Dobog a szívem, tehát vagyok

Mindig elborzaszt, amikor agresszív, életellenes nőket látok az abortuszliberalizáció mellett tüntetni, „az én testem, az én döntésem” jegyében. Amerikában a híradásokból ennek a jelenségnek igazán szélsőséges eseteit láthatjuk, de hazánkban is sokan vannak, akik harciasan képviselik a nők jogainak elsődlegességét egy megfogant élettel szemben.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján a terhességmegszakítások száma a kétezres évek eleje óta szinte évről évre csőkken. Ha megnézzük a hazánkban hatályos abortuszszabályozást, láthatjuk, hogy az a többi európai országhoz viszonyítva átlagosnak mondható. A terhesség megszakítására az édesanyának akkor van lehetősége, ha a terhesség bűncselekmény (szexuális erőszak) következménye, ha a terhesség az anya egészségére veszélyes, ha a magzat valószínűleg súlyos fogyatékosságban vagy károsodásban szenved, illetve ha az állapotos nő súlyos válsághelyzetben van.

A terhességmegszakításról szóló viták során az abortuszpártiak aduászának számít a fentiek közül az első három körülmény, vagyis a szexuális erő- szak általi fogantatás, az édesanya életének veszélyeztetése, illetve a gyermek fogyatékossággal, károsodással történő születésének veszélye. Nincs szükség azonban statisztikára ahhoz, hogy egyértelmű legyen: az abortuszok legnagyobb hányada a negyedik indokból, vagyis a nő súlyos válsághelyzetére hivatkozva történik. Ebbe a „puha” kategóriába ugyanis manapság szinte minden belefér: a fiatalok elővigyázatlan együttléteiből megfoganó magzat, az egyéjszakás kalandok nem kívánt következménye, azok a nők, akik a karrierépítés miatt nemet mondanak a becsúszott gyermekre, párok, akik a felelősségtől, a szabadságuk elvesztésétől vagy az anyagiak miatti félelem miatt nem vállalják a családalapítást, de ide tartoznak az olyan indokok is, mint hogy „nem tudom őt egyedül felnevelni”, „nem most akarok gyereket” és még sorolhatnánk. Utóbbiak úgy említik a gyermekéletet, mintha csupán autóvásárlásról vagy egy kiskutya örökbefogadásáról lenne szó. Holott már a fogantatás pillanatától emberi életekről beszélünk akkor is, ha ezek az életek a progresszív liberálisok, a szélsőséges feministák vagy a baloldal számára semmit nem érnek, amennyiben szülei nem mondanak rájuk igent, vagy mert még csak az édesanya hasában fejlődnek.

A most bevezetett szívhangrendelet éppen abban jelenthet segítséget, hogy a különböző lehetőségekről való tájékozódás és megfelelő segítségnyújtás híján valaki anélkül mondjon nemet megfogant, egészséges gyermekére, hogy tudatosulna benne: a méhében élni akaró, lélekkel és szívvel rendelkező embert hordoz. A szakemberek hangsúlyozzák: az abortuszról sokan traumatizált, beszűkült tudatállapotban döntenek, és rengetegen bánják meg később döntésüket, illetve szenvednek maradandó mentális vagy fizikai sérülést.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni azokat az eseteket, amikor az egészségügyi kockázatok ellenére óriási dilemmát jelent a várandósnak szembemenni értékrendjével, vallásával, és mérlegelni egy gyermek megtartását, azonban arra kell felhívni a figyelmet, hogy a terhességmegszakítások nagy többsége nem ilyen. Mai, emberközpontú világunkban életünk szinte minden részletéről jogunk van dönteni; de miért nem emberellenes cselekedet a megfogant életről történő sokszor ad hoc módon történő lemondás?

Ha akár csak egy édesanya dönt gyermeke megtartása mellett azért, mert meghallgatta annak élő, dobogó, fejlődő, szeretetre és gondoskodásra vágyó szívét, érdemes volt a szívhangrendeletet meghozni. Mert a férfinak, a politikának és az egyháznak ebbe „tilos beleszólnia”, de mostantól néhány dobbanás erejéig több ezer kisbaba hallathatja a hangját