, amiben nekünk helyt kell állni. Ha vannak is különbségek, az embernek kontrollálnia kell magát, de a hitvallásos elveit nem adhatja fel. Hasonló ez ahhoz, mint amikor az országhatáron túl vagyunk és szólunk: szem előtt kell tartani, hogy mi eljövünk, ők meg maradnak. Nem lehet bármit mondani, érezni kell a határainkat.

Ezek szerint az egységteremtésben benne van egyfajta engedés, hogy elfogadom, hogy a püspöktársam másképpen csinálja?

Balog Zoltán: Mindenképpen. Ha valaki az egységet szeretné megélni, és nem egy összebetonozott, kikényszerített, kívülről jövő támadások miatti összezárást csupán, hanem azt az egységet, amelyért Jézus imádkozott, az nem megy elengedés nélkül. És itt hadd utaljak vissza Steinbach püspök úr szavaira, mert én másképp látom, hiszen ami velem és körülöttem történt 2024 februárjában, az ad egy másik látásmódot. Az addigi három évnek az egysége igenis megroppant közöttünk, és úgy érzem, hogy ezt teljesen még nem tudtuk helyreállítani. Abban viszont egyetértek a püspöktársaimmal, hogy újra és újra nekifutunk, és mindig egy kicsit előrébb jutunk. Bízom benne, hogy a másfél év múlva esedékes választásokkor, amikor letesszük a felelősséget, akkor úgy tudjuk megszólítani együtt az egyházunk közösségét, hogy a 2024-es események által keletkezett feladatokat komolyan vettük, elvégeztük, amit tudtunk, elvégeztünk, vagy legalábbis jó lelkiismerettel nekiálltunk. A kerületi főgondnokok pozitív szerepe nélkül idáig sem jutottunk volna.

Barna Sándor több szempontból is a „legfrissebb” püspök: egyrészt a legfiatalabb négyük között, másrészt még csak hat hónapja végzi a püspöki szolgálatot. Érezte valaha ennek a hátrányát, főleg a közös munka kezdetekor?

Barna Sándor: Nem éreztem soha hátrányát, hogy fiatal vagyok, és nem éreztem a különbségtételt sem a korom miatt. Az egység nem azt jelenti, hogy egyformák vagyunk, vagy hogy ugyanazt tesszük. Abban a világban, ahol a diabolosz, a szétdobáló ördög egyfolytában működik, közénk is olykor éket ver. Nekünk azonban törekedni kell az egységre. A világ lelkülete az, hogy állj ki a magad érdekeiért, állj ki a magad gondolata mellett, de a keresztyének között nem ez a motiváció. Úgy gondolom, hogy nálunk az egységnek a kötőanyaga az alázat. Ez a kifejezés régen negatív tartalommal bírt, de nekünk feladatunk, hogy alázattal, udvariassággal, finomsággal próbáljuk elhordozni egymást. A különbségeket és a nézeteltéréseket is.

2024 végén Balog püspök úr egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az egység egyrészt abban valósul meg, hogy nem kívül, hanem egyházon belül vitatjuk meg az egyházi ügyeket, valamint hogy bizalommal, félelem nélkül fordulunk egymáshoz. Mit gondol, így van ez ma a református egyházban?

