„Percemberkék” az öröklét vonzásában – demenciariport a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonból

Mindjárt kezdődik a földet a mennyel összekötő reggeli énekfoglalkozás a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon földszinti, istentiszteletekre is használt termében. Csatlakozik sok demens is, annak megfelelően, hogy arányuk az idős lakók összességén belül bő hatvan százalék.

A Schweitzerben olykor több bízatik a szavak elsődleges jelentésére, mint a külvilágban. Bájos példa rá, hogy így fordul a kicsit lelassultan helyet foglaló idősekhez a foglalkozást vezető, szintén szépkorú hölgy: – Akkor most elénekeljük az új énekeskönyvben 832-es számon szereplő éneket, ami így kezdődik: „Ó, Sion, ébredj...” Reméljük, hogy mindenki felébred közben!

Fölbúg keze alatt a harmónium. Ki-ki tüdeje erejéhez mérten énekli: „…hirdesd, a Szabadító elközelgetett!”

– Na, és ki az a Szabadító, akiről énekeltünk?

– Jézus! – érkezik pont az a felelet, mint ami hasonló gyerek-istentiszteleti kérdésre szokott érkezni, csak üdvrivalgás helyett kissé rebegősebb, motyogósabb hangon.

Az énekóra vezetője egyértelműsíti, hogy valójában az Isten népe a Sion, majd nyomban átköt az idősek élethelyzetére egy szelíd provokációval: – De miért énekeltük, hogy „töltsd be küldetésed”? Hát van nekünk még küldetésünk azok után, hogy felneveltük a családot, a hivatásunkban helytálltunk, azok után, hogy elmentek a mozgalmas és gazdag évtizedek az életünkből?!

Amilyen őszinte, olyan lényegi kérdést pendített meg. Ennek felszínre hozatala nélkül nem lehetne meghúzni a remény csavarjait. Az egyik néni az Istennel való és a másokért való imádságot nevezi meg küldetésként, egy távolabbi sorból egy férfihang a lakótársak iránti testvéri szeretet gyakorlását említi; a foglalkozásvezető mindkettőnél helyesel.

A következő énekeket már mind az ellátottak választják. A foglalkozásvezető indítványára annak a lakónak a kedvencét veszik előre, aki nem tud végig itt lenni, orvoshoz kell mennie – ami itt ugye gyakori külső program. Az alkalom után elgondolom, milyen különleges és „éles” főpróbája egy ilyen Schweitzer-beli énekfoglalkozás – a sokszor remegő, csúszkálva intonáló, köhécselő hangokkal, a lakók fizikai gyengeségükbe fagyott ülésmódjával, de a hályogosan is csillogó szemekkel – a mennyei tökéletes kórusnak.

Körbenézek a demenciában érintett lakók emeletén. Sok szobából hiányoznak, mert vagy valamilyen foglalkozáson vannak, vagy éppen a folyosón üldögélnek, a kertben szemlélődnek.

– Fontos elvünk, hogy mobilizáljuk a betegeket – avat be egyik gondozói elvükbe Bagosi Csabáné Emese, a második emeleti gondozási szint vezetője. – Mindennap mindenkit átöltöztetünk ruhába, hogy ne legyen kórházi érzésük. Érezzék, hogy ők itt laknak; otthon is másra cserélték reggel a pizsamát. Azokat, akik nem tudnak önállóan menni, kiültetjük valahova, ahova szeretnék, például kivisszük őket a közös étkezőbe, hogy közösségben legyenek. Itt tehát nincs senki fekvőként, az enyhe, középsúlyosak mellett a súlyos demensek sem, csak aki nagyon az élete utolsó szakaszában van. Most az emeleten ilyen lakónk nincsen – mondja.

