Csendesen körülölel

Hogyan ébred rá valaki, hogy szeret búvárkodni?

Nem én kezdtem búvárkodni. Egyedül neveltem a gyermekeimet, amikor egy nap az akkor tizenhat éves lányom azzal az elhatározással jött haza, hogy ő ezt a sportot szeretné űzni. Akkor azt gondoltam, hogy kamaszkori fellángolásról van szó, majd elmúlik. Aztán kiderült, hogy ő már beleásta magát a témába, sőt, az interneten már búvároktatót is talált magának Gödöllőn. Így kezdett el a kislányom búvárkodni. Végigjárta a képzés minden kötelező részét, az elméleti oktatást, a gyakorlati oktatást, a medencézést, a nyílt vízi oktatást. Miután levizsgázott, idehaza kezdett búvárkodni nyílt vízen, ahová mindig elkísértem. Közben összebarátkoztam az oktatóval, Gézával, aki egy nap felvetette, próbáljam ki a merülést. Akkor még nagyon keveset tudtam a búvárkodásról, azt is a lányom révén. Géza elmagyarázta, hogy azt, amire vállalkozna, discovery merülésnek hívják. Ez azt jelenti – főleg üdülőparadicsomokban szokás –, hogy beöltöztetik az embert, megtanítják neki az alapokat, majd kap egy merülésvezetőt maga mellé, így nem kell mást csinálnia, mint lélegeznie. Ötperces merülést beszéltünk meg az oktatóval. Igaz, a nyékládházi tóban, ahol voltunk, olyan gyönyörűségeket nem lehet látni, mint a tengerben, de pár méteres látótávolság azért volt. Nagyon békés volt nézni a lengedező hínárt, a halakat és hallani a csendet. Ezután döntöttem el, hogy én is leteszem a búvárvizsgát. Nyilvánvalóan kell gyakorlat a magabiztos búvárkodáshoz, vannak veszélyes vizek, például a hegyeshalmi kőbánya, amely nagyon mély. Amióta megszűnt a kavicsbányászat, azóta betört a víz, viszont egy kavicskotró lent maradt a víz alatt. Izgalmas ezt körülúszni. Sokat mentünk tavat takarítani is, általában az Ecseri-tóra tavasszal és ősszel. Ugyanitt vadásztunk egyszer egy hatalmas harcsára, mert nagy pusztítást végzett a halpopulációban. Változatos búvárkodásaink voltak együtt a lányommal.

Elmondható, hogy a búvárkodás sosem egyszemélyes sport?

Igen, egyedül nem merülhet senki, társas sport. Emellett veszélyes is, sok felkészülés kell ahhoz, hogy valaki mélyebbre merészkedjen. Szerencsére mi sok gyakorlatot tudtunk szerezni, ennek egyik oka a kistarcsai uszoda egyszerű és olcsó kibérelhetősége volt. Zárás után gyakoroltunk mindenféle szituációt, például mi történik, ha eltűnik a látótávolság, hogyan lehet tájékozódni, vagy ha az ember pont egy hínáros közegbe ugrik be, amely csak csendesen körülöleli. A társas merülésben aranyszabály, hogy együtt kell maradni. Sok dolog félrecsúszhat a merülés során: például ha probléma adódik a palackkal, azt magunk nem tudjuk orvosolni, hiszen a hátunkon van. Tehát figyelni kell a másikra. Amikor valaki azt mondja nekem, ő már annyira jól búvárkodik, hogy nem fél a merüléstől, azzal nem szeretnék párba kerülni. Ha valaki nem fél, akkor baj van. Ilyenkor előre tudom, hogy ha ő lenne a társam és probléma adódna, akkor otthagyna és meghalnék. A búvárkodás egyik veszélye, hogy minden tervezés ellenére is bekövetkezhet egy technikai meghibásodás. Azt hisszük, hogy ki tudjuk számítani, de a víz nagy úr, mérhetetlen energiával és erővel, ezért a búvárkodásnak megvan a maga érdekes és fontos szabályrendszere.

Hogyan gondolkodik egy fiatalabb, illetve egy tapasztaltabb búvár?

