A szabadság elvont fogalom, filozófiai magasságokba visz, vagy teológiai vitákra késztet, amelyek között könnyen ki lehet kerülni a kérdést, hogyan érint ez bennünket – mondja Thoma László arról, miért a közvetlenebbnek tűnő SzabadON kifejezést választották az idei Csillagpont hívószavának a szabadság helyett. A találkozó főelőadója ugyanakkor nem kerüli meg a szabadság fogalmát övező súlyos kérdéseket, és a szervezőkkel együtt arra törekszik, hogy érdemi belső dialógust indítson el a téma kapcsán a részt vevő fiatalokban. A gazdagréti lelkipásztorral az egyéni szabadságról, a „keresztyén szabadságot” övező félreértésekről és kapcsolódási lehetőségekről beszélgettünk.
Ön szerint mi a szabadság?
Két irányból szeretném megközelíteni ezt a fogalmat: egyfelől onnan, amiről szó lesz a Csillagponton. Az, hogy mit értünk a szabadságon, onnan indul ki, hogy miért kérdés ez nekünk itt és most – miközben ez roppant egyszerű dolog, hiszen mindenki szabad akar lenni a maga módján. A fesztivál első délelőttjén erről fogok beszélni. A témáért felelős munkacsoporttal közös megbeszéléseinken arra figyeltünk fel, hogy a szabadság nem mindenkinek pozitív hívószó, sőt, sokaknak egyenesen rémisztő dolog – ez kijózanító felismerés volt mindanyiunknak. A találkozó második napján azt vizsgáljuk meg, hogyan van jelen a szabadság a kultúránkban, abban a közegben, amelyben élünk. Hogyan szívjuk magunkba gyermekkorunktól a különböző szabadságértelmezéseket, amelyek – habár észre sem vesszük – befolyásolják azt, mit gondolunk a szabadságról. Ez gyakran ütközik a bibliai szabadságfogalommal és emberképpel, ezért nehéz megértenünk és befogadnunk az evangéliumot. A harmadik napon pedig arról lesz szó, hogyan adja Krisztus a szabadságot, és hogyan lehet másként szabad az őbenne élő ember, mint az, aki nem őt követi. Nagyjából ezek a gondolatok alkotják a találkozó üzenetének gerincét, ezt fogják árnyalni az esti áhítatok, és a kiscsoportos beszélgetéseken lesz lehetőség a témák mélyére menni. Hogy nekem személyesen mit jelent a szabadság. Ezt én magam is tanulom. Nem tudom ezt a kérdést azon kívül értelmezni, hogy Krisztus követője és Isten gyermeke vagyok – és ez a legnagyobb szabadság. A legerősebb fogvatartóra és korlátozóra, a bűnre és a halálra van válasz az evangéliumban. Innen indul az egész. A mindennapok szintjén pedig a kulcsszó az önazonosság: az az ember szabad, aki önazonos.
Ön „bibliai szabadságot” említett, a különféle társadalmi vitákban viszont a „keresztyén szabadság” fogalma kerül sűrűn elő. Van ennek létjogosultsága? Nem csupán szabadságról beszélhetünk, különféle jelzők nélkül?
Azt gondolom, hogy ez mindig a kontextustól függ. Erről a témáról olyan emberekkel is lehet érdekes diskurzust folytani, akik nem vallják magukat Krisztus követőinek, vagy épp a hitfejlődés különböző szakaszainál tartanak. Mást mond ez a kifejezés annak, aki Krisztus követője, mint annak, aki nem az. Előbbinek a szabadság azt jelenti – ez most keményen hangozhat –, hogy: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus...” (Gal 2,20) Szabadon, hálából adom oda a saját szabadságomat, és követem őt. Az más kérdés, hogy ő gyakran ad az embernek teret az ő követésében, nem állandó szabályok, terhek, nyomás alatt kell élni – a szabadság viszont értelmezhetetlen a keretek nélkül. Gondoljunk a folyóra: ha nincs jól szabályozott medre, akkor pusztít. Így van ez a szabadsággal is: ha nincs meder, nincs part, az pusztító. Úgy látom, az a baj, hogy a vitákban sokszor csupán egyéni vélemények, saját gondolatok szólalnak meg a keresztyén szabadságra hivatkozva – és ennek nem sok köze van ahhoz, hogy Krisztus mire hív minket.
Hogyan lehet tisztázni ezt a fogalmat a ráaggatott torzító töblettartalmakkal szemben? Hogyan lehet a valódi keresztyén álláspontot úgy képviselni a társadalomban, hogy eljusson a címzettekhez az üzenet?