Balog Zoltán: Sosincs az a teljes megérkezés, erre nincs is ígéretünk Krisztustól, az egyház urától, hogy a dolgok száz százalékig megvalósulnak. Én azt tartom fontosnak, hogy úton vagyunk, nem egy helyben állunk. Erről szól a pünkösd is, aminek az ünnepére készülünk. A jó irányba mozgunk, és ezt az irányt valamilyen módon együtt határozzuk meg. Bízom benne, hogy ez a sok beszélgetés a mi kerületünkben is ebbe az irányba mozdít bennünket. Például testületibb módon nyilvánulunk meg, a döntések testületibb módon születnek, mint ahogy talán születtek az első három évben. Ez pedig növeli a bizalmat. Ez zsinati szinten is igaz, például említhetem a rendkívüli jogrendet. Ez az intézmény lehetőséget adott arra, hogy sok dolgot eldöntsünk a Zsinat elnöksége vagy az Elnökségi Tanács szintjén. Eleinte nem is nagyon értettem, hogy Steinbach püspök úrnak miért olyan fontos ennek a kivezetése. Ezzel bizony sokkal több munka van, sokkal többet kell egyeztetni. De kezdem belátni, hogy ez fontos, hogy lássák azok, akiket érintenek a döntések, hogy őket is bevontuk ezekbe a döntésekbe. Az ugyanis kevés, ha az ember úgy gondolja az egyházban, hogy amit ő akar, az jó, a másik meg rossz – ha el is tudja dönteni, akár egy személyben is. Ennél sokkal fontosabb, hogy azokkal, akikre a döntés vonatkozik, azokkal megértesse és el is fogadtassa az álláspontját. Egy konkrét példát hadd említsek, ez pedig az újonnan létrejött esperesi kollégium. Erről alapvetően mi nyolcan a négy főgondnokkal együtt döntöttünk. A legnagyobb véleménykülönbség ebben Fekete püspök úr és köztem volt az intézményről, hogy legyen-e külön az espereseknek egy jogilag is meghatározott tanácsadó testülete, vagy ne legyen. A végén Steinbach püspök úr segítségével és a zsinati jogtanácsosunk szakértelmével találtunk egy olyan kompromisszumot, amivel mindannyian jól tudunk együtt élni. Nekem ez egy fontos példa, és már látszik, hogy jó hatással van a Zsinat működésére.

Fekete Károly: Az esperesi kollégium kiváló példa arra, hogy nem alapvető ellentétek és antagonisztikus kapcsolat vannak közöttünk, hanem vannak ügyek, amikben másként közelítünk meg dolgokat. Az egyházunk történetéhez tartozik a paritás, a lelkészi és presbiteri egyházkormányzás sajátosan meghatározó elve: én ezt fontosnak tartom, ennek védelmében szólaltam meg. Nálunk nincs hierarchikus, alá- és fölérendeltségi viszony a vezetésben, hanem egymás mellé vagyunk rendelve. Ez a döntéshozatali mechanizmus egyházalkotmányunk fontos alapelve. Ugyanakkor én is megértettem a praktikus szempontokat, hiszen a jogalkotásban szükség van olyan tanácsokra, életszerű megoldásokra, amelyek segítenek konszenzusra jutni. Az igazi consensus ecclesiae pedig akkor születik meg, ha tiszteletben tartjuk a Szentlélek által közösen és együtt felismert igazságot.

Steinbach József: Az esperesi kollégium tanácsadói szervként való behozataláról sok egyeztetés és érthető módon vita is volt, és még lesz is dolgunk vele. Fontos, hogy az egyházunkban mindenki megfogalmazhassa az ügyet szolgáló, jóindulatból fakadó véleményét. És szeretnénk is mindenkit meghallgatni, sőt párbeszédet folytatni. Tudjuk, látjuk, hogy különböző csoportokban megújulási mozgalmak jöttek létre, csoportok beszélgetnek egymással. Az egyházvezetés elhatározta, hogy szeptemberben szeretne ezek szervezőivel, résztvevőivel találkozni. Az ugyanis lehetetlen és tarthatatlan, hogy az egyházvezetés és azok között, akikért vagyunk, egyfajta távolság alakuljon ki, ezt szeretnénk mihamarabb kezelni és megelőzni. Hamarosan közegyházi választások lesznek, bizonyára jön egy fiatalabb generáció. Az újabb egyházvezetőknek pedig a szívükre helyeznénk, hogy abban a pillanatban, hogy az Úristen megengedi nekik, hogy valamilyen vezetői székbe beüljenek, minden egy más optikát nyer majd. Mert az a felelősség, hogy a sokféle meghallgatott és jogos véleményt mégis a szeretett egyházunk érdekében egyben kell tartani, ez egy hatalmas feladat. Szívből kívánom nekik, hogy ne kelljen azt átélniük, amit nekünk, és higgyék el, hogy értük vagyunk, és bízzanak az Úrban, és bízzanak bennünk. Mindent ki lehet mondani, kritikai észrevételeket lehet tenni, ezért hoztuk be a testületi vezetést, a transzparenciát, mindenre rá lehet kérdezni. Ugyanakkor abban van még mit tanulnunk, hogy hogyan mutathatnánk kifelé még nagyobb egységet. Nagyon meg kell gondolnunk, hogy közös dolgainkról milyen fórumokon beszélgetünk, és ebben érdemes tanulnunk más felekezetektől. A katolikusoknál például volt egy konklávé, amelyen megválasztottak egy egyházvezetőt. Tudjuk, hogy voltak más jelöltek, más érdekek, és mégis, amikor megszületett az eredmény, a többi jelölt egyből a támogatásáról biztosította az új pápát, és eszébe sem jutott senkinek, hogy ellenségeskedjen. Nekem ebből az a tanulság, hogy sokkal nagyobb szeretettel és ügyszeretettel, belső fórumokon kellene megvitatni a dolgainkat.