Volt egy nagyon jó merülőtársam, aki nem akart mindenáron óriási cápák vagy tintahalak nyomába eredni, hanem sokszor csak kisebb zátonyokat úsztunk körbe, vagy leültünk a hajóközeli zátony aljába, és nem csináltunk semmi különöset. Öt-tíz percet kellett csak várnunk, mire minden élőlény megszokott minket, és kíváncsian körülvettek. Ilyenkor rengeteg olyan szabály van, amit érdemes megfogadni. Fiatalon az ember vagy betartja vagy nem, de később mindenképpen belátja az előírás létjogosultságát. Nem bántunk semmit, nem törjük le, nem akarjuk hazavinni. Alapszabály, hogy a veszélyes halakat nem etetjük, nem bántjuk. Bármelyik élőlény pánikolhat, ha sarokba szorítva érzi magát, és ebből következően támadhat. Egyszer maga a merülésvezető volt, aki veszélyes helyzetbe került, mert túl közel úszott egy cápához, egy üregbe kényszerítve azt. Szerencsére csak az uszonyát érte el a cápa harapása, de a fognyoma ott maradt emlékként. Emellett vannak másfajta veszélyes élőlények is a víz alatt, például amelyeknek a mérge izombénulást okoz. Magától értetődő, hogy nem bántjuk őket, azonban előfordult, hogy valakit fel kellett vinnem a felszínre, mert már nem tudott lapátolni. Tehát rengeteg olyan dolog van, amiről azt gondolom, hogy az embernek be kell tartania, ha búvárkodni akar: az élővilág tisztelete az egyik legfontosabb.

Hány méter volt a legmélyebb merülése?

Hetven méter körül, azonban minél mélyebbre megy az ember, annál kevesebb időt tölthet lent. Ma már számítógépek számítják ki a mélyben tölthető időt. Ez segít abban is, hogy úgy térjek vissza a felszínre, hogy ne legyen egészségügyi problémám. Ha valaki sok időt szeretne a vízben tölteni, akkor tíz és húsz méter között mozogjon, ahol akár egy órát is nézelődhet. Az utóbbi időben nekem is ez volt a célom. Egy látványos roncsot, mint amilyen például a Salem Express vagy az SS Thistlegorm második világháborús hajó, amelyen még a haditechnikai felszerelések is rajta vannak, akkor is érdemes megnézni, ha a mélység miatt rövidebb ideig tartózkodhatunk ott.

Volt olyan búvárélménye, amelyet külön kiemelne?

A Vörös-tengeren történt, éppen úton voltunk egy lagúnás zátony felé merülés céljából. A korallok formája labirintusra hasonlít, viszont a teteje nyitott, így körbejárja a fény. Tehát afelé tartottunk, amikor a merülésvezető szólt, hogy nézzünk fel. Először csak annyit láttam, hogy elsötétül a nap, és valami egyre közeledik. Egy hatalmas cetcápa volt. Szerencsére ártalmatlan, planktonokkal táplálkozik, viszont a méretét tekintve három családi ház nagyságú. A csodálatos az volt, hogy egyáltalán nem írták, hogy a környéken előfordulnak, mi mégis együtt úszhattunk egy ilyen példánnyal. Emlékezetes merülés volt az is, amikor a hajóról vízbe ugorva elromlott mindenem, és nem tudtam szabályozni magam. Szóltam a társamnak, aki orvosolva a nehézségeket összekapcsolt minket. A merülést nem hagytuk abba, hanem megoldottuk a problémát. Viszont így a társamnak több levegőt kellett használnia a felszerelés kezeléséhez, amelyre én nem tudtam rácsatlakozni. Végső módszerként az én palackomat használtuk levegővételre, ő pedig a technikát kezelte. Egyébként hárman merültünk, és az összhang tökéletes volt: a jó csapatmunka árán rengeteg gyönyörűséget láttunk. Ez a tapasztalat az egymásra való támaszkodás szempontjából maradt számomra emlékezetes.

Hogyan találkozik Istennel a merülések során?

Az extrém sportok hit nélkül nem mennek. Mindig kérem az Úr segítségét, nemcsak azért, hogy a merülés jól sikerüljön, hanem a csapat egészségéért is. Megfogalmazódik bennem az a gondolat is, hogy Isten által teremtettek vagyunk, de az a sok csoda, amit a mélyben látunk, ugyanúgy a Jóisten teremtménye. Felfoghatjuk ezt a segélykérést úgy is, mint engedélykérést, hogy megismerjük azt is, amit az ember a Földön két lábon állva nem tapasztalhat meg. Őszintén: amikor lent vagyunk a víz alatt, és minden rendben van, gyarló emberi mivoltunk miatt kevésbé jut eszünkbe Isten ereje. Amikor viszont probléma van, akkor az első, akihez fordulunk, az ő. „Uram, segíts, hogy feljussunk!” – fohászkodunk. A gyarló ember sajnos általában a szépségeket látja előbb. Viszont amikor az élmény véget ér, és előveszi a fotókat, akkor döbben rá, hogy hihetetlen az, amit ott lent Isten teremtett. Ember nem tud ahhoz hasonlót alkotni, mint amit a tengerben látni lehet: sem színben, sem formában, sem összhangban, sem erőben. Amikor leülünk és utólag végignézzük, hogy mit láttunk, félelmetes a felismerés, hogy mekkora mű az, amelyet megcsodálhattunk.