Azt gondolom, hogy minden ilyen helyzetben dialógusba kell kerülnünk. Amikor kapcsolódunk és párbeszédbe kerülünk, azt el kell választanunk attól, amikor egy-egy igehirdető isteni igazságokat fogalmaz meg. Fontos, hogy utóbbiban is legyen belső dialógus – én is kérdéseket teszek majd fel a Csillagponton, de a fiatalok magukban válaszolnak majd ezekre, és például a kiscsoportokban lesz lehetőségük megbeszélni, ami bennük van. Meg kell lennie a dialógusnak, hogy abban elmondjuk a nagy történetet, azt, mi Isten terve az evangéliummal, mit jelent a megváltás. A valódi szabadságot a Szentlélek munkálja. Ez nagyon fontos. Azt mondja az Írás: „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17) Egy pontig mindig elvihetjük a beszélgetést, érvelhetünk, példákat hozhatunk fel. De a megértést, a gondolkodás megváltozását, a valódi belső szabadságot a Szentlélek tudja megadni. Reformátusként hisszük, hogy a hirdetett Ige és a Lélek együtt munkálja az Isten igazságának megértését és a szabadságot.
A szabadság fogalma összekapcsolódik a megszabaduláséval. Az egész Ószövetséget végigkíséri a szabadságért vívott harc motívuma, sőt Jézus egyik állandó megszólítása is a Szabadító. Hogyan lehet önmagunkat erős, független embernek tekintve szembenézni azzal, hogy rabságban élünk?
Ha valaki erősnek érzi magát, és azt mondja, hogy csak a gyengéknek van szükségük szabadulásra, akkor lelkészként és keresztyén emberként azt mondom neki: „Örülök, hogy erős vagy! Az erőd Istentől van. Jó, hogy erősnek és szabadnak érzed magadat, ez hatalmas ajándék, Isten veled örül ennek!” Nem az a missziós út, hogy azt mondjuk: „Nem, te nem is vagy erős!” Persze, valójában még tényleg nem erős – de erre még nem lát rá, és nem ennek hangsúlyozása viszi közelebb az evangéliumhoz. Gondoljunk csak magunkra: mi is távolabb kerülünk, ellenállunk, befeszülünk, ha valaki megkérdőjelez bennünket. Amikor Isten tart elénk tükröt és teszi világossá számunkra a bűneinket, a rabságunkat, az abban különbözik a mi erőlködéseinktől, hogy ő ezt atyai szeretetével teszi, és rögtön megoldást is kínál kegyelmében, szeretetében. Lehet, hogy mi is szeretettel próbáljuk feltenni a kérdéseinket, azok mégis megkérdőjelezésként hatnak. Ahhoz mindenki tud kapcsolódni, hogyan és mennyire vágyunk a szabadságra nemzeti, közösségi vagy akár családi szinten itt, Közép-Kelet-Európában, Magyarországon – nemcsak a történelemkönyvekből tanultak, hanem akár saját családi történetek miatt is. A reformáció idején néhányan a reformátorok közül érdekes párhuzamot vettek észre a zsidók és a magyarok története között. Az Ószövetségben a zsidó nép Isten büntetéseként fogságba került. Azután Isten megkegyelmezett nekik, letelt a büntetésük, és visszatértek hazájukba. Amikor a törökök elfoglalták az országunkat, a reformátorok hirdették, hogy ez a helyzet hasonló az ószövetségi időkhöz, és ha megtérünk Istenhez, ő elviszi a törököt, és újra szabadságot ad nekünk. A történelem eseményeit szemlélve is Istenhez fordulhatunk. Közhelyként hat ugyan, de igaz: hatalmas csoda, Isten különös irgalma, hogy a magyarság megmaradt a Kárpát-medencében.
Ez így roppant egyszerűnek tűnik: Isten kínálja a szabadságot, az elérhető. Sokan mégis ezt érzik rabságnak, csak a már említett korlátokat látják. Miért van ez, és hogyan lehet feloldani?
Sok keresztyén közösség, lelkipásztor gyakran éveken, sőt évtizedeken keresztül – talán jó szándékkal – úgy beszélt az Istenben megélt szabadságról, hogy az elriasztó volt. Rettenetes, amikor valahol egyáltalán nem beszélnek a bűnről, mert akkor nem ragadható meg a kegyelem. Ugyanilyen rettenetes, amikor állandóan csak a bűnről van szó. A diktatúra negyven éve alatt az egyház sajnos hátratételben, üldöztetésben élt. Ilyenkor kialakul egyfajta befelé fordulás, könnyen lesz egy-egy közösségnek igen zárt légköre. Nagy feladat, hogy ne legyünk túlságosan zártak és belterjesek, de a határok se oldódjanak fel, és ne engedjünk be mindent a külvilágból. Ez az egyik ok. A másik pedig az, hogy valójában keresztyén emberként sem könnyű megtalálni az egyensúlyt abban, mit szabad tennünk és mit nem. Újra és újra meg kell harcolnunk, mit jelent nekünk a szabadság, hogyan tudjuk megélni a Krisztusban nyert szabadságunkat. Erre nincs recept.
