Több lehetőséget kellene adni a fiataloknak a magyar népzene, népdal megismerésére Kobzos Kiss Tamás szerint. Az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója március 15-én kiemelkedő zenei és előadóművészi tevékenységéért Liszt-díjat vehetett át nemzeti ünnepünk alkalmából. Az intézményvezetővel tevékenységéről és a magyar népzene helyzetéről beszélgettünk.
Tizenöt kitüntetést sorol fel a honlapján. Ezek közül melyikre a legbüszkébb, melyik a legkedvesebb önnek?
Véletlenül éppen a legutóbbi.
Mit jelent ez a díj a zenei életben?
Komoly rangot jelent, a legnagyobb előadóművészi elismerést. „Bozótharcosként” már negyven éve járok a zene erdejében úgy, hogy eredetileg nem készültem muzsikusnak. Vegyésznek tanultam, és csak jóval később – amikor már tanítottam – szereztem zenetanári diplomát. Inkább csak a magam örömére muzsikáltam sokáig, és a zenében általában olyan dolgok foglalkoztattak, amelyek iránt mások kevésbé érdeklődtek. Egy ilyen díj számvetésre is késztet, és ez kicsit megijeszt, mert rájöttem, hogy jóval kevesebb esztendő van előttem, mint amennyi mögöttem, és ez a kevés már biztosan nem lesz elég arra, hogy minden sorra kerüljön, amit fontosnak tartanék még.
Mivel szeretne foglalkozni a következő években?
Édesapám, Kiss Tamás, költő volt, édesanyám irodalomtanár. A könyvek, a versek légköre tehát meghatározó élmény volt számomra gyerekkoromban. Zenészként mindig is a vers és a dal párosításával foglalkoztam, és ma is a szöveg és a dallam kapcsolata határozza meg az érdeklődésemet. Hatvanadik születésnapom alkalmából tavaly lehetőséget kaptam arra, hogy Boldog vizeken címmel kiadhassam nagy költők verseire írt saját dallamszerzeményeimet, és pár éve elkezdtem saját dalokat is írni. Ezt szeretném folytatni. De jó lenne eljutni például a szíriai Margatba is, ahol magyar régészek heroikus munkával egy magyar vonatkozású, óriási keresztes erőd feltárásán dolgoznak. Itt a keresztes hadjáratok dalaiból szeretnék majd énekelni.
Hogyan lett önből Kobzos? A névrokonaként talán megkérdezhetem: mindenképpen kellett valami egy ilyen gyakori név elé, mint a mienk?
Nem magam választottam ezt, én jól megvoltam Kiss Tamásként is. Buda Ferenc költő, apám korábbi tanítványa adta nekem ezt a nevet 1977-ben a kecskeméti népzenei találkozón. A nagy izgalom miatt fel se figyeltem rá akkor, amikor így hívtak fel a színpadra, csak később, amikor a művelődési háztól már ezen a néven kaptam a leveleimet. Aztán egy idő után egyre többen hívtak így, én meg elfogadtam, bár a személyi igazolványomban még mindig nem így szerepel.
Úgy hallottam, hogy reggelente zsoltárokat énekel, és régi Bibliákból olvas.
Lelki reggeli tornaként évek óta minden napot valóban a Váradi Biblia egy-egy ószövetségi és újszövetségi részének az elolvasásával kezdek, amit egy-egy lanttal kísért genfi zsoltár eléneklése követ. Előbbi a lelki táplálék mellett arra is szolgál, hogy karban tartsam a korabeli nyelvismeretemet. Nemrég olvastam el a Tatrosi Bibliát, azt a négy evangélimuot, amit a Moldvába menekült magyar husziták fordítottak az 1430-as években, és teljesen érthető azok számára, akik a moldvai csángók nyelvét is ismerik. Én elég jól ismerem, sokszor jártam közöttük.
Több interjúban is utalt arra, hogy előbb énekelt amerikai, mint magyar népdalokat. Hogy történhetett ez?
