Csend a borsodi Kis-Balatonnál

Fehér vitorlát látok elúszni a fák takarásában, miközben belépek a főbejáraton. A ház le sem tagadhatná származását: a kétemeletes épület a hetvenes évek végén pártüdülőként látta meg a napvilágot a felhagyott bánya üregében létrejött mályi Öreg-tó partján. Bár már dübörög a nyári szezon, a száztíz személyes üdülő szokatlanul csendes. Az ok: kisebb javítási munkák miatt azon a héten nem fogadtak szállóvendégeket.

A masszív, emeletes kockaépület földszinti előterében még légkondicionálás nélkül is elviselhető a kánikula. Itt beszélgetünk az üdülőt vezető Hobora Erzsébettel és férjével, Gáborral, a gondnokkal.

– Három éve vettem át az irányítást, előtte Angliában éltünk tizenkét évet – tekint vissza Erzsébet. – Éttermet vezettem, Gábor pedig egy nyolcvanlakásos társasház gondnoka volt – részletezi. Ezek alapján nem áll tőlük távol a Mályiban végzett feladat sem, talán ezért választotta őket a Tiszánneni Református Egyházkerület a korábbi igazgató, Szabolcsik Istvánné nyugdíjba vonulása után a megüresedett állásra jelentkezők közül. A miskolci házaspár hazatérésük után költözött Mályiba.

Munkájuk nem ismeri a nyolcórás beosztást, Gábor reggel 5-kor váltja le az éjjeliőrt, felesége egy órával később érkezik. Este nyolc óra előtt szinte sosem érnek haza, igaz, mindössze három percre laknak a Mécses Központtól.

A Mécsest 1978-ban kezdték el építeni az egykori kavicsbányában létrejött, 0,32 négyzetkilométeres bányató partján, amely a vármegye „Kis-Balatonjaként” vált ismertté. Az építkezés két ütemben zajlott, 1980-ban adták át a százharminc személyes ingatlant, amely üdülője és továbbképző központja volt a megyei tanácsnak, később kollégiumként is üzemelt. – Vendégeink közül többen megjegyezték, korábban jártak már nálunk – mondja a gondnok.

A rendszerváltozás után az épület alapítványi tulajdonába került, állapota leromlott, majd csaknem két évtized után, 2009-ben vásárolta meg azt és a mellette fekvő telket a tiszáninneni egyházkerület, hogy továbbképző és szabadidőközpontot hozzon létre ott.

Hobora Gábor felidézi: a szükséges felújítási munkákat eleinte apránként végezték saját, illetve egyházkerületi forrásból, így korszerűsítették a konyhát, a vizesblokkokat, és szereltek fel új nyílászárókat. Az első nagyobb renoválást tavaly végezték, a mostani szünetre e munkálatok tökéletesítése miatt volt szükség.

A vezetőtől megtudom azt is, hogy a szomszéd telekre faházas szállásokat tervezett az egyházkerület, a tavalyi felújításra elnyert pénzből akár azt is megvalósíthatták volna, de végül az épület felújítása mellett döntöttek. – Öreg az üdülő, korábban hetente tört el egy-egy vízcső vagy volt áramszünet, akadozott a fűtés – sorolja a gyakran tapasztalt hibákat az igazgató.

A Mécses Központ egész évben nyitva tart, mert konyhája hétfőtől vasárnapig üzemel, egy közeli idősotthon lakóinak nyújtanak napi háromszori étkezést; aki igényli, szintén kérhet ellátást.

Bár a központ az év minden napján üzemel, ősztől nyárig leginkább hétvégi, néhány napos konferenciák, találkozók helyszínéül szolgál, de ahogy elkezdődik a nyári szünet, beindul a nagyüzem. Egymásnak adják a kilincset a kiránduló osztályok, gyülekezeti csoportok, gyermek- és ifjúsági táborok résztvevői – jellemzően öt-hat napot töltenek Mályiban, és közülük sokan visszajáró vendégek. Emiatt családként vagy egyénileg nehéz szobát foglalni az üdülőben, de a kialakuló tendencia miatt elképzelhető, hogy változtatnak majd a jelenlegi rendszeren.

– Szomorú tapasztalatunk a gyülekezeti csoportok létszámcsökkenése. Például az egyik, korábban rendre százhúsz fővel érkező gyülekezet most csak nyolcvan emberrel jött. Hasonló a csökkenés aránya a kisebb létszámú csoportokban is – osztja meg észrevételét az igazgató. Ez azért is aggasztó, mert Mályiba azért jönnek a gyülekezetek, hogy „egyedül” pihenjenek. Egy éjszaka a Mécsesben teljes ellátással 14 900 forintba kerül.