Katinka nénihez azonban sikerrel nyitunk be. Látjuk, az erkélyen napozik. A kedvünkért bejön, a foteljába ereszkedik. Láthatóan jó kedvében találtuk. Ez, amint hallottam, nála, aki a betegség súlyosabb szakaszában van, nem általános állapot. Csodálat fog el, hallva, hogy kilencvenkilenc éves. Irodalombarátként meg annak örvendezhetek, hogy az ELTE spanyol tanszékének alapítójával, professzor emeritával, a spanyol nyelvű amerikai irodalom neves kutatójával találkozhatom, akit eddig csak írásaiból ismertem. Kiderül, hogy református, és hogy hajdan a Debreceni Református Dóczi Leánynevelő Intézetbe járt. Az ELTÉ-n már megjelenése után egy évvel, tehát 1968-ban oktatta García Marquez Száz év magány című regényét, jóval magyarra fordítása előtt…

Ma már messze nincs szellemileg a csúcson. Alapvető szavak nem jutnak az eszébe, máskor meg szabatos, érdekes választékossággal beszél. Úgy látogatásunk ötödik percében válik folyamatossá a közlése, körülbelül így: – A diákok angyaliak voltak. Mondták, mindenki annyira szeret engem. Ennél kedvesebb dolgot nehezen lehet kapni. Óriási dolog ez a kedvesség, amit kifejtenek, és hát nagyon jól tanulnak, méghozzá ügyesen, okosan tanulnak!

Még nem fogtam gyanút, miért vált át jelen időbe (hiszen „tanulnak”-ot mond „tanultak” helyett). Ezt csak azután értem meg, miután megkérdezem, hogy érzi magát a szeretetotthonban. Itt már teljesen „beáll” nála a jelen idejű igeragozás az egyetem kapcsán. Katinka néni azt gondolja ugyanis, nem az otthonban van, hanem hallgatói között, vagyis hogy az évtizedekkel ezelőtti katedrás múltja a jelen.

– Jól érzem itt magam, de ez nem tart sokáig. Nehéz itt megmaradni – utal az ELTE-re –, mert nagyon erősek a hallgatók, és elvárják, hogy a tanár nagyszerű legyen. A másik probléma az, hogy ugyanakkor a tanítványok fel vannak háborodva, ha a tanár kicsit is kemény. De hát ha már így van a dolog, akkor nem kell túl komolyan se venni. Azokat a hallgatókat, akiket megrovok előadás alatt, mert nagyon jártatják a szájukat, a szünetben külön meghallgatom – meséli.

Hatalmas tanáregyéniség lehetett e csaknem százéves hölgy, ez akkor is világos, ha az agyi elváltozásokkal járó tünetegyüttes, beleértve a tájékozódási képesség hiányát, erősen jelentkezik. Katinka néni azonban jól reagál arra a kézsimogatásokban, kedves és biztató szavakban megnyilvánuló szeretetre, amit mégiscsak a jelenből kap, személy szerint az engem kísérő intézményvezetőtől, Görcsös Évától, illetve Emesétől.

Schweitzer-beli látogatásomkor több munkatárssal beszélek eltérő időkben. Olyan történeteket is hallok, amelyekben a gondozottak korábbi életkorszakukba képzelik vissza magukat. Egy ilyet Kiss Judit főnővér mesél el, és bevallom, nekem először humorosan hat: – Egy férfi ellátottunk, aki évtizedeken át vezető beosztásban dolgozott egy gyárban, azzal jött oda hozzám a folyosón, hogy „Én nem tudom, hogy ez milyen munkahely! Itt mindenki tétlenkedik vagy alszik, itt senki sem dolgozik! Nekem ezt jelentenem kell az igazgató úrnak! Szerintem itt nagy elbocsátások lesznek!”

Amíg gyakran elevenen él a távolabbi személyes múlt, addig a rövid távú emlékezet áldozatul esik a demenseknél. Bagosi Csabáné Emese így hozza ezt szóba: – Rájuk azt is szokás mondani, hogy „percemberkék”, mert a következő percben már elfelejtik az előző történést…

Ízlelgetem a percemberkék összetett szót ebben a gerontológiai értelmében, mert Ady Endre költői szóalkotása eredetileg a karrierista és jelentéktelen politikusokra vonatkozik: „Most percemberkék dáridója tart...” Emese szemléltetőpéldája a módosult jelentésre: – Volt egy nagyon kedves betegünk. Jött, és lekapcsolta a villanyt a nővérszobában, mert megrögzött szokása volt a spórolás. Rászóltam kedvesen, hogy én itt ülök, kapcsolja vissza a világítást, mire mondta is: „Elnézést kérek, bocsánat!” De két perc múlva, amikor jött visszafelé, megint lekapcsolta…