Az első egységnap 2009-ben volt, fesztiválként ötévente szervezik meg, de különböző formában azért majdnem minden évben megtartották, leszámítva a koronavírus-járvány időszakát. Időközben háborúk törtek ki, volt egy pandémia, gazdasági válságoknak voltunk a tanúi és elszenvedői: ezek fényében változik, változott-e a református egységnap célja, feladata, küldetése?

Barna Sándor: A legfontosabb cél nem változik, és ez a bizonyságtétel. Bizonyságtétel számunkra az egység napja, hiszen az az egyház, amely az egységet mutatja, hű Krisztus-képet ad, amely azt jelenti, hogy a léleknek élünk és nem a test szerint járunk. Annak megbizonyítása, hogy mi közös úton járunk, nagyon fontos. Bizonyságtétel volt 2009-ben, és az 2025-ben is. Jézus Krisztusnak ígérete van arra, hogy ahol ketten vagy hárman együtt vagyunk, ott valami több történik. Hiszem, hogy minden református gyülekezeti tag számára ez egy tágabb egység megélését jelenti. Ez a belső jelentősége, a külső pedig, hogy ez egy bizonyságtétel a világ felé, egy csendes bizonyságtétel.

Balog Zoltán: Személyes tapasztalataim alapján is mondhatom, hogy a református egységnap alapjaiban különbözik a nemzeti ünnepek köré szervezett vagy politikai pártok, kulturális szereplők által létrehozott találkozóktól. Amikor ugyanis valakik között megrendül a bizalom, akkor a világban az a reakció, hogy elzárkóznak, cserben hagyják egymást. Nekünk viszont oda kell menni, ahol a másik van. Amikor megrendül a bizalom, akkor kell keresni igazán az újratalálkozásnak a lehetőségét, és ez nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem ez egy krisztusi kötelessége az embernek, a gyülekezetnek. Ezért is rendkívüli az idei alkalom. Nem elég csak ott lenni, hanem úgy kell odamenni, hogy az ember megnyitja a szívét és engedi, hogy megtörténjen az, ami a hétköznapokban nem történt, nem történhetett meg. 2009-ben volt az első találkozó, amit egységnapnak hívtunk. De ne felejtsük el, hogy 1990 után azonnal komolyan elkezdődött a törekvés, hogy a szétszórtságban és a Kárpát-medencében széttagolva élő reformátusság egymásra találjon. A nagy magyar református világtalálkozókat Tőkés László, Csiha Kálmán, Hegedűs Loránt, Erdélyi Géza püspök urakkal ezért fontos lelki megalapozásnak tekintjük. A magyar református krisztusi egység minden nemzedéknek egyformán fontos.

