Bűnbánat és megújulás

A „Hogyan jutottunk mostani helyzetünkbe?” kérdésre való válaszkeresésben nagyon jó, hogy a Fordulóban című írás szövege az előző rendszerváltozás óta megoldatlan alapvető feszültségekre és problémákra utal, sőt a történeti visszatekintésben még tovább menve ír a korábbi nagy hűtlenségekről is: a református egyház fő társadalmi bázisával, a birtokos parasztsággal szembeni – soha meg nem bánt – árulásról és a szolgálat (ál)teológia összeeszkábálásáról, majd – püspökké újraválasztása érdekében – szinte frivol sutba dobásáról egyik fő propagátora által.

Az elmúlt három és fél évtizedről írottakból a következő séma olvasható ki. Az egyház a rendszerváltozás után nem a megtisztulás és megújulás útját választotta, hanem „társadalmi és intézményi terek vissza- és elhódítására” törekedett. Ehhez viszont nem álltak rendelkezésre a szükséges anyagi források. Gyakorlatilag visszautasíthatatlan volt 2010-ben az Orbán-kormány szövetségkötési ajánlata, amely lehetővé tette ezeknek a financiális problémáknak a megoldását és azt, hogy az egyház ismét „meghatározó erővé válhasson a társadalomban”. Amikor azután a politikai hatalom egyre távolabb került a meghirdetett értékektől, a vallási fogalmakat csak politikai érdekből használta (ki), már késő volt: az így keletkezett kognitív disszonanciát vagy hatalmi szóval, vagy valamiféle kínlódó teologizálással igyekezett feloldani az egyház.

Kulcsszó itt a „visszautasíthatatlan”. Az valóban visszautasíthatatlan volt, hogy az egyház ismét éljen azokkal a lehetőségekkel, amelyektől erőszakkal megfosztották. Mert nem volt morálisan indoka nemet mondani az államnak, amikor lehetővé tette annak visszafoglalását, amit erőszakkal eloroztak.

Más kérdés, hogy az Úristen színe előtt és egymás szemébe nézve nagyon is kellett volna bűnbánatot tartani azért, ahogyan az egyház belesimult a kommunista hatalmi rendszerbe, mert emiatt néha még bibliafordítását, igehirdetését is eltorzította, mert cserben hagyta híveit és leghűségesebben szolgáló lelkészeit. És azzal is csak egyetérteni lehet, hogy már a kezdetektől a visszaépítkezésen való sürgölődés megkönnyítette a múltfeldolgozás megspórolását. De ettől még igaz, hogy volt „visszautasíthatatlan”. Az a kérdés, hogy – tartalmilag és időben – mi meddig volt az, és ennek megfelelően milyen objektív és szubjektív okokról, végső soron felelősségről kell beszélnünk. A szöveg e tekintetben nem egyértelmű. Éles határokat nyilván nem lehet húzni, de a lényeg világos. Visszautasíthatatlan volt az egyház neves iskoláinak, kórházának visszaszerzése, az elvett ingatlanok utáni kárpótlás. Az intézmények működtetését pedig igenis biztosította a kiegészítő támogatások törvény általi garantált rendszere. Az tehát már nem igaz, hogy emiatt vált szükségessé a 2010 utáni „szövetségkötés” a politikai hatalommal. Nem ezért került kényszerpályára az egyház.

Hanem amiatt, ami nemhogy visszautasítható, hanem egyenesen visszautasítandó lett volna: olyan intézmények, amelyekhez soha nem volt köze az egyháznak, és amelyeket általában nem is tudott valós keresztyén tartalommal megtölteni: milliárdos ingatlanok, bőséges részesedés év végi állami költségvetési maradványokból – általában mindaz, ami nem törvény által garantáltan járt az egyháznak, hanem amit egyedi politikai döntésekkel kapott az egyház. Rendkívüli naivitás volt azt gondolni, hogy mindez ingyen van. Az ár a kormánypárt politikájának fenntartás nélküli támogatása volt. Hitelességvesztés falak fejében.