Schweitzeres látogatásom egyik tanulsága: jó, ha mi, hozzátartozók a tünetekre felfigyelünk, és legalább nagy vonalakban látjuk, mi a teendő, ha beigazolódik a demencia, hogyan készüljünk fel a minket is érintő kihívásra. Görcsös Éva, a legismertebb református szeretetotthon intézményvezetője igazolja a riportra noszogató barátom véleményét, amikor ezt hangoztatja: – Nincs felkészülve a társadalom a demencia egyre fokozódó jelenlétére. Eleve kevés információ kerül az emberek elé idejében. Az érintettek meg úgy vannak ezzel, hogy amíg nincs bizonyíték, nem kell tudni a tünetegyüttesről. Ezért nem biztos, hogy rögtön értik, mi a baj, vagy hogy menetrendszerűen jöhetnek a további betegségstációk, főleg, ha nem idejében teszünk a tünetek lassítása ellen, későn vesszük fel a küzdelmet a demencia lehetőség szerinti szinten tartásáért, amihez orvosok beavatkozása és nyomonkövetése kell!

És hogy ők, a lakókkal foglalkozó szakemberek miként próbálnak tenni azért, hogy a társadalom felkészültebb legyen, Görcsös Éva példaként említi, hogy Alzheimer café-kat szerveznek intézményük falain belül, olyan fórumokat, ahol úgymond „nincs rossz kérdés” a résztvevők részéről, legyenek azok intézményükkel szerződött hozzátartozók, akár külső érdeklődők. Amikor Éva – az intézményfenntartó Református Szeretetszolgálat kötelékében – demenciaszűrésen közreműködött, találtak olyanokat, akiknek javasolták orvos fölkeresését. Van, hogy az intézményvezető meghívott előadóként fölkeres egy-egy gyülekezetet, hogy demencia tárgyú, a hit szempontjait is érvényesítő előadásokat tartson.

– A kezdődő demenciát többnyire jól el tudja fedni a beteg, különösen, ha lakásában, vagyis a megszokott közegében él – említ egy jellemző problémát. – Például gyanús jel, ha a család rendszeresen ellátja étellel, főznek rá vagy rendelnek neki, de a hűtőszekrényben mindez csak gyűlik… Az illető, talán maga számára is, valahogy kimagyarázza, hogy elfeledkezik az evésről. Ahogy azt is, hogy nem találja úgy a tárgyakat, nem tud annyira tájékozódni, ahogy korábban, emlékezetéből tömegével nem tudja előhívni a kellő szavakat, neveket. Az elfeledett szót szépen körülírja, és ezt a jelenséget a környezete sokáig úgy értékeli, hogy milyen választékosan beszél a szerettük. Akkor lepleződnek csak le a demenciával küzdők, amikor már a körülírás sem megy – hívja fel a figyelmet.

– A háziorvos egyszerűbb teszteket el tud végezni – tér át a kivizsgálással kezdődő teendőkre. – Ha igazolva látja a gyanút, neurológoshoz ad beutalót. Utóbbi az, aki további vizsgálatok során, képalkotó diagnosztikai eszközök segítségével mutathatja ki, határolhatja körül, hogy az agynak mely területe sérült. Pszichiáter szakorvossal közösen ők már le tudnak írni egy pontosabb diagnózist. Ennek ismeretében jöhetnek a ma már nagyon jó gyógyszerek, amelyek a tüneteket érezhető mértékben tudják csökkenteni, a folyamatot lassítani. Bár a demencia teljes feltartóztatására nincs gyógyszer, mégsem mindegy, hogy az élet minősége milyen ebben a folyamatban! Ha jó a család és a szakember közötti együttműködés, akkor sokkal gyorsabban tudnak az adott kihívásra személyre szabott választ keresni, stratégiát felállítani.

