Tizenhét évesen, a családja nincstelenné válásakor kezdte el a nagybetűs életet. Ezt az időszakot a szégyen, az anyagi gondok, az elhagyatottság és a szorongás jellemezte, amikor pedig már úgy tűnt, révbe ér az élete és lelkipásztor lehet, agyvérzést kapott. Mándi Ferenc mégis vallja, Isten minden megpróbáltatásában küldött neki segítőt, és arra vágyik, hogy diakónusként támogatója lehessen azoknak, akiknek a történetét a saját bőrén tapasztalta meg.
Mándi Ferenc a parókia kapujában áll, amikor megérkezünk Hódmezővásárhelyre. Mosolyog és bevezet. A kert felásva, a hóvirágok már kibújtak, és a grillsütő is várja, hogy kitavaszodjon a házaspár szerény udvarán. Feleségével, Kittivel, a Hódmezővásárhely Csúcsi és Erzsébeti Református Egyházközség lelkipásztorával végigkísérnek a parókián, miközben megosztják a felújítás körüli tapasztalataikat, amelyet nem veszünk dicsekvésnek – a hála és a közös öröm pillanatait éljük meg.
„Az ifjúsági körben végre kiteljesedhettem, ott nem a vakegeret látták bennem”
A kellemesen berendezett nappaliban a szinte mindig jó kedélyű Ferenc bemutatja három szolgálati területét: a Csongrádi Református Egyházmegye diakónusa, diakóniai előadója, a Magyar Református Szeretetszolgálat szociális ágazatának munkatársa, adománykoordinátor, továbbá három iskolában is hitoktató.
Nem bánja, hogy le kell halkítania a telefonját, úgy is állandóan cseng. – Ferencet éjjel-nappal, hétközben, hétvégén is keresik. Nem könnyű feleségként ehhez hozzászokni, de mivel vasárnap miattam kel korán és szalad gyermek-istentiszteletet tartani, ezért kvittek vagyunk – mondja kacagva Kitti. A férje tréfásan hozzáteszi: – „Eredj-ember” vagyok, hol ide, hol oda futok.
Elnevetjük. Előveszem a hangrögzítőt, majd amikor a diakónust a gyermekkoráról kezdem kérdezni, annak jó kedve hirtelen tovatűnik, és még a tekintetét is elveszi rólunk.
Amikor nem tiszta a kép
– Látássérültként homályban telt a gyermekkorom. Nehezen viseltem, ám amikor a családommal tagjai lettünk a Beregszászi Református Egyházközségnek, az ifjúsági körben végre kiteljesedhettem. Ott nem a vakegeret látták bennem. Amikor végre el tudtam fogadni önmagamat, akkor fogadtam be egészen Istent – eleveníti fel Mándi Ferenc. Tizenhárom évesen, egy sikeres szemműtét után hálából Isten szolgálatába ajánlotta az életét.
„A szüleim mindent megadtak nekem – a semmibe”
Mándi Ferenc éppen a teológiai felvételi vizsgájára készült, amikor fény derült édesapja hivatalos és nem hivatalos ügyleteire, eladósodására, aki egy rövid búcsú után hátrahagyta a szeretteit, és elmenekült a behajtók elől. A családi házat elárverezte a bank. – Szinte kidobtak az otthonunkból. Onnantól kezdve nem volt kihez és hová hazamenni – mondja elgondolkodva a diakónus. Csak néz maga elé, mintha nem is nekünk, hanem önmagának elevenítené fel a történteket. A csonka család ekkor egy Magyarországon élő rokonnál húzta meg magát, egyedül Ferenc maradt útlevél híján Kárpátalján. Ő szintén egy hozzátartozónál kapott szállást a következő hónapokra.
„Félelmetes volt egyedül átjönni a határon egy idegen közegbe tizenhét évesen”
A szavak, amelyeket használ: menekülés, fájdalom, egyedüllét. Az eseményeket félmondatokban adja elő, a gyermekkori traumára mintegy három óra beszélgetés után derül fény valójában, és valószínűleg nem az egész történetre.
