Csillagok vezetnek

„Egy tavaszi napon, amikor öcsémmel, húgommal künn játszom a kertben, kézen fog bennünket, behív a tisztaszobába, mely teljesen el van sötétítve. Fekete posztóval takart asztalkán gyertyák lobognak. Letérdepeltet mindhármunkat, s arra kér, sohase feledjük, ma halt meg messze idegenben Kossuth Lajos.” Így emlékszik egy újságcikkében Kosztolányi Dezső „daliás nagyapjára”, aki az 1848–49-es szabadságharc alatt a 27. honvédzászlóaljban harcolt mindvégig. Már százados volt, midőn részt vett a legutolsó csatában, ahol megsebesült, és Kossuthtal együtt menekültek Törökországba. Angliai, majd amerikai száműzetését követően 1857-ben tért haza Szabadkára, megnősült, kétkezi munkájával szerzett jövedelméből telket vásárolt, családi házat építtetett. Annak egyik szobájában látta meg a napvilágot 1885 virágvasárnapján a költő, akire bevallottan honvéd nagyapja gyakorolta a legerősebb hatást: ő volt az „eleven meséskönyv és ismerettár”, amelyből földrajzot, történelmet, irodalomtörténetet, angol és német nyelvet, természetrajzot tanult a kisfiú. Tízéves volt, amikor imádott nagyapja meghalt, s ez a megrendítő élmény olyan hatással volt rá, hogy versírásba kezdett.

Augusztusban lesz Kosztolányi Ágoston születésének 200., és most március 20-án Kossuth halálának 130. évfordulója. A zseniális költő, prózaíró, újságíró, nyelvművelő számára elsősorban az ő történetük határozta meg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékét.

De említhetjük Kosztolányi szintén zseni író kortársát, Krúdyt, akinek ugyancsak Gyula keresztnevű nagyapja honvédként ugyanúgy végigküzdötte a szabadságharcot, végül századosként élte át a komáromi vár kapitulációját. Aztán évtizedeken át ő volt a honvédegyletek Szabolcs vármegyei és országos szervezője, szószólója, s élete végén egy ideig a Honvéd Menház parancsnoka Pesten. Unokáinak szívesen mesélt a szabadságharcról, és íróasztalának fiókjában nagy becsben tartott egy kis fekete dobozt, amelyben kis darab, állítólag Garibaldi vérében ázott, foszladozó gyolcsot rejtegetett, s ünnepi alkalmakon szertartásosan megmutatta a kíváncsi unokáknak. A John Lukacs által „a lelkek mélységeibe belelátó történetírónak” nevezett nagy regényíró 1848–49-hez való kötődését magával vitte egész életére a szülői-nagyszülői házból, s számos írásban állított emléket a „nagy idők nagy hőseinek”.

Sok példát lehetne hozni arra, hány írónk életében maradtak fenn ennyire elevenen családjának ’48-as hagyományai. S ha az utódok emlékezetében és műveiben így élt és hatott tovább a szabadságharc szelleme, még inkább így volt ez azoknál, akik fiatalon maguk élték át 1848–49 csillagóráit, amelyeknek katartikus élménye világnézetüket s egész pályájukat meghatározta. Bár könyvtárnyi szak- és szépirodalma van dicsőséges szabadságharcunknak, még ma sem ismerjük és tudatosítjuk kellőképpen, hány jeles honfitársunk – a Budapest vőlegényének nevezett Podmaniczky Frigyestől a magyar régészet atyjaként emlegetett Rómer Flórisig és a polihisztor Herman Ottóig, a nagy festőművész Madarász Viktortól Than Mórig és testvéréig, a későbbi híres kémikus Károlyig, Markusovszky Lajos törzsorvostól Mednyánszky Cézár tábori főlelkészig – vállalt benne aktív szerepet.

Mi is emlékszünk Petőfi négyökrös szekerére, amelyen ülve a lánglelkű költő Erzsikével ábrándozva e szavakkal választott maguknak csillagot: „A csillag vissza fog vezetni majd / A mult időknek boldog emlékéhez”. Néhány év múlva ezernyolcszáznegyvennyolc lett számára az új csillag, a szabadság csillaga. És emlékszünk Németh Lászlóra is, aki azt írta: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek.”

Az 1848–49-es szabadságharc olyan fényes csillag, amely már egy és háromnegyed évszázada mutatja az utat nekünk, mai magyaroknak. Ne hagyjuk hát feledésbe merülni történeteit, hírneves és hétköznapi hőseinek és tetteiknek dicső emlékét!