És mikor válik bizonyossá, hogy már csak az intézmény a jó megoldás? – teszem föl az intézményvezetőnek a hozzátartozók számára legdrámaibb kérdést. – Amikor annyira romlik az állapot, hogy az illető már nem tud önmagáról gondoskodni, nem alkalmas arra, hogy bevegye a gyógyszerét, amikor már nem fog magától étkezni, tisztálkodni, de jön például a bolyongás, ráadásul sokszor nem az évszaknak megfelelő ruhában, és így tovább. Körülbelül ilyenkor jövünk mi, mert már nélkülözhetetlen a professzionális segítség. A fenntartó biztosítja a fogadásukhoz, ellátásukhoz a szükséges szakember-, szakmai módszertani, jogi és HR-segítséget és gazdasági hátteret – válaszolja.

Kiss Judit főnővér idevágó információi: közvetlenül egészségügyi végzettségű ápolók, szociális végzettségű gondozó-ápolók, terápiás, illetve mentálhigénés munkatársak foglalkoznak a lakókkal, mobilizálnak, fürdetnek, etetnek, öltöztetnek, értelmes programokat szerveznek, figyelik az egészségügyi helyzetet. Találkozom a folyosón egy terápiás munkatárssal is, aki egy Alzheimer-kóros néninek ismert népdalt énekel, sőt meg is énekelteti… Itt egy jól működő gépezet tapintható ki.

Görcsös Éva már iménti megállapításaival is cáfolta azt a tévhitet, hogy feltétlenül szívtelen, mi több, keresztyénietlen, aki „beadja” mondjuk az idős szülőjét, még ha orvosilag igazolt is a középsúlyos demencia nála. De behozza a a társadalomfejlődés kényszerű következményeinek szempontját is: – A régi, hagyományos családi mintákat a ma embere nem tudja követni. Régen nem volt kérdés az élethosszig tartó gondoskodás az idősekről, ha falusi környezetben három nemzedék élt együtt, vagy egymás közelében laktak. Ilyen körülmények között sem volt könnyű a feladat, de el tudták közösen vállalni a gondoskodást az idős, demens családtagjukról. Ez viszont ma már többnyire nem teljesíthető, mivel nem egy településen élnek a felnőtt gyermekek és az unokák, felgyorsult a világ, a munkáltatók sokat várnak el a munkavállalóktól, vagy a megélhetés miatt kényszerűen kétkeresős a család – sorolja a döntés mögött meghúzódó okokat.

– Egy lakó beköltözése kapcsán a családot is pártfogásba vesszük – fűzi hozzá Bagosi Emese ahhoz a problematikához, hogy a családtagoknak meg kell harcolniuk a saját lelkiismeretükkel is a dolgot. – Mindig elmondom a hozzátartozóknak: szinte lehetetlen egy súlyos vagy középsúlyos demens beteget otthon ápolni; általános tapasztalat, hogy erre rámehet a család – szögezi le.

Hangsúlyozza Bagosi Csabáné Emese a megfelelő szakmai tudást és tapasztalatot is. – Nem biztos, hogy tudnak velük a szükségleteiknek megfelelően foglalkozni, vagy csak reagálni a mozdulatára, beszédére, ahogy kell. Volt olyan bácsi, úgy hozták be ide, hogy nem engedte magát otthon megfürdetni, nem fürdött már egy hete. Nekünk viszont már elsőre sikerült itt bent a megfürdetés; a hozzátartozók csak néztek erre a hírre. Ráadásul az is a behozatal mellett szól, és ezt nem reklámként mondom, mert igen nagy a várólistánk, hogy a demensek rendszerint demensek között érzik jól magukat, még ha nem tudják is ezt a beköltözés előtt. Ellenben, ha olyan közösségben vannak, ahol jellemzően az egészségeseké a terep, egyre feszélyezettebbek, kívülállónak érzik magukat, feléled bennük ugyanis valami szégyenérzet, mert sejtik azért, hogy valami probléma van velük. De ahol sorstársakra találnak, ott nem érzik magukat kirekesztve – hangsúlyozza.

