Lovak a parókián

Milyen reakciókat vált ki az emberekből, amikor először bemutatkozik nekik?

Nekem is meg kellett szoknom a nevemet, ez gimnazista korom után már sikerült is. Van előnye, például ha megkérdezi egy portás valahol, hogy hogy hívnak,rögtön van miről beszélgetni. Volt néha hátránya is.

Elmondja?

Sok évvel ezelőtt az egyik barátommal Zorán-koncerten voltunk, ott bemutatkoztunk két lánynak, akikkel az előadás alatt szemeztünk. Először a barátom mondta a nevét, utána én. Akkor a lányok kiröhögtek, és faképnél hagytak bennünket azzal, hogy ne hülyítsük őket. Sajnos semmilyen igazolvány nem volt nálam, amivel bizonyíthattam volna, hogy engem tényleg így hívnak. Így jártunk.

Gimnázium után az útja nem a teológiára, hanem a Soproni Egyetemre vezetett, de végül nem lett önből faipari üzemmérnök.

Valóban. Ott fél év alatt letisztázódott bennem, hogy nem az az én utam. Sokat beszélgettem olyanokkal, akik nem egyházi iskolába jártak. Kérdezgettek a református vallásról, és gyakran ki kellett javítanom az ismereteiket. Sopronban jártam bibliaórára is, ami szintén elvitt egy kicsit ebbe az irányba. Rájöttem, alkalmas vagyok arra, hogy embereket tanítsak, megértsem a kérdéseiket, problémáikat és az ő nyelvükön tudjam megfogalmazni azt, amit hiszünk. Ekkor gondoltam azt, hogy megpróbálom a teológiát. Ha Isten azt akarja, hogy lelkész legyek, akkor fel fognak venni. Felvettek.

Bükkzsérc lett az első szolgálati helye?

Korábban az Andornaktályán és szórványaiban élő reformátusok lelkipásztora voltam, sokat ingáztam, rengeteget autóztam. Bükkzsércre 2006 októberében kerültem: egy falu, egy templom, egy fél iskola és egy nagy kert. Meg kellett szokni, hogy egyáltalán van templom, mert a szórványban igen változatos helyeken prédikáltam: családoknál, művelődési házakban, kórházban vagy éppen egy baptista imaház keresztelőmedencéjének tetején.

Sikerült megszoknia a parókus lelkészi státuszt?

Igen, bár az például vicces volt, hogy már több éve voltam lelkész, de még nem tudtam, hogyan kell harangozni, mikor, miért és mennyit kell csendíteni. De jobb helyben lakó lelkészként szolgálni. Közelebb vagyok a gyülekezethez, itt élek köztük. Összefutunk a boltban, a szőlőben. Ha ég a villany a parókián, tudják, hogy itthon vagyok. Nem azt mondom, hogy gyakran bejönnek beszélgetni, de köztük vagyok. A nagy jövés-menés közben hirtelen lelkésszé válik az ember.

Ha kinézek az ablakon, két lovat is látok. Hogyan kerültek a lovak a lelkészlak udvarára?

A lovak már gimnazista koromban megjelentek a vágyak szintjén. Ám mivel a lótartás elég komoly hátteret igényel, ez pedig Egerben, az akkori családi házunknál nem volt megoldható, elérhetetlennek tűnt. Viszont amikor ide kerültem, Zsércre, és megláttam, mekkora kertje van a parókiának, arra gondoltam, ha ügyes vagyok, itt még lovat is tarthatok. Bárányokkal kezdtem, kicsiben. Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán képes vagyok-e állatot tartani. Végül a bárányok túlélték, és jött a ló. Egy barátom segítségével sikerült olyan lovat vásárolni, amely megtanított arra, hogyan tartsam őket: szólt, ha szomjas vagy éhes volt, soha sem bosszult meg semmit. Viszont amikor megvettem, kiderült, hogy néhány hónapon belül kiscsikója születik.

Kettő lett, maradhat?

