Demjén István az 1920-as éveket jellemző hiányzó templomok és hiányzó hívek egyházi szegénységéből Budafokon hozott létre virágzó református életet. A lelkész többször került történelmi események kereszttüzébe, viszontagságos életútja során mindvégig tartotta krédóját: lelkipásztorként Krisztus által életet adni mind a hívekbe, mind a gyülekezet egészébe. Április 4-én a Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskola és Gimnáziumban ünnepség keretében emlékeznek meg az intézmény névadójáról és munkásságáról.
Demjén István 1888-ban született Budapesten. Debreceni és németországi teológiai tanulmányai és kápláni vizsgája után Pancsovára került adminisztrátorként. A sok ezer holdnyi délvidéki területen református pásztoremberek, szétszórt telepesek lélekmentő gyűjtését végezte, miután 1912-ben hivatalosan is létrehozták a kevevárai református missziói egyházat. A gyülekezettel ápolt meleg és szeretetteli viszonyt itt építette ki először, az erre való törekvés életének legfőbb vezérfonalát adta a későbbiekben is. A háborúba mint tábori lelkész kapta meg behívóját. A császári és királyi 15. gyalogos hadosztály egyetlen református lelkészeként nagy szerep hárult rá. Önéletrajzában felidézi, amint 1915 karácsonyán reggeltől délutánig több mint hétezer katonának adott úrvacsorát, miközben egyik lába kis híján megfagyott. A harctéren állandó levelezésben volt otthoni híveivel, korábbi újságírói tapasztalataira alapozva gyülekezeti lapot is indított, ez később Református Híradó néven országos terjesztésű újsággá vált. Az első vonalból végzett egyik mentése alkalmával gránátnyomást kapott, nem sokkal később hosszú és már-már végzetes betegségbe került. Gyengélkedése után 1918-ban érkezett vissza családjához Kevevárára.
Az 1927-ben felszentelt budafoki református templom a Demjén István utcában
Életének legmegrázóbb időszakaként írja le a magyar katonák akaratuk ellenére történt 1918. novemberi leszerelését és az antant invázióját. A francia, később a szerb katonaság elkobozta a magyarok földjeit és az egyházi javakat, Demjén István is koldusbotra jutott. Gyülekezete a folyamatos kiutasítások áldozatává lett. Szorongatott helyzetében irredenta körökkel létesített kapcsolatot. Egy csonka országi ügye miatt éjszaka kellett hazaszöknie, amikor baleset érte.
„Akkor imádkoztam úgy, hogy a nagy hidegben is verejték gyöngyözött a homlokomon, és kértem az Istent, hogy ne engedje, hogy ott fagyjak meg. Ma is vallom, imádságomnak eredménye lett. Az, hogy Isten Balogh Lajost, az általam még magyar világban vasúti őrnek tett hívemet éjjel felébresztette, úgy, hogy a már két hét óta használhatatlan, homokos hóval befújt vasúti pályatesten elindult a lámpásával és kalapácsával. Nyöszörgésemre lett figyelmes, kihúzott az árokból, hazavitt és magánál tartott, míg meg nem gyógyultam. Itt nem kerestek.”
A sorozatos meghurcoltatások után végül 1921-ben a szerbek elűzték Keveváráról. Egy katonai ajánlat elutasítása után és pár év szegedi szolgálatot követően, 1924-ben került Budafokra. A gyülekezet területe akkoriban Albertfalvától Kelenvölgyön, Budafokon át Nagytétényig terjedt. Nagy számban voltak jelen a megszállások miatt kiutasított magyarok, sokan – akárcsak Demjén és családja – a trianoni határon túli területekről érkeztek, vagy a vidéki munkanélküliség elől menekültek. Az eleinte kilátástalan helyzetben Demjén hatalmas hittel és reménységgel vágott neki a szolgálatnak. Kezdetben egy szűkös imaterem állt rendelkezésére, hatan-heten gyűltek össze az istentiszteletekre. A lelki építőmunkának köszönhetően rövidesen nagy lélekszámú gyülekezet alakult ki – nemsokára már a saját templom építésének célja lebegett a szemük előtt. A lehetetlennek tűnő vállalkozásról így írt: „Híveink, ahogy a munkából kijöttek, egyenesen ide jöttek, s vették az ásót, lapátot, s így ástuk ki a fundamentumot. Reggel 3-kor imával, zsoltárénekkel fogtunk bele, és este 11-kor imával, zsoltárénekkel fejeztük be. Kibéreltünk egy kőbányát Budatétényben, és abból magunk bányásztuk a követ nemcsak az építéshez, de hogy pénzünk legyen, köveket el is adtunk. Fenségesen szép munka volt ez, és hogy Istennek tetsző munka volt, látszott, mert minden sikerrel járt.”
Az április 4-re meghirdetett megemlékezés plakátja
„Ha 1922-ben katonai lelkészi kinevezésemet elfogadom, és nem a nyomort választom, ma ezredesi ranggal és jövedelemmel, anyagi gondok nélkül, jómódban élek – feleségem nem roskad össze a papné munkájának terhe alatt, s az anyagi szegénységnek sokszor szinte elviselhetetlenül nagy a gondja. De úgy érzem, hogy a magyar református egyház sok minden olyannal szegényebb lenne, ami ebből a kis budafoki parókiából indult ki, hogy értéke legyen a mi drága református anyaszentegyházunknak.”
A budafoki templom építésével egy időben Nagytétényben imaház, Kelenvölgyben gyülekezeti ház is épült, az albertfalvi református imaház létrehozásához is nagyban hozzájárult a lelkész. Demjén István emellett széles körű szociális tevékenységet végzett a térségben: diakonisszaállást szervezett hátrányos helyzetű családok számára, gyermekeket táboroztatott, árvák gyámságát pedig személyesen vállalta el. Ajánlóleveleivel számos embernek szerezett munkahelyet a környék üzemeiben. Politikai nézetei miatt 1952-ben kényszernyugdíjazták, majd Örkénybe telepítették ki, ahol 1962-ben elhunyt.