Csend és békesség Berekfürdőn

Minden egy – igazából két – kúttal kezdődött, amelyet a két világháború között fúrtak a nagykunsági tanyavilágban, Karcag határában. A várt szénhidrogén helyett alkáli-hidrogén-karbonátos, jódos víz tört a felszínre, a többi pedig – ahogy mondani szokták – történelem. Ekkor kezdődött a Jász-Nagykun-Szolnok megyében, a Hortobágy szélén fekvő Berekfürdő története, amely 1992-ig Karcag része volt, utána vált önálló településsé. A ma több mint ezerfős községet a reformátusoknak valószínűleg nem kell bemutatni, itt található ugyanis a Megbékélés Háza Református Konferencia-központ, amely évtizedek óta töretlenül népszerű helyszíne gyülekezeti, egyházmegyei és egyházkerületi találkozóknak, konferenciáknak, csendesheteknek és persze gyermektáboroknak.

Akárhányszor jártam eddig a berekfürdői református üdülőben, mindig szembe találtam magam azzal a hársfával, amely a főbejárat melletti parkoló közepén áll. Tudomásom szerint ott volt, amikor az 1940-es évek végén a Tiszántúli Református Egyházkerület megvásárolt egy nadrágszíjparcellát az éppen fejlődésnek induló településen, akkor is, amikor a kilencvenes években a mellette lévő sportpályát felszámolták, és parkolót alakítottak ki körülötte, ott magasodik ma is, éberséget követelve a sofőröktől.

– Nem akartuk kivágni sosem, és nem is tudok arról, hogy az elmúlt harminchárom évben nagyobb balesetet okozott volna, kisebb horzsolások előfordulhattak – kutat emlékeiben Molnár János, aki 1991 óta vezeti a Megbékélés Házát. Személye sokaknak ismerős egyházunkban, 2020 óta ő a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka, 2021 februárjától pedig a Magyarországi Református Egyház Zsinatának presbiteri elnöki tisztségét is betölti, nem mellesleg két cikluson át volt Berekfürdő polgármestere, felesége, Csoma Judit Margit a község református egyházközségének lelkipásztora.

A ma már közel egyhektáros területen fekvő, mintegy százharminc főnyi befogadóképességű, negyvennégy szobás központ látványos fejlődésen ment keresztül az elmúlt több mint hetven évben. Molnár János felidézi, hogy az egyház 1947-ben egy vékonyka telket vett itt, amelyen egy kis házikó állt. Amikor a negyvenes években elkezdődött az egyházi intézmények államosítása, a debreceni református diakónusképző valamiért kimaradt az első körből, majd látszott egy pici remény arra, hogy ha elköltözik Debrecenből – valami Isten háta mögötti vidékre –, akkor békén hagyják. Azért vett tehát Berekfürdőn, az akkor még csak nagyjából egy évtizede létező településen telket az egyház, hogy itt működjön tovább a diakónusképző.

– De mint oktatási intézményt néhány év után így is be kellett zárni. A telket és a házat – mivel akkor még nem volt vonzó a környék – az állam meghagyta az egyháznak. Ekkor új funkciót kapott: lelkészotthon néven működött tovább. Szezonálisan lelkész- és presbiterképzéseket tartottak benne, a nyári szünetben pedig gyermekcsoportokat fogadott, amire nagy szükség volt – mondja az igazgató. – Olyan gyerekek nyaraltak itt, akiket rendszerellenesnek ítéltek, mert a szüleik lelkészek voltak, vagy csak templomba jártak, ők pedig emiatt nem mehettek más – KISZ-, kisdobos vagy éppen úttörőtáborba.

Az ötvenes években új épületet emeltek, amely ma a B vagy öreg épület néven működik, a régi házat pedig elbontották. 1984–86 között épült fel a jelenlegi főépület magja, ami nagy vívmánynak számított abban az időben.

– Hat évvel a rendszerváltás előtt járunk, a mából visszanézve nem tűnik akkora hírnek, de akkor ahhoz, hogy az egyház bármit építsen vagy akár csak felújítson, az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyére volt szükség. Amikor idekerültem, izgatott a kérdés, hogyan vált ez lehetségessé – vallja be Molnár János. – Akkor még többen éltek azok közül, akik benne voltak az engedélyeztetésben, tőlük végül elég sokat megtudtam – teszi hozzá.

Például azt, hogy valószínűleg a kérelemben megjelölt cél segítette végül elő az építési engedély megadását. Az egyházkerület ugyanis hármas funkciót szánt az új épületnek: iszákosmentő, drog- és kallódó ifjúságot mentő missziót tervezett működtetni Berekfürdőn. – Abban az időben a szocialista embertípus fogalmába nem fértek bele az alkoholisták, drogosok vagy éppen az elkallódott ifjak, így jól jött az államnak, hogy vannak olyanok, akik foglalkoznának velük. Állami szinten nem lehetett, mert akkor indirekt módon beismerték volna, hogy igenis élnek emberek a társadalom peremén – magyarázza Molnár János, aki szerint nemcsak az állam jóváhagyása kellett az építkezéshez, hanem az is, hogy az egyházon belül mindenki támogassa azt.

