„Egek, ámuljatok ezen, borzadjatok, szörnyülködjetek nagyon! - így szól az Úr. Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet." (Jer 2,12–13)
Megvallom, hétvégén, ha van egy kis idő szeretek megnézni egy jó régi krimit. Olyan jó elnyújtózni, az agyamat is elengedni ezekben a történetekben. Sokáig gondolkodtam, vajon miért van ez? Az első egyszerű válasz persze az, hogy az embernek jól esik, hogy ott mindig győz az igazság, és a formális logika szerint végül minden világossá lesz, amit az életben általában nem tapasztalunk. Azután kezembe került Mircea Eliade, „A szent és a profán" című könyve, amelyik kifejezetten a krimit emeli ki, mint a mai szekularizált ember „álrítusát", hamis szertartását, amelyben megélni véli vágyva vágyott világképét. A jó és a rossz küzd kicsiben ugyanúgy, mint az életben. Ebben a küzdelemben segít egy minimegváltó, a nyomozó, aki általában család nélküli az életen kicsit kívülálló lény, és olyan dolgokat meg tud ítélni, amiket más nem. Sherlock Holmes a legfurfangosabb bűnösöket is megleckézteti, és igazságot tesz ebben a világban, mint valami megváltó lény.
Emlékezzünk vissza a bibliai igére: „...engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak...! Nem ez történik a mi egész civilizációnkkal? Hol van ilyen Európán kívül, hogy elhagyják az identitásukat, a létüket meghatározó Megváltót, és minimegváltókon nyugszanak meg az emberek? Melyik mohamedán teszi ezt meg? Mintha Jeremiás kérdését egy az egyben föl lehetne tenni: „Keljetek csak át a kittiek szigeteire, és nézzetek szét! Küldjetek Kédárba, és jól figyeljetek! Lássátok meg: fordult-e elő ilyesmi?!"
De vajon miért történt mindez? Erre is tökéletes választ ad a próféta képe: „...a folyóvíz forrását elhagyták, hogy víztartókat vájjanak...". Miért épít az ember víztartókat? Azért, mert öntözni akar. Azért, mert a forrás néha elapad, néha dús. Élő víz hol van, hol nincs, különösen, ha nem magas hegyen lakik valaki. A pásztorkodáshoz még csak elég volt a folyó vagy álló, de a természet által összegyűjtött víz, azonban a letelepedett embernek ez nem elég. A földművelésre áttért embernek feltétlenül szüksége van víztározókra.
Dehát nem ez a fejlődés útja? Itt van a bűvös kulcsszó: fejlődés. Mi ma a kényelmes fürdőszobáinkból ugyanolyan szenvtelenül hallgatjuk a riogató híreket arról, hogy mi lesz a föld ivóvízkészletével? A fejlődés útja mégiscsak az, hogy kényelmes és bebiztosított létben élünk. Jeremiás ítélete pedig az, hogy elhagytatok engem, elhagytátok azt a létformát, amikor csak tőlem függtetek, és csapról szabályozzátok az életet. Ráadásul ezek a vízrendszerek, amelyek emberi kéz alkotásai, néha elromlanak. Sőt nem csak a vizet, de még a vörös iszapot is elengedik időnként. Kiderül, hogy a rendszer nem tartós.
Ma egyre több ember húzza meg már tetteivel is a vészharangot, hogy ez a „fejlődés ideológia" nem megy tovább. Nemrég olvastam négy ember vallomását, akik elhatározták, hogy pénz nélkül szeretnének élni. Ha vannak korok, amikor a fő üzenet az, hogy megállj, lépj egyet hátra, akkor a mai kor biztosan az. Aki egy csöpp ésszel körbe néz, nem mondhat mást, mint azt, hogy most nem előre, a jövőben kell kutakodni, hanem vissza kell menni a forráshoz.
A forrás maga is gyönyörű szó. Nem véletlenül használják a polgári életben is: ad fontes, az eredetből kell kiindulni.
Böjt van. Ennek az időszaknak is az az értelme, hogy lépj egyet vissza. Megehetnéd, de ne edd meg! Megtehetnéd, de ne tedd meg! Nincs más út ebben a világban, mint hogy testemet-lelkemet Krisztus szolgálatába állítom, megüresítem magam Isten számára. Csinálhatnék ciszternát, de most forrásvizet iszom inkább, mert az jobb. Ebben a halálba fejlődő világban maga a forrás képe is bőséges üzenetet hordoz. Adja az Úr, hogy megtaláljuk életünk igazi forrását. Ne műmegváltókhoz folyamodjunk, hanem a Forráshoz, ahová érdemes hátralépni, mert magát az életet találjuk meg nála. Ámen.
Fekete Ágnes, fotó: Kalocsai Richárd
Az áhítat elhangzott a Magyar Rádió Református félóra című műsorában, valamint megjelent a 40 nap című böjti áhítatos könyvben.