Egyszerűen nem szerettünk magyarul énekelni. Ennek az lehetett az oka, hogy a népdalokat nem hallhattuk eredeti formájukban. Operaénekesek énekelték ezeket a rádióban, zeneszerzők feldolgozásában, így nagyon messze állt attól a világtól, amit magunk is megismertünk később a gyűjtőútjaink során. Ezzel szemben az amerikai népdalok annak a mozgalomnak a hangulatát sugározták, amely megindult a tengeren túl. Aztán szerencsére – nem kis mértékben az Illés együttes hatására – a mi nemzedékünk is rájött arra, hogy a magyar népdalból is lehet hasonló mozgalmat csinálni.
Azóta évtizedek teltek el, a magyar népdal is a helyére került, a táncházmozgalom is kibontakozott, a fiatalok mégse magyar népzenét hallgatnak. Mi lehet ennek az oka?
Hát azért itt, az Óbudai Népzenei Iskola falai között ne mondjuk ki ezt ilyen kategorikusan. Az idejáró fiatalok nyilvánvalóan többnyire magyar népzenét hallgatnak. Tény viszont, hogy több lehetőséget kellene adni a népzenehallgatásra, és a televízióból, rádióból sem szabadna száműzni a népi dallamokat.
Mintha valamiféle kettősséget érzékelnénk ezen a területen. Van egy világra szóló táncházmozgalmunk, amelyben több tízezer gyerek és fiatal vesz részt a Kárpát-medence minden szegletéből, de a társadalom szélesebb rétegeihez mintha nem jutna el, nem itatja át ez a kultúra a hétköznapjainkat. Magyarországon a népi kultúra egyfajta szubkultúra marad, míg például Görögországban a távolsági busz rádiójából is a buzukit hallottam szólni, a barátaim lakodalmi videóján pedig a nagyvárosi násznép a szirtakit járta.
A megoldás abban lenne, ha az eredeti népzene jelen lenne az oktatásban. Csodálatos gyűjtéseink vannak, például Kallós Zoltán tizenkétezer dallamából azért lehetne válogatni. A tánczenénk pedig lenyűgöző – minap a Nyugati téri aluljáróban hallottam pár fiatalt széki legényest játszani, hihetetlen erővel szólt a muzsikájuk. Biztos vagyok abban, ha a fiataloknak lehetőségük lenne ezzel találkozni, fogékonyak lennének rá. De miért nem hallhatják, miért nem ismerhetik meg ezt a kultúrát?
Talán azért nem, mert maguk a tanárok sem ismerik.
Pontosan így van. És sajnos ezen a téren az egyházi iskolák között sem sok kivételt látni. Igaz, cáfolatként mindjárt el is mondhatom, hogy mind az öt zeneiskolai tanítványom egyházi intézményben tanul. Persze az ügyért zeneiskolaként mi is sokat tehetünk. Például ide, Óbudára zeneakadémisták járnak hospitálni. Tehát nem áll a munka, csak hát kicsit türelmetlenek vagyunk, mert jövőre negyvenéves lesz a táncházmozgalom, de ennek ellenére a világban szinte nagyobb respektusa van a magyar népzenének, mint idehaza. Persze pozitívum, ha a közoktatásban nem is, de sok zeneiskolában tanítanak népzenét, és az is igaz, hogy immár négy éve népzenei tanszék működik a Zeneművészeti Egyetemen.
Biztosan ismeri a magyarság törökkori viszontagságait elbeszélő jeremiádot a református énekeskönyvből: „Keserves szívvel Magyarországban mondhatjuk magunkról a nagy siralmat, mit Jeremiás régen írt zsidókrúl.” Amikor ilyen sok szó esik arról, hogy hazánk adósságcsapdában van, és a multinacionális cégek óriási összegeket visznek ki az országból, nem jut eszébe néha ez az ének?
Az előző években sokkal inkább eszembe jutottak, és énekeltem is ehhez hasonlókat. Most úgy látom, hogy a szekér, még ha döcög is, legalább jó irányba megy. Ezért mostanában jobban szeretek inkább lelkesítő énekeket énekelni, mint jeremiádokat.
Édesapja a honlapján is olvasható versében azt írja önhöz, hogy zenéjével legyen az emberek örömhozója és gyógyítója. Mire van szüksége ma az embereknek?
Arra, amit a költészet és az énekmondás eddig is mindig adott: önismeretre, józan mérsékletre, optimizmusra – és természetesen istenhitre, hiszen e nélkül nincs semmi.
Kiss Sándor, kép: Kalocsai Richárd
A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2011. április 3-i számában.