Fekete Károly: Az egységnapok struktúrája ugyanaz, de az Úristen minden évben gondoskodott arról, hogy az aktualitások mindig kicsit mássá tegyék azokat, mivel a gyülekezeteinket és a részegyházakat éppen akkor körülvevő társadalmi, gazdasági, politikai körülmények mind-mind árnyalták a hasonlónak tűnő egységnapokat. Szeretjük megmutatni a „lehetőségek piacán” azokat az intézményeket, tevékenységeket, korosztályokat, amelyeknek van missziói, szociális, oktatási és temérdek más funkciója. Mindezeket körbeveszik a kulturális események a tánctól a kóruséneklésen és a zenei együtteseken át az ifjúsági csapatokig, a csúcspont pedig mindig az ünnepi úrvacsorás istentisztelet. Idén a háborús körülményeket szenvedő kárpátaljai testvérek megérkezéséért fohászkodunk, de amikor elmentünk Temesvárra, Sepsiszentgyörgyre, Kolozsvárra vagy Gyulafehérvárra, illetve az anyaországi helyszínekre, mindig volt olyan küldetése az egységnapnak, hogy az aktuális problémákat gyógyítsa, hogy vigasztaljon, hogy a gyengébb érezze, az erősebbek tartják őket és támaszt nyújtanak számukra. Mint házigazda úgy érzem, a debreceni alapítás kötelezi a mindenkori tiszántúli püspököt, ezért az évfordulók rendezéséből semmiképpen nem vonhatjuk ki magunkat, összefogva a zsinati iroda munkatársaival ébren kell tartanunk az egységnap perspektívát adó vezérgondolatát: Krisztus a jövő, együtt követjük őt! Egynek kell lennünk abban, hogy az újat készítő Úristenre tekintünk, és megtaláljuk ebben az Isten által készített jövőben a saját szerepünket, illetve a szolgálati működésünk megújult módját.

Steinbach József: Püspökhelyettesként éltem meg, hogy milyen csodálatos, egyszersmind nehéz is volt, ahogyan végül 2009-ben létrejött az egységnap – ekkor Bölcskei Gusztáv volt a Zsinat lelkészi elnöke. Balog püspök úrhoz visszacsatolva, tényleg fontos, hogy ez a szándék mennyire ott volt mindig. Az az év bennem ma is egy eleven ajándék, amire életem egyik legnagyobb élményeként emlékezem. Csodaként élem meg, hogy ez nem rekedt meg, ez ma is él, sőt egyre inkább mindenki látja, hogy mennyire szükségünk van egymásra. Talán ebben változik ez az ünnep: egyre nagyobb szükség van a találkozásra. A Kárpát-medencei, de határon túli egyháztesteknek szükségük van arra, hogy itt, az anyaországban stabilitás legyen. Ez nekünk is egy felelősségünk, hogy odafigyeljünk a Felvidék mellett Kárpátaljára, vagy most az erdélyiekre. Az pedig egy csoda, hogy a világ magyar reformátusait, sőt a támogató szervezeteket is most már szinte teljességükben magunkhoz ölelhetjük. A 2009-eshez hasonlóan kiemelten fontos rendezvény az idei is, hiszen az anyaországban is sok próbatétel ér bennünket, miközben látjuk, hogy a Kárpát-medencében milyen problémák vannak, mi történik a nyugati diaszpórákban. Nekünk most kötelességünk, sőt szentlelkes küldetésünk, hogy minden bántást, sebet, sértettséget, valós vagy vélt igazságérzetet félretéve legyünk ott egymásnak. Ez egy szent demonstráció, egy lelki gyógyulásnak a folytatása vagy kezdete is lehet.

Steinbach püspök úr szent demonstrációnak nevezte: mégis mire lehet elég egyetlen nap?