Az, hogy biztonságban érezzék magukat a lakók, alapvetően fontos. Megint csak a Görcsös Éva intézményvezetővel való beszélgetésből értem meg azt, hogy – amint ő leszögezi – minden demens más, mindenkihez meg kell találni azt a kulcsot, aminek a birtokában hozzásegíthetik őket a biztonságérzethez. Idevágó történetében mind a demens gondozott magatartása, mind az intézményvezető szeretetteljes „kulcskeresése” megindító.

– Sok ilyen típusú lakónkban felbukkan egyszer, hogy haza akar menni – kezdi. – „De hova?”, kérdeztem egyiküktől, aki bekopogtatott az irodámba. „A szüleimhez…” Ezt egy kilencvenéves ember mondta, akinek nyilván nem éltek már a szülei, de az általuk hajdan közvetített biztonságérzet irreális vágyáról volt ott szó. Vágyközlés volt ez, nem a mi ellátásunkkal volt baja. Megvannak a kis praktikák, hogyan lehet elterelni a figyelmét az adott gondozottunknak, illetve éreztetni vele, hogy itt biztonságban van. De a szóban forgó lakóhoz nem egyből találtam meg a kulcsot. Naponta fölkeresett, mert tudta, én vagyok a döntéshozó, hazaengedik-e vagy nem. Éreztem, nem az a megoldás, hogy falhoz szorítom azzal, hogy biztos nem mehet haza, mert már rég meghaltak a szülők. Ebben a demensben a szülei úgy léteznek, mint két élő személy, és ha az igazságot mondom el, azzal gyászreakciót idézek elő. Ráadásul két óra múlva újra jönne, hogy aztán megint sokkolódjon. Próbálkoztam mással, semmi nem jött be. Egyszer, egy nap végén, amikor tudtam, hogy senki nem fogja megzavarni a beszélgetést, behívtam. Mindenféléről elkezdtünk beszélgetni. „Hová tetszik készülni?” „Gödöllőre.” „Milyen közlekedési eszközzel?” Nem akartam rápirítani, hogy azt se tudja, mivel menne… Kérdeztem arról, a gyermekei hogy vannak. Elkezdett beszélni a lányairól úgy, hogy felcsillant a szeme. Na, láttam, hogy megérkeztünk! Hosszas, aprólékos mesélésbe fogott, végighallgattam. Csak visszajelzést kellett adni, hogy mennyire büszke lehet rájuk, milyen ügyesek. Mindezt úgy, hogy közben áthajoltam hozzá, megfogtam, simogattam a kezét, próbáltam minden eszközzel a szeretetet közvetíteni felé, hogy ráérezzen végre a biztonságára, hogy mi komolyan vesszük a problémáját. Végül abban maradtunk, hogy ha jön valamelyik lány látogatni, hozza be hozzám, hogy megbeszéljük, ki tud neki segíteni, hogy majd hazamenjen. Merthogy ma már ránk esteledett, sötét van, rossz idő van… De éreztem, hogy valójában tökéletesen megnyugodott. Hogy milyen úton érkeztünk oda, az már mindegy volt. Nem is hozta elő többet ezt az igényét, vége lett az elakadásnak, mert eldőlt benne, hogy biztonságban van, és ez megmaradt azután is, hogy a konkrét beszélgetést elfelejtette. Mert akkor megtaláltuk a kulcsot a biztonságérzethez. Nekünk, akik az idősekért munkálkodunk, időnként be kell lépnünk abba a világba, amibe képzelik magukat – szögezi le.

S hogy mi ad kellő motivációt ehhez? Görcsös Éva nyomban az intézmény ézsaiási vezérigéjére utal: „A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki.” – Bizony az élet vége felé a gyertyabél már kialvóban van – sóhajtja –, és a demencia bizony megrepedt nádszál. De nem töri el, nem oltja ki, és ha ezt igaznak ismerjük el mint Isten szavát, akkor ezt nekünk vállalni kell.