A nagy utazás
– Félelmetes volt egyedül átjönni a határon egy idegen közegbe tizenhét évesen. Gyökértelennek éreztem magam – emlékezik vissza. Mándi Ferenc szégyenében elzárkózott a régi barátai elől. Budapestre utazott, a megmaradt családjához.
A Debreceni Református Hittudományi Egyetem teológus szakára vették fel. – Nehezen illeszkedtem be, állandósult a félelmem, hogy édesapám rossz döntései netán az én életemet is veszélyeztetik, vagy kihatással lehetnek rá. Küzdöttem a szorongással, nehezen hittem el, hogy nyugodtan, békességben élhetek. Éjszakánként felriadtam, pánikrohamokhoz hasonló élményeim voltak – mondja vontatottan. A későbbi diakónusnak a tanulással is adódtak gondjai. – Csak az elhívásom, a fogadalmam vitt előre, hittem, nem értelmetlen az ottlétem. Sokat tettem azért, hogy bizonyítsam: a lelkész és nem a teológia szakirányon van a helyem – részletezi.
Mivel édesanyja nehéz anyagi helyzetbe került, Ferenc éjszakai diákmunkákat vállalt. Volt pék, rovarirtónál segéd, árufeltöltő, kőműves, kulimunkát végzett. A teológia első három évében hetente akár három éjszaka is dolgozott, nappal tanult, hétvégente pedig egy régiségkereskedővel piacozott.
Amikor a múltat kell elcsomagolni
Hangsúlyozza, hogy a problémái ellenére is vidám, boldog életet élt, mivel Istentől mindig kapott tanárokat, lelkészeket, testvéreket, akik segítették a lelki gyógyulásban. – Miután letettem a negatív önképemet, sikerült átkerülnöm a teológia szakról a lelkészképzésre a negyedik évfolyamon – meséli Mándi Ferenc. Későbbi felesége, Kitti ekkor kezdte el beosztott lelkészi évét a szegedi gyülekezetben, az ő vezető lelkipásztora, Juhász András esperes hívta el diakónusnak Ferencet az egyházközségbe. Ezután a teológus minden hétvégén levonatozott Szegedre, hogy már péntek reggel a hajléktalanok között szolgálhasson, de örült a biztos állásnak, és a tanulmányi eredményei is javultak. – Úgy éreztem, most már meg tudom szerezni a diplomámat és felhatalmazást kapok a szolgálatra, de közbeszólt az agyvérzés, amiből, eleinte még úgy véltem, fel tudok állni.
„Csak az elhívásom, a fogadalmam vitt előre”
Kitti így emlékezik vissza az epilepsziás esetre: – Minden előjel nélkül esett össze a költöztetésemkor. Arra lettem figyelmes, hogy a barátunk szólongatja Ferit. A szekrénytől csupán a rángatózó lábát láttam. Rövid ideig volt eszméletvesztése, de a sokkon kívül nem volt jele agyvérzésnek, tisztán beszélt, a mozgásában nem volt eltérés, a sürgősségin azonban már kimutatták a problémát – emlékezik vissza Kitti, aki a kórházból még sírva elrohant bibliaórát tartani, mivel nem tudták megoldani a helyettesítését.
– A folyosón az orvos elmondta a műtét bizonytalan kilátásait, hogy az ehhez hasonló helyzetekben, a beavatkozásban az emberek ötven százaléka életét veszti, mintegy harminc százalékuk fogyatékosságot szenved és mindössze húsz százalék esély van a teljes felépülésre. Belépve a kórterembe ezt nem oszthattam meg Ferivel, nehogy az izgalomtól újabb rohama legyen – meséli a történteket Kitti, akin még most is érezhető az egykori helyzet feszültsége.