Én nem akartam csikót, mert egy csikó felnevelése, belovaglása lovast és szakembert igényel, én pedig nem vagyok igazi lovas, csak szeretek lovagolni. Születése előtt féltem és izgultam, de miután megszületett, remekül tudtam alkalmazni nála is a pedagógiai ismereteimet, következetesen nevelve fegyelemhez szoktattam. Szerencsére partner volt sok mindenben. Tulajdonképpen együtt fejlődtem Tüncivel. Megtanultam a kötőféket ráadni, lábát felvenni, kipucolni, vezetni. Tünci anyukája már nem él, a másik ló Juci, ő húzza a lovaskocsit, amire a birkákat elcseréltem.

Mit szól a gyülekezet ahhoz, hogy lovakat tart a lelkészük?

Elfogadják, elviselik. Elviselik azt is, hogy néha a lovak megjelennek az igehirdetésben is. Igaz, arra figyeltem egy darabig, de most már természetesen jön, hogy ritkán mondjak lovas hasonlatokat. Nem akarom ráerőltetni ezt a gyülekezetre, nem mindenki lovas, és nem is kell, hogy azok legyenek. De néha van egy-egy metafora, ami nagyon talál, akkor azt elmondom. Olyankor ki is nyílik a szemük, mert eszükbe jut, hogy hát igen, a nagyapám is hajtott valamikor lovat. Amikor még fent, Répáshután égették a meszet, azt a zsérciek fuvarozták. Úgyhogy maga a ló, a lovas kocsi benne van a falu történelmében. A jelenében már nem nagyon, mert hárman-négyen vagyunk, akik lovat tartunk a faluban, és mindannyian hobbiból. Most már csak az használ lovat gazdaságilag, aki lovardát üzemeltet.

Volt istálló a parókia udvarán?

Volt, de mint sok helyen, évtizedekkel ezelőtt gyülekezeti teremmé alakították. Azt meg később vendégházzá, és építettek egy új gyülekezeti termet. Én pedig istállót építettem újra.

Ha gazdasági nem is, missziós feladatuk azért még lehet a lovaknak a gyülekezeten belül is.

Igen, jut nekik. A lovakkal jól lehet nyitni a gyerekek irányában. Még a vírushelyzet előtt kitaláltuk, hogy ha a vasárnapi iskolában ügyesek voltak a gyerekek, a délutáni istentiszteletekre eljöhetnek. Ott kis lelki üzeneteket kaptak, amiket az tán a lovakkal együtt próbáltunk megvalósítani, mint például bátorság, kitartás, bizalom. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy gyerek felült Juci hátára, négy-öt gyerek a kocsira, és elmentünk kirándulni. Megtanultuk a környező hegyek és dombok nevét, megismertük a környező forrásokat, utakat, növényeket. Szóval a gyerekek szeretik a lovakat, vágynak rá, persze akad köztük is olyan, akit hidegen hagynak. Ezeket a kis kirándulásokat a járvány eléggé megdarálta. Sajnos az idei Mikulás-napi lovaskocsikázás is elmarad, mert nem sikerül addigra befejezni a kocsi javítását.

Más szerep is jut a lovaknak?

Volt, hogy a szomszédos Cserépfaluban díjugrató versenyt vagy éppen fogathajtó versenyt rendeztek, és megkértek, hogy áldjam meg a rendezvényt. Akkor fölvettem a palástomat, és lóhátról áldottam meg a versenyt.

Versenyez is a lovakkal?

Nem, csak lelkes amatőr vagyok. Persze a díjugrató versenyen tét nélkül végigmentünk a pályán Tüncivel, és számos rudat levertünk. A fogathajtó versenyen is kipróbáltuk magunkat Jucival, hasonló eredménnyel.

Mit szól ahhoz, hogy az öttusából kivették a díjugratást?

Jellegzetes mai megoldás, hogy amit nem tudunk csinálni, arról inkább lemondunk – nem biztos, hogy ez a legjobb. Ha nem tudok palacsintát sütni, mert mindig elszakad sütés közben, akkor nem azt kell mondani, hogy nem szeretem a palacsintát, hanem inkább meg kellene keresni az okot, hogy miért szakad el, majd megoldani a helyzetet.

Van, amire a lovak tanították meg?

