Törökszentmiklósi cigánytelepről indult, saját bevallása szerint introvertált személyiség volt. A harminckilenc éves, Máté Péter-díjas popelőadó, Molnár Ferenc Caramel tizenhét évvel ezelőtt, huszonkét évesen az egyik kereskedelmi tévécsatorna tehetségkutató műsorában tűnt fel. A versenyt meg is nyerte. Az énekessel egy belvárosi bárban találkoztunk. Az ottani hangulat – csörömpölő evőeszközök, kortárs zenei aláfestés – közepette kérdeztem a büszke családapát hitről, szakmai felelősségről, a református zsoltárokhoz való kötődéséről és a november 21-i ünnepi, az új református énekeskönyvért hálát mondó istentisztelet előkészületeiről.
Molnár Ferenc Caramel – Máté Péter-díjas popelőadó
November 21-én, vasárnap 16 órakor a Kálvin téri református templomban lesz hálaadó istentisztelet, amelynek kivételesen címet is adtak: Sztárok és zsoltárok – bemutatkozik az új református énekeskönyv. Ön lesz a címben szereplő egyik sztár. Miért fontos Caramelnek templomban fellépni, gyülekezet elé kiállni, református énekeket énekelni?
Balog Zoltán püspök úr keresett meg, újra felajánlotta nekem a lehetőséget, hogy református énekeket adhatok elő. Korábban már volt lehetőségem erre, a Reformáció 500 eseménysorozatban. Ekkor még kételyek, kérdőjelek voltak bennem: szabad-e vállalni ilyen felkérést a mai világban. Mit fognak rólam gondolni az emberek? Mit írnak majd erről? Ezen az eseményen énekeltem először a „Mely igen jó az Úristent dicsérni” kezdetű dicséretet. Felemelő érzés volt. Van az a pillanat, amikor hallunk egy dalt, és tudjuk, az a miénk lesz. Én így voltam ezzel az énekkel. Annyira magaménak éreztem, tudtam vele azonosulni, mind tartalmát tekintve, mind zeneileg. Annyira tökéletes választás volt számomra, hogy kialakult bennem az a bizalom, ami máig töretlen; valószínűleg bármelyik éneket ajánlják nekem előadásra, biztosan jó megérzéssel teszik azt. November 21-én – nem árulok el nagy titkot – a „Mely igen jó…” kezdetű dicséretet valószínűleg el fogom énekelni, de emellett kaptam még három-négy javaslatot, ezek közül még szemezgetek, ismerkedem az énekekkel.
Emberek, akik ugyanabban hisznek, ugyanott keresik a kérdéseikre a választ, keresik a helyüket, találkoznak… Ez lehet a templomban a gyülekezet. Közöttük énekelni meghatározó. Ugyanott keressük a válaszokat, hasonló helyről reméljük a párbeszédet.
„Van az a pillanat, amikor hallunk egy dalt, és tudjuk, az a miénk lesz”
Mit érez, amikor zsoltárt énekel?
Katolikusként kereszteltek meg. Az első találkozásom a református egyházzal gyerekkoromban történt: református iskolába jártam, minden hétfőn istentiszteleten vettünk részt, hittanórákat tartottak, akkor ismerkedhettem meg az énekekkel és a Szentírással is.
Azért vonzódom ehhez a zenei környezethez, mert nagyon érdekesnek találtam már gyerekkoromban is ezt a zenét. Éreztem benne a klasszikus muzsika mélységeit, de valami „csavart” éreztem benne, azt, hogy ez másfajta klasszikus zene, onnan vett zenei megoldásokkal, harmóniával. A popzenében van egy mondás: egy dalban a zene az, ami megtetszik, viszont hosszú távon a dalszöveg teszi örök érvényűvé, igazzá a maradandó dalokat. Amikor először hallottam a református énekeket, valami ilyesmit éreztem. A dalszöveg szerintem szent ihletésű. Az tette érdekessé, abban éreztem valami teljesen más dimenziót. És még hozzáadódott a zeneiség, ami szintén ezt a fajta emelkedettséget hozta elő belőlem, szentnek éreztem őket. Szóval szent zenei környezetet hallottam, semmivel össze nem téveszthető tartalommal a szövegben. Ez számomra nagyon érdekes megtapasztalás volt. Ezáltal ismerkedhettem még a saját hitemmel.