A főgondnok elmondja, hogy az ötlet valójában a különböző kegyességi irányzatok felől érkezett, amelyek között volt feszültség is abban az időben, de ebben egyetértettek, akárcsak az egyházvezetők. – De ehhez le kellett ülni beszélni, miközben a diskurzus egyáltalán nem volt jellemző erre az időszakra. Innen származik az üdülő neve is, mert ennek a háznak a megépítése indította el a megbékélés útján, még ha apró lépéssel is, az egyházvezetőket és a lelkipásztorokat.

A Megbékélés Háza így nyitotta meg kapuit az alkoholisták, drogosok és kallódó ifjak előtt 1986-ban. – De arra nem gondoltak, hogy hiábavaló lesz a munkájuk, ha az épület szomszédságában egy kocsma üzemel. Ilyen környezetben a legelszántabb alkoholista sem tudja letenni a poharat, az egyház pedig néhány év után rájött, hogy ez így nem működik, ezért váltottak. Visszatértek a korábbi „szolgáltatáshoz”, azaz a gyülekezetek fogadásához.

Ekkor merült fel, hogy a korábbinál jóval nagyobb befogadóképességű, immár jól fűthető épület ne csak szezonálisan, hanem egész évben működjön, azóta vannak Berekfürdőn egyházmegyei és egyházkerületi konferenciák és találkozók is a gyülekezeti csoportok programjai mellett. Beszélgetőtársunk felidézi, hogy egy azelőtt elhanyagolt diakóniai területen mégis sikerült megerősödni: fogyatékkal élőknek és mozgáskorlátozottaknak kínál üdülési lehetőséget a Megbékélés Háza. – Ideális helyszín a mai napig, főként mivel kétszáz méterre van tőlünk a gyógyfürdő, amelynek vizét mozgásszervi megbetegedésekre ajánlják – ad magyarázatot Molnár János.

Az üdülő ma már teljesen akadálymentes, a főépület szintjei közt lift közlekedik, és több saját fürdőhelyiséges szobával is rendelkezik, kifejezetten kerekesszékes vendégek számára. – Fontosnak tartottuk, hogy a fogyatékkal élő gyermekek a családjukkal együtt tudjanak eljönni hozzánk, hogy ők is kikapcsolódhassanak egy kicsit, a szülőknek már az könnyebbség, ha egy hétig nem kell főzniük. Ez a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években egyedinek számított, azóta – szerencsére – már szinte mindegyik nagyobb hotel, szálloda kínálatában megtalálhatók az akadálymentesített szobák.

Molnár János 1991-ben két épülettel és több mint száz ággyal vette át a házat, most három épületük van, de az ágyak száma nem nőtt jelentősen. – Hamar kiderült, hogy a közösségi terek mennyire fontosak a konferenciák, továbbképzések, hitmélyítő alkalmak résztvevői számára. Egy nagy terem, ahol mindenki egyszerre összegyűlhet, legalább olyan fontos, mint azok a helyiségek, ahol kis csoportokban beszélgethetnek az emberek. Így a tetőtérben is inkább kisebb termeket alakítottunk ki szobák helyett, a nagytermünk pedig 2010-ben készült el.

Az igazgató megemlít egy érdekes változást is, amelyet az elmúlt harminc évben megfigyelt: – Amikor idekerültem, hétfőtől péntekig általában egy nagy gyülekezeti csoport volt a házban, nálunk is élt az „egy hét, egy gyülekezet” elv, és a hétvégéken ritkán volt esemény. Mostanság pedig az jellemző, hogy hétvégente szinte biztosan van rendezvényünk, nemcsak a nyári szezonban, hanem év közben is, hét közben pedig sokszor akár négy-öt különböző kisebb csoport lakik nálunk – magyarázza Molnár János. Tapasztalata szerint a nagy tér és a számos kisebb közösségi helyiség miatt békésen elférnek egymás mellett a csoportok.

Az üdülő nyitott a nem egyházi csoportok és az egyéni szállóvendégek előtt is. – Már a nevünk is egyfajta előszűrőként működik, úgy látjuk, a problémás vendégek nem a Megbékélés Házát választják – mosolyog az igazgató. Tájékoztatása szerint a világiak az éves vendégszám legfeljebb húsz százalékát adják.

Közben már az udvaron sétálunk: egy hatalmas pavilon mellett óriás sakktábla, mögötte hinták és fából készült gyerekjátékok, drótkötélpálya. Kicsit távolabb az öreg épület, mögötte, az udvar másik oldalán az ifjúsági ház. Molnár János közben elmondja, hogy az egyház az évek alatt lassan felvásárolta a környező telkeket, hogy minél nagyobb teret nyerjen vendégei, illetve új épületei számára. Az egyik ilyen telekvásárláshoz szerinte Istennek különösen is köze volt.