A diagnózis: genetikai okok miatt kialakuló aneurizma, azaz az éren jelentkező kiboltosulás, amely az érfal gyengesége miatt jön létre. Ez repedt meg, és kezdett el szivárogni. Sokan életüket vesztik hasonló esetben. Mándi Ferenc isteni csodának tartja, hogy elkerülte a nyitottkoponya-műtétet, az orvos hajlandó volt ugyanis a szabadsága idején elvégezni az érsebészeti eljárást. – Egyáltalán nem féltem, úgy éreztem, ha Isten velem, kicsoda ellenem – emlékezik vissza Ferenc. A műtét jól sikerült, egyetlen negatív következménye a hónapokig elhúzódó migrénszerű fejfájás volt.
Mándi Ferenc teljesen felépült, és folytatta a tanulmányait. Az éves kontrollra azonban már panaszokkal jelentkezett, mivel lelassult a beszéde és a gondolkodása. Ismét szivárogni kezdett az aneurizma.
Egy szó se…
– A következő beavatkozást a korábbihoz képest nem tartották kockázatosnak az orvosok, magam sem féltem tőle. Az ötórás műtét végén elégedettek voltak, sikeresnek vélték, csak egy probléma jelentkezett: amikor felébredtem, nem tudtam beszélni – halkul el Ferenc, majd így folytatja: – Úgy éreztem magam, mint akit bezártak a saját testébe. Cikáztak a gondolataim. Hogy lesz ebből lelkészség? Hogyan leszek így Isten szolgája, ha nem tudok beszélni? Ha sikerült is bármilyen hangot kiadnom, akkor nem azt mondtam, amit akartam. Imádkoztam magamban: „Istenem, sok mindenből kimentettél! Ismét tegyél csodát, kérlek!” – idézi fel a kritikus órákat. Az orvosok nem tudták megmagyarázni a történteket, sőt felmérni sem tudták a kilátásokat a felépülésére.
„A diakóniát nem én választottam, az választott engem”
Mándi Ferenc éppen túl volt a biblikus szigorlaton, agyi stimulálásként annak a tételsorát mondogatta magában, illetve a teológiai tanszékek, az abban tanító tanárok nevét, valamint az intézmény felépítését részletezte. Másfél nap után kezdett el érthetően beszélni. – Az első szó, ami valóban megegyezett a belső gondolataimmal, végül egy mondattá sikeredett: Éhes vagyok! – mondja nevetve.
Az általában lassú afáziás felépülés helyett meglepően gyorsan rehabilitálódott. Egy esztendő után visszatért a teológiára, ám a vizsgaidőszakban korábban nem észlelt elrévedéseket tapasztalt. – Minden vizsgán előjött, hol erősebb, hol gyengébb formában. Megtörtént, hogy hosszasan néztem magam elé, ami nem is tűnt fel, vagy nem hallottam a kérdést, és újra és újra visszakérdeztem. Még nehezebbé vált a felkészülés, pedig előtte is több napon át tanultam egy-egy könnyebb vizsgára. Már nem éreztem magamat méltónak a szolgálatra. El kellett gondolkodnom a jövőmön – idézi fel romló állapotát. Ismét kért fél év halasztást az egyetemtől, miközben utókezelést kapott.
„Amikor odavész, amiért küzdöttél”
– Tusakodtam Istennel. A lelkemben mint egy gyermek csapkodtam az ajtót. Magam sem tudtam elfogadni: nem lehetek lelkipásztor. Nehéz volt látnom, hogy az évfolyamtársaim ekkor már beosztott lelkészként szolgáltak gyülekezetekben. A saját egómmal küzdöttem. De megharcoltam a hitemet, és elfogadtam a diakóniai szolgálat lehetőségét – részletezi Mándi Ferenc.
Már az egyetemen is sokat foglalkozott az emberek megsegítésével. Az idősotthonban két hét gyakorlat helyett segédápolóként két hónapot töltött el, először gyakornokként, majd munkavállalóként. Dolgozott fogyatékkal élők és hajléktalanok között, valamint a siketmisszióban is. – Megérintett, hogy segíthetek az embereknek. A diakóniát nem én választottam, az választott engem – hangsúlyozza.