Annak az összefoglalását, hogy mi a „többletszolgáltatása” egy egyházi idősotthonnak, Kiss Judit főnővértől hallom: – Mi a fizikai mellett a lelki szükségletek betöltését is biztosítani igyekszünk. Nem csak azzal, hogy odaül a lakó mellé egy terápiás munkatárs. Ha valaki a korábbi élete során a hitét gyakorolta, itt, egyházi intézményünkben teljes mértékben folytathatja. Nem kis dolog ez: annak, aki egész életében járt rendszeresen, hűségesen templomba, az istentiszteleti lehetőség nagyon fontos. Az is, hogy a lelkészeink ott vannak a gondozottak mellett. Mondjuk a lelkész együtt imádkozik az idős demenssel a betegágynál egy akut betegség során a gyógyulásért, vagy éppen műtét után… és ott lesznek az elmúlás közelében. Van lelkészünk, aki a kórházba kerüléskor látogatja a gondozottunkat, tartva a családdal is a kapcsolatot.

– Ki ne felejtsem – folytatja Kiss Judit –, az istentiszteleti alkalmak ki vannak hangosítva a szobákban. Minden szerdán, pénteken, vasárnap hallják a lakók akkor is, ha nem mennek vagy nem tudnak lemenni az imaterembe. Ez egy hívő keresztyén idősnek nagyon sokat ad, eleve sokkal pozitívabb a betegséghez való hozzáállás is… Az itt lakók tisztességben, becsületben leélt élete számtalan esetben hitben végigjárt életút is volt. A hit, még ha nem mérhető is ez, megmarad, abban biztos vagyok! Látjuk az elfogadását a helyzetüknek, és az is jelzi a szemlélet változatlanságát, hogy mi legalább annyi szeretetet, bizonyságot, krisztusi jó szót kapunk tőlük az elhívásunk, missziónk gyakorlása során, mint ők tőlünk – hallom az intézményvezetőtől.

Bagosi Csabáné Emese éppen ezt bontogatja: – Felemelő tapasztalni, amikor olyan demenssel találkozunk, aki megmaradt a hitében. Mondjuk valaki este, lefekvéskor úgy köszön el, hogy „Áldjon meg téged az Isten ezért a munkáért, amit te végzel!” Na, tényleg őértük áld meg Isten! Volt olyan lakó is, demens néni, aki a nem demens férjével került be: minden este nyitott ajtónál imádkoztak, így nemegyszer hallottam, hogy az imádságukba belevettek. Nekem ez is bizonyíték arra, hogy az Úristen tényleg a tenyerén hordoz bennünket, illetve pecsétje, hogy nem engedi a kísértést feljebb, mint azt el tudnánk viselni.

De vajon a súlyos demencia állapotában tényleg átélhető maga az istenkapcsolat? Tudnak-e hinni a demensek? Görcsös Éva följegyzett története kívánkozik ide: egyszer egy gyülekezetben tartott ismertetőt a demenciáról. Egy, a szóban forgó tünetegyüttes enyhe szakaszában lévő, hitben járó gyülekezeti tag hozzászólás gyanánt bizonyságot tett. Ennek lényege: miután megtudta, hogy kezdődő demenciája van, leginkább pont az a kérdés kezdte nyugtalanítani, hogy amikor már súlyos lesz az állapota, például nem fog tudni beszélni, ráadásul nem fogja érzékelni a külvilág ingereit, miként alakul majd az Úristennel való kapcsolata. Azzal folytatta a hölgy, hogy a lelkipásztora, akinek ezt elmondhatta egy lelkigondozói beszélgetésben, válaszával nagy megkönnyebbülést okozott neki: „A szívedben, lelkedben akkor is ott lesz Krisztus, és ő abban a helyzetedben fog elfogadni, amiben éppen vagy, és ahogyan te kommunikálni tudsz vele. Lehet, hogy már nem fogod tudatosan összekulcsolni a kezed imádságra, de Isten az utolsó pillanatig ott lesz veled, velünk a földi létben!”

– Ez így van – mondja Emese, amikor ugyanezt szóba hozom neki –, a földi agy hanyatlásával nem szűnik meg az a telefonvonal, ami a hit. Ami megmarad bennük, az az Istennel kötött örök szövetség, és ez valahogy megszépíti az életüknek ezt a szakaszát. Ön is látta, levittük énekórára azokat a lakókat is, akiktől szabatos beszédet már nemigen lehet hallani, de az énekeket változatlanul tudják. Még ha csak motyogja is némelyikük, látszik mindannyiukon a felszabadultság, az afeletti öröm, hogy ők most az ének révén az Istennel beszélgetnek. Nekik az énekélés zavartalan, átélt, teljes értékű beszélgetés Istennel.