– Két magántelek volt itt korábban – mutat az ifjúsági ház előtti részre az igazgató. – Az egyiket minden gond nélkül meg tudtuk venni, a másik viszont nem ment olyan egyszerűen. A tulajdonosok – egy idősebb házaspár – közölték, hogy ők nem érdekeltek az eladásban, szeretnek ide járni, mert közel van a fürdő. De nem akarnak az egyháznak sem keresztbe tenni, így ha fel tudunk ajánlani nekik egy másik, hasonló adottságú telket, akkor cserélhetünk – idézi fel Molnár János.

Örültek a lehetőségnek, de tudták, hogy szinte lehetetlen teljesíteni a feltételt, mert ritkán kerül eladósorba ilyen tulajdonságokkal bíró ingatlan a településen.

– Mindenesetre újra körbejártuk a szóba jöhető utcákat – és az egyikben éppen előttünk akasztották ki az „Eladó” táblát egy olyan házra, amely pont megfelelt nekünk. Erre azóta is csodaként gondolunk – meséli.

De mást is lehet ezzel a szóval jellemezni Berekfürdőn, mégpedig pont a negyvenfős ifjúsági házzal összefüggésben, amelynek építéséhez szükség volt a területre. Lesétálunk a ház alagsorába, ahol nemcsak a pingpongasztaloknak és a bérelhető bicikliknek jut hely, hanem egy kis kápolnának is, amelynek első terveit nem találták megfelelőnek, ám közben már épült a ház. Végül csak három hetük maradt arra, hogy belsőépítészt találjanak, aki újratervezi a kápolnát.

– Ez idő tájt folyt egy női konferencia nálunk, egy volt debreceni évfolyamtársam is részt vett rajta – ma már lelkipásztor. Nem tudtam róla, hogy közben férjhez ment egy belsőépítészhez, de ez szerencsére kiderült. Ő Horváth Gyula, aki igen bensőséges hangulatú, egyedi és látványos megoldásokkal rendelkező teret álmodott meg ide, utána ő tervezte a nagytermünket is – emlékezik vissza az igazgató.

A Megbékélés Háza többször bővített főépülete földszintjén az irodák és a recepció mellett az ebédlő és a konyha, valamint a nagyterem található. Az első és a második emeleti szobák erkélyesek, többnyire háromágyasak, mellékhelyiséggel és zuhanyzóval, a tetőtérben pedig hat szekcióterem áll a látogatók rendelkezésére. A szobák kialakítása, berendezése inkább a gyülekezeti csoportok számára alkalmas, amelyek tagjai többnyire csak alvásra használják azokat, mert napközben folyamatos elfoglaltságuk van. A világi vendégek igényei mások, de őket is szeretnék kiszolgálni.

– A gyülekezeti csoportoknak kedvezményt adunk, de ez az ár nem fedezi a működési költségünket, ezért is gondoltuk, hogy jobban nyitnánk a világi vendégek felé, akik viszont inkább a kétágyas, magasabb felszereltségű szobákat keresik – mondja Molnár János. Erre megoldást jelentene a főépület háromágyas szobáinak átalakítása, de úgy tűnik, a Megbékélés Háza más utat is talált a piaci nyitásra.

– A bővülés szükségessége régóta kísér bennünket, a fentebb említett ok miatt talán meg is lépnénk, hogy lemondjunk a főépület háromágyas szobáinak egy részéről, igaz, úgy elvesztünk csaknem húsz fekvőhelyet. Az öreg épület kilenc szobájának huszonhárom ágya a vegyes komfortfokozat miatt egyre nehezebben adható ki, tizenöt lenne az optimális, de úgy az épület gazdaságilag már nem tartható fenn – magyarázza a vezető. E dilemmák közepette adódott a lehetőség arra két évvel ezelőtt, hogy a település korábban Touring Hotel néven üzemelő, zömmel kétágyas szobákkal rendelkező, a gyógyfürdőbe közvetlen átjárással bíró szállodája az egyházkerület tulajdonába kerüljön. Kisebb felújítás után meg is nyitották a vendégek előtt.

Egy új lábat is növesztene a Megbékélés Háza: az öreg épület egyes szobáinak felszámolásával mosodát alakítanának ki, amely nemcsak az egyházi intézményt, hanem a környék szállodáit, kempingjét és a lakosságot is kiszolgálhatná. Az igazgató szerint megvan rá az igény. Hozzáteszi, hogy bár a pénz szükséges, de nem cél.

– Nem távolodunk el a Megbékélés Háza elsődleges feladatától. Nem a haszonszerzés vezérel bennünket, hanem az, hogy a gyülekezeteknek az elcsendesedéshez, a lelki feltöltődéshez megfelelő környezetet fenn tudjuk tartani.