A társadalmi és intézményi terek vissza- vagy elfoglalása – ahogyan a szövegben szerepel – ezért szétválasztandó. A jogtalanul elvettnek a visszaadása-visszakapása morálisan indokolt volt. Egy politikai erővel való lepaktálás által lehetővé tett „elfoglalás” nem. Nem elkerülhetetlen, legfeljebb nehezen észrevehető volt a csapda. Mert az ajánlatot tevő politikai erő is nagyon érdekelt volt, hiszen diametriálisan ellenkező indulását, az eredeti Fideszt kellett elfeledtetnie, és ebben nagyon sokat segíthettek az egyházak. És ezért komoly fizetségre voltak hajlandók. Ennek elfogadását azonban az egyház részéről súlyos torzulás tette lehetővé. Az a vágy, hogy „meghatározó erő lehessen”. Csakhogy Krisztus egyházának biztosan nem ez a küldetése.

Ami 2010 után történt, olyannyira nem volt visszautasíthatatlan, hogy létezett is ellenpróba. Az evangélikus egyház képes volt más úton járni: kritikát megfogalmazni a hatalommal szemben, amikor az a keresztyén hitből nyilvánvalóan következett, és lemondani ennek fejében bizonyos privilégiumokról.

A visszautasíthatatlan és visszautasítandó közötti határ világos kimondása nélkül „sorsszerűnek” tűnik az, ami történt. És ezáltal a felelősség kérdése semmibe tűnik.

Ma az egyházban is szinte mindenki a megújulás szükségességéről beszél. Nagy Károly Zsolt is. Feltűnő, hogy nem annyira arról, hogy miben is állna az, hanem inkább arról, hogy mi veszélyezteti: hogy ő mitől fél, és hogy szerinte milyen buktatókat kellene elkerülni. Félelmeinek két, egymáshoz szorosan kapcsolódó tárgya van.

Egyrészt fél attól, hogy az új kormány megpróbálhat kívülről reformot erőltetni az egyházra. Érthető, ha az, aki rádöbbent arra, hogy mennyi kárt okozott az egyháznak a hiperlojalitása a politikai hatalom felé, óvni akar attól, hogy ez megismétlődjön. Valóban súlyos hiba is lenne ugyanolyan viszonyba kerülnie az egyháznak a Tisza Párttal, mint eddig a Fidesszel. (A hatalomváltás lehetőségével ilyesmi is kezdett felvetődni egyesekben.) De valóban most kell, hogy üzengetni kezdjen a még hivatalba sem lépett kormánynak az az egyház, amely politikai segédcsapat szerepet vállalt még hetekkel ezelőtt is a másik oldalon?! Aki ezt tagadja, az homokba dugja a fejét; nem veszi tudomásul, hogy ezt gondolja a társadalom gyakorlatilag egésze, csak a politikailag egyik oldalon elkötelezettek általában ezt helyesnek gondolták, a másik oldalon lévők helytelennek. Nem abszurd ennek kapcsán az ’50-es évekre utalni?! Attól a még csak készülődő kormánytól félve, amelyik az állam és egyház elválasztása, az egyház autonómiájának tiszteletben tartása mellett kötelezte el magát?! Amiből fakadólag módja sem igen lesz sérteni az egyház autonómiáját, ha komolyan veszi meghirdetett céljait, és olyan jogi helyzetet teremt, amelyben az állam és egyház közötti kapcsolat – annak financiális vonatkozásaival együtt – pontosan rögzített.