Csak a saját belső személyes utazásomról tudok beszélni. Amikor dicséretet éneklek, nekem az ünnep. Azt gondolom, ez nem trendi, nem divat. Nem ezeknek a daloknak van helyük a világban. Úgy látom – ha most kimondhatok ilyet –, néha ciki Jézusról beszélni. Sokszor megélem azt, hogy kínos, amikor kimondod a színpadon, hogy Jézus. Néha én sem tudom hova tenni őt! De az biztos, keresem a hitemet. Engem ez érdekel, vonz. A kérdéseimre keresem választ. Azokra a kérdésekre, amelyekre a tudomány nem nagyon tudott választ adni. Ki vagyok én? Nekem furcsa, hogy emberek tömegeit, milliárdjait nem érdekli az, hogy itt lebegünk a sötét űrben egy bolygón, és mi a szerepem, mi a célom az életben, vagy mi a célja az életemnek…
A kérdéseimre apró válaszokat kaphatok, ha eléneklek egy dicséretet. Amikor a református énekek köré keveredek, mindig jó érzésekkel távozom arról a helyről. A szívünket tudják megérinteni, és mindegy, hogy milyen burokban vagyunk, vagy milyen ruhában járunk, milyen a színünk. Mindenkihez ugyanúgy szólnak, és ugyanúgy hallhatjuk, élhetjük át a gyülekezeti énekeket.
Felelősségnek érzi a szerepét? Felelősségteljes munkának érzi, amit végez? Az élete ön szerint példamutatás?
Minden pillanatnak felelősségteljesnek kellene lennie. Az életünk minden egyes rezdülése, pillanata ugyanannyira fontos, mint bármelyik popzene, rockzene vagy zsoltár dallama, szövege. Minden pillanat szent. Minden pillanatban hatással vagyunk magunkra, a környezetünkre és ezáltal a világra. Úgy szocializálódunk, hogy közben szocializáljuk az egész környezetünket. Ugyanannyira vagyunk ebben a pillanatban is felelősek magunkért, meg a világunkért, mint akkor, amikor megírunk egy dalt és elénekeljük tízezer ember előtt. Ennek a pillanatnak is – ahogy itt beszélgetünk – felelősségteljesnek kell lennie. Nem történik semmi látványos, ugyanakkora hatást gyakorlunk azzal, ahogy vagyunk, amit és ahogyan mondunk, ahogyan közeledünk egymáshoz, vagy ahogyan távolodunk egymástól. Mindenki hatással van a másikra. Én ebben mélységesen hiszek. Hiszen Isten csak annyit mondott: „Legyen!” – és lett. És akkor azt gondoljuk, hogy nincs erejük a szavaknak? A szavaknak, a gesztusoknak, a tetteknek van a legnagyobb erejük. Bűnös emberként hiszek abban, hogy minden pillanatunk mérlegre lesz téve.
Molnár Ferenc Caramel: „Minden pillanat szent”
Ugyanakkora hatással van önre egy nagy, arénás koncert, mint egy templomban gyülekezet előtt dicséretet énekelni?
Sőt! Még lehet, hogy nagyobb! Nem azon múlik, hogy mennyi néző, hallgató van ott, és milyenek a körülmények. A lelki mélység, a megtapasztalás nem helyhez kötött. Nagy katartikus élmény nem feltétlenül egy sportarénában történik meg. Persze ott adott minden ahhoz, hogy például én, Caramel, meg a közönség, a zenekar, a stáb katarzist éljünk át, de nem biztos, hogy átéljük. Azt se gondoljuk, hogy elejétől végéig katartikus egy koncert. Ha tényleg tudjuk szeretni egymást abban a pillanatban, az tényleg katartikus érzés, de ahhoz nem kell aréna. Velem annyi mély pillanat történik! Csak ülök például a stúdióban, éppen rossz hangulatban, és belefutok akár egy videóba, vagy egy dalba, vagy eszembe jut valami, és katartikus élményem van. Urambocsá’, akkor is, hogyha egy dicséretet énekel, akkor is, ha egy Szállok a dallal-t hallgat meg… A popzenének is azért lettem rajongója, mert örömet szerzett a hallgatása. Főleg, hogyha valami üzenet is volt benne, ami pontosan ezt az időtlenséget teszi lehetővé. Üzeneteket fedeztem föl benne, amiktől talán több lehettem, vagy megfogalmazták helyettem, amiket érezni szoktunk, csalódottságot, szerelmet, örömet, vágyakozást, várakozást, sikerek megélését. Azt éreztem, hogy mindenre választ tud adni. Az egyházi énekek pedig hitbeli kérdésekre adtak, adnak választ, mint ahogy a Szentírás is. Azt gondolom, a rockzene is képes lenne arra, hogy olyan szent, jóakarattal felvértezett üzeneteket közvetítsen, amilyenre már volt példa. Szerintem mind a kettő szent, egyik nélkül sem tudunk élni. Arra, hogy a hitünk honnan van, miben hiszünk, kik vagyunk mi, emberek, egyáltalán mit keresünk itt, hogy mi lesz majd velünk egyszer, vagy mit tanított nekünk Jézus, Istennek mi az üzenete, a válaszokat keressük minden dimenzióban.