Fekete Károly: Fontos az adott nap, de az odavezető út számomra legalább olyan értékes. Több hónapos előkészítő munkánk van benne, amelyben egyházon belüli és azon kívüli emberek, intézményeink munkatársai, diákjai, önkéntes segítők és maga Debrecen városa dolgozik együtt a sikerért. A város például nemcsak engedélyek megadásával segít, hanem biztosítja az infrastruktúra jelentős részét, mert magáénak érzi a rendezvényt. A református intézményeinkben lesznek szállások, vendéglátás, kiállítások, találkozók és tanácskozások. Fantasztikus az az összefogás, ami egy-egy egységnap megszervezésekor tapasztalható. Meg kell említenem az örömöt, hogy hétről hétre jönnek a telefonok, hogy telnek a buszok, emberek szeretnének jönni gépkocsival, vonattal, összekötik rokonlátogatással, testvérgyülekezeti és intézményi kapcsolatok ápolásával, találkozásokkal töltik ezt a napot. Hálás vagyok és örülök annak, hogy nem vagyunk egyedül ebben, mert sokan a magukénak érzik az egységmunkálás ügyét. Ez az odaszánt munkálkodás már maga is ajándék, de az a legfontosabb hozadéka, hogy a résztvevők azt kapják, amire vágynak, megvalósul a testvéri találkozás.

Balog Zoltán: Bármilyen jól szervezünk, nem mi valósítjuk azt meg. Ez pedig az, amit az Úristen tud megtenni: hogy megbékéltet önmagával, és megbékéltet bennünket egymással. Ha ez a békesség ajándékként megvalósul, én akkor tekintem sikeresnek a programot, de nem sikerként fogom méltatni, hanem áldásként megélni.

Barna Sándor: Az, hogy egy nap sok vagy kevés, az teljesen szubjektív. Bergson filozófus hozta be a szubjektív idő fogalmát, ami azt jelenti, hogy ha minőségi módon éljük meg, akkor egy nap teljesen elegendő. Ha eszerint gondolkodunk, akkor az a kérdés, hogy hogyan éljük meg ezt a napot, és az alapján sikerül-e elhinnie a világnak is, hogy Jézus Krisztus az Atyától jött, hiszen ezért imádkozott, hogy egyek legyenek a tanítványok is, ahogyan ő egy az Atyával.

Steinbach József: Egy nap bőségesen elég lehet mindenre. Ha ékes és szép rendben fog végbemenni, és az üdvösség előízét és bizonyosságát is megtapasztaljuk, az a mindennél is több. Csatlakozom Barna püspök úrhoz Pannenberggel, aki – az elméletével – a múlt, jelen, jövő időkoordináták meghaladásával azok fölé helyezi az örök jelent, az idők végezetét; vagyis az örökkévaló jelen megtapasztalásában megbocsáttatik a múlt és a jelenbe betör az üdvösséges jövő. Erre elég egy pillanat is, egy nap pedig óriási bőséggel. Azért ne felejtsük el, hogy már az egységnap előtti nap is csodálatos dolgok történnek, nemcsak a Generális Konvent ülése, hanem a közös zsinatunk, amely egy tágabb grémium, amikor hivatalosan is felvesszük az ausztráliai magyar gyülekezetek szövetségét a tagjaink közé. Pénteken lesz egy gála, arra már a hatvanhét egyházmegyéből regisztráltak Kárpát-medencei szinten, sőt azon túl is. Úgyhogy az egységnap valójában több mint egy nap, még akkor is, ha a gyülekezeteknek a nagy része szombatra érkezik.

Van életre szóló élménye, emléke, amely kötődik bármelyik egységnaphoz?

Balog Zoltán: Számomra életre szóló élmény volt a gyulafehérvári egységnap, amikor egy alapvetően román közegben – hiszen ott már alig vannak magyarok – több ezren összejöttünk a Bethlen Gábor-szobornál a köztársasági elnök asszonnyal együtt. Elkezdődött egy román provokáció, de egy idő után azt láttuk, hogy tehetetlenek. Olyan erősnek éreztem magunkat lelkileg, hogy ott eltántorodott mindenki, aki bennünket rángatni, provokálni akart. Mi közösen, derűsen és békével tudtunk reagálni, és ez lefegyverezte ezeket a román embereket. Éreztem, hogy a lelki jelenlétben megbékéltető erő van, amely a politikai jelenlétből fakadó, provokáló erő felett győzött.