És ha mégsem ezt teszi majd? Eltekintve attól, hogy méltányos-e az egyház autonómiáját sértő esetleges szándékról beszélni, amikor évtizedes hallgatás övezte annak valóságát az előző kormány alatt, az a kérdés, hogy kinek a hibájából alakulhat ki ismét hűbéri viszony. Kinek a – feltételezett – hibájától kell óvni most, amikor az egyház önmagával való szembenézéséről gondolkozunk? Nem az egyházétól? Mert kettőn áll a vásár. És itt kapcsolódik ez a kérdés az előzőhöz. Ha a múltat „sorsszerűnek” tekintjük, ha igazából nem is volt választási lehetőség csak „visszautasíthatatlan ajánlat”, akkor a jövőt is így képzeljük el. Akkor azon töprengünk, hogy mit fognak tenni mások velünk. És akkor rémképeket festünk magunk elé. Ezzel kellene szakítani. Az egyház akkor lesz autonóm, ha az akar lenni. Annak érdekében, hogy azt tegye, amit senki más nem fog helyette. És ha szükséges, ennek érdekében lemondjon arról, hogy bármely más területen „meghatározó szerepet” játsszon.

Van a szöveg félelmekkel kapcsolatos részeinek egy másik vonatkozása is. Nagy Károly Zsoltot a Rákosi-korszakból ismert „kívülről befelé munkálkodó kegyelem” torz tanára emlékeztetik azok, akik a világi sajtóban gyakoroltak kritikát az egyház defektusaival szemben. Miután leírta, hogy cenzúra volt, mintha egyszerre elfelejtené, hogy az egyházi sajtóban semmiféle megszólalási lehetőségük nem volt a kritikusan gondolkodóknak. Hogy hiába törekedtek arra, hogy az egyházon belül legyen párbeszéd valóban súlyos kérdésekről. (Sőt, voltak, akik meg sem szólaltak a világi sajtóban, csak az tudósított arról, amit saját gyülekezetük körében mondtak, írtak.) Valóban a „kívülről befelé munkálkodó kegyelem” szószólóihoz, vagyis a politikai hatalom kiszolgálásának egykori megideologizálóihoz akarja hasonlítani azokat, akik mertek megszólalni úgy, ahogy egyedül megszólalni lehetett?!

Itt is csak az őszinte szó vihet előre. Sokan voltak, akik jól látták az egyre súlyosabb torzulásokat az egyház életében; az úgynevezett „kegyelmi botrány” kirobbanása után különösen is. (Maga a – keresztyén ember számára szörnyen hangzó – kifejezés is jól mutatja, hogy miképpen vált az egyház politikai hatalmi játszmák egyik terepévé.) Többségük nem mert megszólalni. Emberileg érthetőleg. Csak néhányan győzték le a félelmüket. A rendszeresen kritikát gyakorlók közül úgy helyes, ha az szólal meg – e sorok írója –, akinek nem igazán volt veszíteni valója, mert közvetlen nyugdíj előtt állt, és gyermekeit felnevelte. Mert másoknak nagyon is volt. Nemcsak fenyegetőzéssel, megszólalni nem merők általi megbélyegzéssel, hanem kifejezetten retorziókkal kellett szembenézniük. Valóban őket lehet azokhoz hasonlítani, akik – természetesen komoly személyes előnyök fejében – az ’50-es években „megteologizálták” az egyházat felszámolni akaró hatalom kiszolgálását?

Egy ponton a szerző végképp elveszíti lába alól a talajt. Állítása szerint a prófétai tiszt egyház általi elvesztéséről szóló tanítás – amely alapján azok cselekedtek volna, akik meg mertek szólalni a világi sajtóban – a diktatúrát kiszolgáló teológia kovásza, amely ezzel akar ma is (!) elnémítani minden (ön)kritikus hangot az egyházban. Tehát most is diktatúra van – esetleg lesz az új kormány hivatalba lépésétől kezdődően – az egyházat körülvevő társadalomban, és azok a lelkészek és egyházilag elkötelezett világiak akarják elnémítani az egyházban az (ön)kritikus hangot, akik megszólaltak a világi sajtóban akkor, amikor – Nagy Károly Zsolt szerint is – az egyházi sajtóban cenzúra volt? Ha valóban drámai időket élünk is, ennyire senkinek nem szabadna elveszítenie a józan ítélőképességét.