Sokan érvelnek azzal, hogy nincs igazi szabadság ott, ahol teremtettségről és eleve elrendelésről beszélünk.
Hogy Isten teremtette a világot, az a Biblia narratívájának az első és egyben legfontosabb lépése. Néha nekem is vannak kérdéseim ezzel kapcsolatban, de innen indul a nagy történet, ezért ezt elfogadhatjuk. Ha nem fogadjuk el, ez akkor is tény. Tudományos oldalról is el lehet kezdeni a beszélgetést – ebből a szempontból valószínűleg nem lehet minden tekintetben alátámasztani a teremtést, kérdéseket feltenni és megkérdőjelezni a tudományosan elfogadott nagy elméleteket viszont lehet. Isten eleve elrendeléséről az efézusiakhoz írt levél első fejezetében olvasunk: ő eleve elhatározta azt, hogy Krisztusban mindenkit üdvözít. Nekem az eleve elrendelés elsősorban ezt jelenti. Abban nincs választásunk, hogy Krisztusban van az üdvösség. Elfogadom, ha valaki nem így gondolja, de keresztyén emberként ebben nem tudom a véleményemet megváltoztatni, mert ez ott van a Szentírásban. Az eleve elrendelésnek pedig arról a részéről, amelyet kettős predestinációként szoktak emlegetni, teológiailag is lehet vitatkozni. Az az izgalmas ebben, hogy ez Isten hatáskörébe tartozik, és belebotlunk az ő mindenhatóságának a kérdésébe. Ez az a pont, ahol én személyesen alázattal meghajtom a térdemet Isten előtt, és azt mondom: Te tudod, Uram. Végső soron a kérdés számomra, hogy elfogadom-e Isten mindenhatóságát, és ezen a ponton teremtményként meghajtom-e a térdemet: ha ő így döntött, akkor ez a legjobb dolog, ami az emberrel történhet – akkor is, ha én ezt nem értem. A szabadság elfogadásának egyik legfontosabb pillére, hogy nem érthetek meg mindent. Nem fog minden összeállni. A kompakt isten- és világkép mindig elfelejtkezik a valóság egy-egy részéről.
Milyen szabadságot kínál nekünk Isten?
Olyan jót, amilyent el se tudnánk képzelni. Azt mondja a mennyországról az Írás: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Mindenekfelett és mindenekelőtt, a Csillagponton és lelkipásztorként az én feladatom mindenütt azt hirdetni, hogy Isten Krisztusban megbékélt az emberrel és szeretetkapcsolatba hív. Megrendítő, hogy gyakorlatilag eddig a pontig tudom az embereket elvezetni: senkit nem lehet beültetni az Isten országába, mindenkinek egyénileg kell oda belépnie. Azért szoktam imádkozni, hogy senkit ne emberi igyekezettel próbáljak meggyőzni, hanem Krisztus szeretetével, azzal a természetességgel, hitelességgel, erővel, ahogyan ő engem is megszólított. Gyakran tapasztalom, hogy az emberek védekezni kezdenek, amikor arról beszélek velük, hogy valami, amit tesznek, nem helyes, hanem bűn – majd eltelik némi idő, és maguk jönnek oda, hogy elmondják: megértették. Ahogy korábban említettem: a Szentlélek győz meg a szabadságról. Ő győz meg a bűn valóságáról is – és akkor már meg tudjuk magunkat adni. Látva, mennyi buktató van az életüknek ebben a szakaszában, gyakran szeretnénk megkímélni a fiatalokat, nehogy visszaéljenek a szabadságukkal, nehogy túlzásokba essenek. De a helyzet az, hogy mindannyian végigmentünk olyan utakon, amelyektől senki nem tudott megóvni bennünket. Nem a túlaggódással teszünk jót, hanem egyrészt azzal, ha felhívjuk a figyelmüket a szeretetkapcsolatra: Istenhez akkor is jöhetnek, amikor a legkevésbé érzik magukat arra érdemesnek. Másrészt pedig azzal, ha egyénileg és egyházként, gyülekezetként egyaránt nyitottak és befogadók vagyunk feléjük, akkor is, ha elmentek – hogy legyen visszaút. Ahogy a tékozló fiú: nem lehet olyan messzire menni az atyai háztól, hogy ne lehessen visszajönni. A részleteket meg az Isten látja.