– Nem szeretek vegyíteni gyülekezeteket, vagy gyülekezetek mellé egyéni családokat elszállásolni, mert volt már ebből problémánk. A család pihenni jön hozzánk, de a nyugalmukat zavarhatja például az éjszakába nyúló beszélgetés vagy dicsőítés – ismeri el Hobora Erzsébet. – Volt, hogy éjjel kettőkor kérte meg a családfő az őrt, hogy küldje el aludni a hozsannázó reformátusokat, de az őr visszautasította a kérést, mondván, nem teheti meg – említ példát a közelmúltból Hobora Gábor. – Jobb a békesség – teszi hozzá a felesége.

Az „egy hét, egy gyülekezet” elvet az előző vezetőség honosította meg, a csoportok pedig megszokták, és sokan emiatt is választják a Mécsest.

Az biztos, hogy a Mályiba érkező csoportok ettől az évtől kezdve sokkal komfortosabban érezhetik magukat, köszönhetően a tavaly ősszel kezdődött és idén júniusban befejezett felújítási munkáknak, amelyek érintették a gépészete, a villanyvezetékeket, valamint a szobák elrendezését is.

– Egységesítettük a szobáinkat, mert bár mindegyikben volt mellékhelyiség és zuhanyzó, de legtöbbször külön helyiségben, illetve volt olyan szobánk, ahol egy légtérben állt a tusoló a vendégtérrel. Ajtó- és faláthelyezéssel megoldottuk, hogy a vizesblokk mindegyik szobában különálló helyiségben legyen – magyarázza Gábor. – Közben tégláig bontottuk a falakat, új beltéri ajtókat, új ágyakat, matracokat vettünk, minden szobát klimatizáltunk – veszi át a szót Erzsébet.

A felújítás áldozattal is járt: jelenleg csak azokat a szobákat adják ki, amelyek megújultak, néhány helyiség, köztük a nagyobb szobák, amelyekben emeletes ágyakon akár tizenketten is elalhattak, még várják az újjászületést. Emiatt most a száztíz személy helyett csak hetvenet tudnak egyszerre vendégül látni.

Vendéglátóimmal körbejárjuk az üdülőt, helyünket a tűzvédelmi oktatásban részt vevő munkatársaknak adjuk át. Először az ebédlőt nézzük meg, ahol akár százharmincan is étkezhetnek egyszerre, mondhatni századeleji hangulatban.

A hangulatot pedig a két falat is betakaró, fehérre mázolt, mintegy százhúsz éves bútorzat adja, amely eredetileg a miskolci Trillhaas, később Rácz cukrászdában állt. A vendéglátóipari egységet 1951-ben államosították, berendezése a hatvanas években került a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum tulajdonába. A bútort Budapestre szállították, majd a rendszerváltozás után Miskolc visszakapta, eredeti helyén állították fel újra. Innen került annak az alapítványnak a tulajdonába, amely az egykori pártüdülőt is birtokolta, az egyház pedig a bútorzatot az épülettel együtt megvásárolta. A hófehér szekrénysor még ilyen állapotában is impozáns, megérdemelne egy teljes restaurálást.

A most nyáron befejezett felújítás az első és a második emeleti lakószobákat érintette, a földszinti folyosó, illetve az onnan nyíló irodák, kisebb és nagyobb termek még a nyolcvanas évek hangulatát idézik.

A lambériaborítású folyosó ma is olyan, mint negyven éve, innen nyílik a könyvtárnak nevezett helyiség, amely most egy húsz-harminc személyes előadóterem, a falon futó könyvesszekrényben keveredik a kommunista és a református irodalom: Rákosi Mátyás visszaemlékezései mellett Joachim Jeremias Jézus példázatai című könyvét találom, A Biblia a modern ember kezében című értekezés A népesedés és a népesedéspolitika című tanulmánnyal osztozik egy vitrinen. – Ezek még a megyei tanács időszakából itt maradt „kincsek” – mondja ki a nyilvánvalót Gábor. Megtudom, hogy az épület eredeti tervrajzait, illetve más vállalati üdülők terveit is megtalálták már a hagyatékban.