Ha eltekintünk attól a sajátos elképzeléstől, hogy az egyház prófétai küldetését azok veszélyeztetik, akik egzisztenciális kockázatot vállalva mernek megszólalni, nem pedig azok, akik hallgatnak, abban csak egyetérteni lehet Nagy Károly Zsolttal, hogy prófétai tisztében meg kell(ene) újulnia az egyháznak. Írásában az erre vonatkozó rész tulajdonképpen egy kis igehirdetés Dánielről, különösen is a könyve 9. részében olvasható imádságról. Ez a prédikáció azonban félrecsúszik. Mi sem lehet természetesebb, mint hogy az egyház prófétai tisztségének megújításáról gondolkodva az ószövetségi prófétákhoz fordulunk. Csakhogy a későbbi hagyományban próféták közé sorolt Dániel valójában nagyon messze áll a prófétaság korától és gondolatvilágától egyaránt. Az ószövetségi kor legutolsó időszakába tartozik – nem véletlen, hogy könyvének jelentős része nem is héberül, hanem arámul maradt fenn –, amelyet az úgynevezett apokaliptika jellemez: a végidők, vagyis a történelmen kívüli, azutáni „végső dolgok” iránti érdeklődés, nem pedig egy konkrét történelmi helyzetben való útkeresés.

Dániel imádsága egyike a legszebbeknek az egész Szentírásban. A személyes kegyesség gyönyörű megnyilvánulása. De egészen más, mint a prófétai küldetés és beszédhelyzet. A próféta személye szinte soha nem fontos, hanem csak az, hogy Isten üzenetét, az akkor és ott legfontosabb igazságot hirdeti. Konkrét címzetthez – az egész néphez, a hatalmasokhoz, a királyhoz, a papokhoz vagy éppen a hamis prófétákhoz – szól páratlan intenzitással: hirdeti az ítéletet vagy a végső kétségbeesés idején az ígéretet. Nagy Károly Zsolt – eleve kicsit naiv módon – Dániel személyének, belső lelki folyamatának összefüggésébe helyezi imádságát, azt hangsúlyozva, hogy azzal egy igaz, feddhetetlen, kitartó, mindig Isten útját kereső ember csodálatra méltó módon mégiscsak magára veszi népe bűnét. Színtiszta Krisztus-előkép. Még ha Dániel ily módon történt példaként állítása nem is vezet oda, hogy ebben a mostani egyháztörténeti helyzetben lelkészek, egyházvezetők ebbe az ártatlanként mások bűnét vállaló szerepbe képzeljék magukat – bár a szöveget olvasva elég nagy lehet erre a kísértésük –, az biztos, hogy az egyház prófétai hivatásának megújítása ezen az úton nem lehetséges.

Bensőséges személyes kegyesség nélkül nincs egyház, kegyesség pedig nincs igazi – nem farizeusi – ima nélkül, amelyben az imádkozó Isten népének részeként is viszi Ura színe elé az egész népnek hol örömét, háláját, hol nyomorúságát, bűneit, azok bocsánatáért esdekelve. Ez azonban más aspektusa Isten népe életének, mint a prófétai tisztség. Nagy Károly Zsolt igemagyarázata a prófétaságról akar szólni, de másra – bár önmagában fontos, szükséges dolgokra – mutat rá. A prófétai küldetés helyett. Ez pedig inkább Jónás ninivei küldetés elől való menekülésére emlékeztet, annak megteologizálása.

A prófétai szó legtöbbször hűtlenségre, bűnre mutat rá. Bár van idegen néphez szóló prófécia is, most aligha az a dolga a református egyháznak, hogy kívül keresse a prófétai szó címzettjét. Nagy Károly Zsolt írásának nagy érdeme, hogy szemben a gyakori egyházi önelégültséggel – vannak még hibák, de lényegében nálunk rendben voltak, vannak a dolgok – közvetetten ugyan, de kétféleképpen is bűnbánat felé terelget: egyrészt a korábbi korszakok bűneire és elmaradt bűnvallására emlékeztetve, másrészt a dánieli bűnvalló imával. (A fentebbi kritika mellett ezt is látni kell.)