Mit válaszolnak annak, aki fölhánytorgatja, hogy miért kell még itt lennie a földön mondjuk egy alzheimeresnek? – kérdezem az intézményvezetőt. – Az Úristen tudja, kinek miért és meddig kell itt maradni – feleli Éva teologizálásmentesen. – Amit tudunk, hogy mi a velük kapcsolatos csodákból töltekezni tudunk lelkileg. Olykor felkiáltunk egymás előtt egy lakó kapcsán: „De jó, hogy még itt van, mert tanít minket!” Igen, minden lakó tanít minket valamire. Ha csak türelemre vagy a kommunikációs csatornák megkeresésére, az is nagyon fontos. Ha a szeretetünk gyakorlására vagy az ő szeretetének az elfogadására, az is! Folyamatosan látjuk: a demenciával terhelteknek a szó legnemesebb értelmében értelmes életet lehet élniük a Schweitzerben! – hangsúlyozza.

Miután körüljártuk, hogy a színről színre látásig a hit nem tűnik el a demens keresztyénnél se, talán nem túl felkavaró a halál rekeszét is kihúzni egy pillanatra... Hátha itt is valami fölemelőre bukkanok, amit szintén meg kell osztanom olvasóimmal. Emesével beszélve ugrik be, hogy megkérdezzem, miként viszonyul az ellátottak földi távozásához. Van-e egy idős gondozottakkal foglalkozó munkatársnak belső gyásza? Bagosi Csabáné Emese teljes körű felelettel szolgál: – Nem lehetett kiküszöbölni, hogy egy-két lakót közel engedjek magamhoz, és mondjuk ne úgy érezzem, mintha fogadott nagymamám vagy nagypapám lenne. Így aztán miután az Úr magához szólította az illetőt, mi tagadás, nagyon hiányzik, ha benézek a szobájába…

Itt említi meg Emese, hogy mivel teljes személyiségüket beleadják a gondozásba, vigasztaló neki, hogy a temetési búcsúztatáskor mindig megemlítik a gyászolók felsorolásában az idősintézményt is, a lakótársak mellett a munkatársakat. Hüledezem az elszólásán. Ott vannak a temetéseken?! Megerősíti: – Ha tudunk, elmegyünk, itt sem kíméljük a fáradságot, én például képes voltam a minap Szolnokra is lemenni.

Kiss Judit, a főnővér szintén beszél arról, hogy gyakran megy el a lakók gyászistentiszteletére, temetésére: – Az ember ott tud meg még több dolgot az ellátottakról, és gyakran elfog az a felismerés, mennyire nagyszerű emberek voltak, milyen értékes életet éltek akár a család, akár a társadalom javára. Bár mi nem fénykorukban láttuk őket, pláne nem a demenseket, de azt rekonstruálhatjuk az otthonban elmondott emléktöredékeikből és a búcsúztatójukból, hogy ugyanolyan, ha nem sokkal értékesebb emberek voltak, mint mi, akik elláttuk őket!

– Ezek az életutak számtalan esetben hitben végigjárt utak voltak. Ellátottjaink ugyanis nagyrészt egyházi szolgálattevők „gyülekezete”. Így mi legalább annyi szeretetet, bizonyságot, krisztusi jó szót kaptunk tőlük, mint fordítva – szól az utóbbi témáról az intézmény vezetője is.

Búcsúzásomkor mond még valamit Görcsös Éva, ami a benyomásaim méltó záróakkordja lehet: – Egy nagy családként működünk, és mindennap átélünk valami csodát. Észreveszik ám a lakók, ha valamelyikünk gondterheltebb, fáradtabb! Közülük mindig akad valaki, akár egy demens, akikről nem is tudjuk, mennyire tiszta tudatú abban a pillanatban, de odajön, és átöleli az embert! Érezzük egymás rezdüléseit és azt, hogy minket az Úristen szeret!