Arra, hogy a ló akkor boldog, ha lóként néznek rá, és nem ruházzák fel emberi tulajdonságokkal. Mert a lónak parancsolni kell. Nem demokráciában élnek, vezérük van, aki parancsol, és ha a vezér a helyén van, akkor nyugodt a többi ló, mert tudják, hogy mik a szabályok, a keretek, meddig mehetnek el, és biztonságban érzik magukat. Ha nincs keret, ha nincsenek szabályok, hanem ez a „mindent szabad, aztán majd megbeszéljük” hozzáállás, meg az „ahogy sikerül” attitűd, akkor nem érzik magukat biztonságban. Ez olyan, mintha nem lennének közlekedési szabályok, azok nélkül nem autóznánk ilyen nyugodtan. A mai világnak az az egyik nagy baja, hogy rosszul szereti az állatokat.

Bevallom, nem tudok hirtelen olyan parókiaudvart mondani, ahol lovak is élnek. Ön ismer olyan lelkészt, akinek hasonló a hobbija?

Úgy tudom, a gávavencsellői lelkész is tart lovat, illetve van egy nyírségi ifivezető, aki szintén. Egyébként a református egyháznak nagy lehetőségei lennének a lovas turizmusban, ez az iparág ugyanis felfutóban van, de nincs megfelelő infrastruktúra. Nekünk viszont van számos vidéki parókiánk, nagy-nagy kerttel, né hol még a régi melléképületek is megvannak. Egy féltető, amely alatt három ló meg tud szállni, néhány százezer forintos tétel, kis szénát kell még szerezni – ennek nagyon örülnének a lovas turisták. Nálam az ősszel itt volt egy fiatalember, aki a Zemplénből lovagolt át Zalába, és alig talált szállásokat útközben.

Ön is szokott ilyen nagy távokat lovagolni?

Ekkorát nem, általában csak tizenöt-húsz kilométert itt, a környéken, viszont néhány éve pár falubélivel elmentünk Zsércről Csíksomlyóra lovas kocsin. Két-két hucul lóval és egy sátras szekérrel vágtunk neki, mint amilyenekkel itt, a faluban a meszet szállították. Amíg az egyik pár ló húzta a kocsit, addig a másik pár pihent a bennünket kísérő lószállítón. Végül tizenkét nap alatt értünk el Csíksomlyóba, a búcsúra. Református lelkészként is régóta kíváncsi voltam rá, de pünkösdkor, konfirmáció környékén nem szokott ideje lenni a lelkészeknek. De ekkor sikerült megoldani a helyettesítést, nekem pedig életem egyik legjobb kalandja lett.

Milyen adventre és karácsonyra készül a bükkzsérci gyülekezet?

Remélem, hogy nyugodtabb lesz, mint a tavalyi. Bár akkor is lehetett jönni templomba, de eléggé magas esetszámokkal pörgött a járvány. Mi akkor nagyon izgultunk, hogy ebben a kis templomban szenteste hányan leszünk vajon. Hogyan mondhatnánk azt száz fő után, hogy te már menj haza? Nem hangzott volna jól. Ezért aztán azon gondolkodtunk, hogyan válasszuk ketté a falut: alvég, felvég? Vagy ötven fölött, ötven alatt? Ez sem lett volna jó, úgyhogy tavaly úgy döntöttünk, hogy nem tartunk istentiszteletet szenteste, viszont karácsony első napján, másodnapján voltak alkalmak, úrvacsorával. A gyerekműsor is nagyon izgalmas volt tavaly, mert online iskola volt, így jobb híján videós jeleneteket tettem fel az internetre. Bízom benne, hogy most – ha a maszkban is, de – együtt tudunk majd lenni a templomban.

Megváltoztatott önben a vírushelyzet bármit is?

Nekem a járvány azt tanította meg, amit egyébként elvileg tudtam, hogy tényleg Isten kezében van a holnap. Ezt a mai ember nagyon nehezen fogadja el, mert mi az, hogy nem mehetek el a boltba akkor, amikor akarok, vagy nem utazhatok el bárhova, bármikor. Most meg lehet, hogy jön az új vírusvariáns, és elképzelhető, hogy lesznek lezárások, hiába vagyunk beoltva. Ez nem rajtunk múlik, nem is a miniszterelnökön, nem is az orvosokon vagy a tudósokon. Igenis, vannak dolgok az Isten kezében a 21. században is. Erre a vírushelyzet egészen jó példa, amely kicsit alázatra tanít bennünket.