„Valami mégis egészen más volt. A helyemen voltam”
Ezután Nagykőrösön, a Károli Gáspár Református Egyetem diakónus szakán folytatta a tanulmányait. Időnként két félévet vitt egyszerre, hogy minél hamarabb diplomát szerezhessen, ennek ellenére jól teljesített. – Nem a színvonal volt alacsonyabb, valami mégis egészen más volt. A helyemen voltam – állítja határozottan.
Ferenc kiteljesedett a diakóniában és a hittanoktatásban. – Amikor elkezdek osztani, szorozni, azon izgulok, hogy elég adomány gyűljön össze a különböző projektekhez. Két méterre vagyok a földtől, amikor vannak tettes társaink, adakozó emberek, akik segítenek, hogy segíthessünk az osztálytársaik számára láthatatlan gyerekeken, a szegény családokon. Sokszor nem ismerem az adományozottat, ám amikor látom az örömet az arcán, elfelejtem az idegőrlő napokat. Az önkéntesek pedig hozzák magukkal a jó kedvüket, azt a lelkesedést, amelyet magunk is megéltünk Kittivel Debrecenben. Akkoriban nem volt miből adakoznunk, így a szabadidőnket szántuk oda az Úrnak – magyarázza. A házaspár csomagolt áruházgyűjtésnél, pakolt újságot, kamiont. Mándi Ferenc önkéntesből vált alkalmazottá.
A hite határozza meg a múltját
A diakónus mögött egy palást lóg a szekrényre akasztva, ami nem az övé. Miközben beszélgetünk, egyszerre látom őt és a palástot. Azon gondolkodom, hány és hány kudarc, veszteség érte Ferencet, akinek minden vágya az volt, hogy gyülekezeti lelkész legyen. Vajon amire Isten elhívta, végül teljesült az életében?
Ferenc sokáig nem mond semmit, majd halkan azzal kezdi: – Kaptam, elvette… Kaptam, elvette... Isten arra hívott el, hogy továbbadjam mindazt, amit kaptam. Úgy érzem, ez sikerült. Végül kaptam egy családot, egy közösséget a szegedi gyülekezetben, ahová sokáig tartoztunk, amire mindig is vágytam. Megélem azt, amit még otthonról hozok elhívásként: segíthetek a feleségemnek, hogy egy olyan gyülekezetet építsen Csúcson, amely valaha nekem is biztonságot és otthont adott, néha több szeretetet, mint a családom – sóhajt fel könnyezve. – Olyan emberekkel foglalkozhatom, akiknek a történetét magam is átéltem. Ezeknek az embereknek talán tudok segíteni, hogy felálljanak egy olyan élethelyzetből, amilyenbe valamikor az én családom is került – folynak a könnyei.
Mándi Ferenc már megbocsátott a történtekért. Az apjára, akit azóta sem látott, nem haragszik, hiszen csak a családjának akart jót. – Annak a kamasznak, aki senki és semmi nélkül jött át a határon, Isten mindent megadott. Az Úr adta, az Úr elvette. Háromszorosan legyen szent az Úrnak szent neve – mondja ezt már higgadtan, hosszan nézve a szemembe.
„Ezeknek az embereknek talán tudok segíteni, hogy felálljanak egy olyan élethelyzetből, amilyenbe valamikor az én családom is került”
A kórházban töltött idő alatt Mándi Ferencben még inkább megerősödött a vágy, hogy Isten szeretetét másoknak is közvetítse. A kezelések felénél járva, amikor már jobban érezte magát, az orvosa ajánlott neki néhány beteget, hogy látogassa meg őket. – Csak utólag értettem meg, hogy keresztyénekhez küldött. Erősítettük egymást, a hitünkről beszélgettünk, és eközben jókat nevettünk a kínos kórházi szituációinkon – eleveníti fel emlékeit a diakónus.
Kitti és Ferenc 2017-ben házasodtak össze. A szűk család és a szegedi gyülekezet ünnepelte az ifjú pár egybekelését.