Bűnt megvallani azonban nem lehet általában, homályosan, elmaszatolva, kásás szavakkal, csak konkrétan. A nem igazi, pláne a nem őszinte, taktikus bűnvallás maga az egyik legsúlyosabb bűn. Szentlélek elleni. A hit egyik legfontosabb mozdulatának instrumentalizálása. Ez történt az előző rendszerváltozáskor; ez nem szabad, hogy megismétlődjön most.

Ennek érdekében Nagy Károly Zsolt rámutat arra a „mintázatra”, amelyet újra és újra követ az egyház, és ezzel elszalasztja a kegyelmi pillanatot. A történelmi párhuzamok, a berögzült rossz mechanizmusok felismerése fontos és hasznos. De nem azon keresztül vezet út a megújuláshoz. Luther nem történelmi mintázatokat tudatosított, amikor megfogalmazta ama 95 tételt, hanem üvölteni kezdett egy irtóztató hazugság, a hit egy drága kincsével való visszaélés miatt. Lángolni kezdett a csontjaiba rekesztett tűz.

Van-e olyan bűnbocsátó cédula, amelyre most kellene hasonló mozdulattal rámutatni? Nem szabad ezt összetéveszteni a különböző kegyességi irányzatok és teológiai felfogások közötti vitákkal. Azok természetesek; a sokszínűség nemhogy normális, de kívánatos állapota az egyháznak. Van azonban, amikor világossá válik, hogy egy út nem Krisztus szerinti. Ez a helyzet a politikai teológiával, amely egyházunk életét az elmúlt másfél évtizedben messzemenőkig meghatározta. Ez jellemzi az amerikai keresztyének Trump elnöknek hűséget esküdő jelentős részét és a Putyint kiszolgáló orosz „kirillista” ortodoxokokat. Akik olyan politikusokhoz kötik az egyház szekerét, akiknek a világon semmi közük a keresztyén hithez. Mégis az irántuk való fenntartás nélküli hűséget mindenek fölé helyezik ezek az – eretnekek. Igen, azok.

Egyrészt, mert azt remélik, hogy e politikusokkal szövetséget kötve keresztyénné formálhatják a világot, de legalábbis az országukat. A széles úton kívánnák követni Krisztust – őt azonban nem ott kell keresni. Az azon járók nem Krisztushoz, hanem tőle elfordulnak.

Másrészt eretnekek, mert idegen gyökerű dualista felfogás áldozatául esnek, amely egy jó és rossz erő, elv, végső soron két isten harcának látja a világot. Nem véletlenül: a mindent leuralni akaró politikusok barát-ellenség képet szuggerálnak híveikbe (nekik nem szavazóik, támogatóik, inkább híveik vannak). Ez azután átformálja a politikai keresztyénség által megfertőzöttek gondolkodását is.

Mindez igaz a mi kis magyar református politikai teológiánkra is. Krisztushoz odafordulni csak akkor lehet, ha ezzel szakítunk. Enélkül beszélni a megújulásról növeli, mert elfedi a bajt. Szerencséje egyházunknak, hogy az ilyen típusú eretnekségnek egészen kiemelkedő leleplezői voltak félmúltunkban: Nagy Barna, Vályi Nagy Ervin, az 1955-ös Hitvalló nyilatkozat megfogalmazói. Van miből tanulni.

A teológia nem a világi tudományok egyike. Azokban a tévedést csak felismerni és kijavítani kell. Ha azonban Isten szavának meghallásában és annak alapján a róla szóló beszédben történik eltévelyedés, akkor nem elég kiigazítani. Akkor csak bűnbánaton át visz az út tovább. Ebben az esetben a bűnbánat első számú tárgya azok hitének roncsolása kell legyen, akik elől maga az egyház takarta el Krisztust azzal, hogy egy politikai erő kiszolgálójává vált. Sok, templomból elmaradó ránk bízottért érhet Urunk vádja minket, hogy miattunk nem látták meg őt. Jövőbe vezető út csak ennek megvallásán át vezet.