Barna Sándor: Nekem az első ilyen élményem maradandó. A gyülekezettel együtt mentünk a kétezres években, és ez volt az első fesztivál jellegű nap. Ezt a jó értelemben vett fesztivál kifejezést én is szívesen használom, azóta mi is igyekszünk a kerületünkben akár több ilyen napot is szervezni, hiszen fontos, hogy legyen ilyen is, mert tényleg sokféle, sokszínű a mi szolgálatunk ebben a világban. Emlékszem, ott is standok voltak, ahol a tábori lelkészség és mindenféle más szegmense a szolgálatunknak megmutathatta magát. A közösség ajándékát is átéltük a közös úrvacsorán.

Fekete Károly: Nem volt még olyan egységnap, amikor mindenhova eljutottam, ahová szerettem volna. Olyan gazdagság van ilyenkor, hogy az bosszant, miért nem jutok el minden helyszínre és miért nem hallok minden szereplőt. Hálára indító, hogy mennyi értékünk van nekünk, magyar reformátusoknak, és milyen gazdag a mi református örökségünk. Jó érzés, hogy ez az Úristentől kapott gazdagság megosztható egymással. Idén jönnek az ausztráliai gyülekezetek képviselői is, akik most írják alá a csatlakozási dokumentumot. Minden aláírás emlékezetes, mert kifejezi: vállaljuk egymást.

Steinbach József: Nem tudok egyetlen emléket kiemelni. Számomra meghatározó, ahogy együtt részt vettünk ebben a folyamatban, ahogy évről évre találkozunk. Ilyenkor az ember megy egyik helyszínről a másikra, megszólítják, és sajnálom, hogy nincs idő mindenkivel beszélgetni, mert nagyon be vagyunk osztva, de folyamatosan jönnek szembe az ismerős és kevésbé ismerős arcok. Valóban úgy érezhetjük, hogy egy nagy család, testvérek közössége vagyunk. Ezeknek a találkozásoknak köszönhetően mindig felüdülve, megnyugodva és örömmel távozom. Hasonlóan érzem most magam a püspöktársaim körében: egymásban felismerjük a testvért, mert tényleg fontos az, amivel kezdődött ez a beszélgetés, hogy mi nem egyházvezetőként ismerjük egymást, hanem nagyon régtől fogva testvérként tartjuk számon egymást. Régóta szeretem, tisztelem és felnézek Fekete püspök úrra, úgy is, mint teológiai professzorra, mint a gyakorlati teológiai művelőjére, akinek a publikációit teológus korom óta tanulmányozom. Balog püspök úrral a politikai pályafutása előttről testvérként ismerjük egymást. Nekünk ő nem politikus, és soha nem lett azzá, hanem mindig is testvér és lelkipásztor maradt. Ezek olyan kötelékek, amelyeket soha nem lehet elvágni, mert ezek hosszú évtizedes kötődések, és ezek az Úr Jézus Krisztusban vannak: számos csodálatos tapasztalásban, élményben, imádságokban, igealkalmakban. Barna Sándor püspök úrra pedig úgy emlékszem, hogy amikor főjegyző lett, és több igeszolgálatát hallgattam, egyszerűen szíven talált az az Ige, amit ott akkor mondott, és megfogalmaztam magamban, hogy milyen öröm, hogy a tiszáninneni egyházkerületben ilyen főjegyző van. Ugyanez a testvériesség köthet bennünket össze a gyülekezeti tagokkal, munkatársakkal, más lelkipásztorokkal, önkéntesekkel, úgyhogy találkozzunk minél többen az egységnapon, és mondjuk egymásnak: Krisztus a jövő, együtt követjük őt!