Benyitunk egy másik helyiségbe is, a múlt illata itt is betölti a levegőt. A százhúsz személyes nagy előadó olyan, mint egy hatalmas osztályterem: a rövidebb falon két hatalmas krétatábla, előtte asztal, mellette pedig a terem ékessége: egy, az 1800-as évek végén, Bécsben készült Pallik & Stiasny zongora, amelyet adományba kapott a Mécses, és amelynek a felújításáért is tettek már lépéseket. A harmadik, hatvan ember befogadására alkalmas előadó hangulatában, berendezésében hasonlatos az első kettőhöz, különlegessége, hogy annak idején itt tekintették meg a párt oktatófilmjeit „az elvtársak”, a vetítőgép és a vászon helye még ma is látható.

A felújítás második üteme véget vet majd az időutazásnak, amelynek nem mindenki örül. – Volt olyan vendégünk, aki jelezte, nem bánta volna, ha minden marad a régi, mert annak olyan jó volt a hangulata. Igaza van, de nagyon kevés embernek imponál a retró – ismeri el Gábor.

Az első emeleten Gábor megfogalmazása szerint a múlt találkozik a luxussal. A lépcső tetejére érve megértem, miről beszél. A folyosó bal oldalán felújításra váró szobákat találunk, közöttük az említett emeletes ágyasokat is, amelyekhez a legnagyobb terasz jár, és amelyek fürdőszobájában meglepő módon kádat találok. – Ezeket csak úgy hívtuk, lakosztályok – mondja viccesen Erzsébet.

A fel nem újított folyosó végéből nyílik a szalon, faborítású falaival, biliárdasztallal, süppedős foteljeivel szolgálta az előző rendszer vezetőinek kényelmét. Ma inkább raktár. Magunk mögött hagyjuk a múltat, végigsétálunk a felújított, klimatizált folyosón, benyitunk a szobákba is. Az ódon illatnak nyoma sincs, új ágyak, új matracok, a kor kívánalmainak megfelelően kialakított és berendezett fürdősarok fogadja a betérőket, a polcon Biblia. Egyedinek hatnak a mennyezeti lámpák. Ezek jól rímelnek a lobbiban lévő negyvenéves világítótestekre.

A tó felé néző szobák mindegyikéhez műfűvel borított erkély tartozik. Gábor arról is tájékoztat, hogy a helyiségek hőmérsékletét a lakók is tudják szabályozni. A folyosón lévő tizenhét két-három ágyas szoba közt akadnak olyanok is, amelyek összenyithatók, hogy a nagyobb családok is kényelmesen elférjenek.

Végigjárjuk a második emeletet is, amely szinte a lenti tükörképe, a tó felé néző szobák itt is erkélyesek. A felújításra váró oldalán, akárcsak az elsőn, szintén található egy különleges helyiség, amely régen talán bár volt, a jövőben wellnessrészlegként születhet majd újjá a tervek szerint.

Túránkat a hatalmas udvaron folytatjuk. Elsétálunk egy kis medence mellett, amely leginkább a gyermekek számára nyújt felüdülést a kánikulában, a nagyobbaknak pedig ott az Öreg-tó, ahová közvetlen kijárást, saját stéget, vízibiciklit és kajakot is ad a Mécses. Üröm az örömben, hogy a stég az önkormányzati strand területén áll, ahová belépőt kell fizetniük a strandolóknak, a református üdülő vendégeinek kedvezmény jár.

Két vitorlásklub is működik a tó partján, választási lehetőséget kínálva azoknak, akik nem izom-, hanem szélerővel szeretnék szelni a habokat. Tovább sétálva néhány kisebb szobrot veszek észre a fűben, emberalakok, arcok lehettek egykor, de az időjárás már elbánt velük. Tőlük nem messze termetes udvari tűzhely magasodik, ideális szalonnasütő- és bográcsos hely, a gyülekezetek, táborozók is gyakran használják, mellette két lengőtekepálya.

A parkoló egyik sarkát impozáns harangláb foglalja el, rajta száz-százötven kilós harang. Gábor kongat is vele néhányat, amint a gyülekezetek is gyakran megszólaltatják alkalmaik előtt. Hangja messze száll, és a strandolók kacajával keveredik.

– Nagyon szeretek itt dolgozni, ellátni a vendégeket – jelenti ki az igazgató. – Persze néha elfáradok, mert amikor száz emberről kell gondoskodni, az próbatétel. De kedvelem, sokkal jobban, mint a semmittevést – fűzi hozzá. A házaspár azért dolgozik, hogy a Mécsesben lakó gyülekezeteknek ne legyen gondjuk semmire, és valóban elcsendesedhessenek.