Dörömböljünk Istennél!

Kiábrándulásunk egyik oka, ha félreértjük Isten vezetését. Amikor választott népe még mint tűz- és felhőoszlopot követte őt, kevésbé tévedt meg?
A kivonulás történetéből látjuk, számos csalódás tarkította az útjukat. Hóseás próféta szerint Isten kisgyermekekként tekintett rájuk, úgy vezette őket a pusztán át, ahogy az édesapa fogja a gyermeke kezét. Tanulniuk kellett Istenben a bizalmat, a hitet, ebben segített a jelenlétének demonstrálása a tűz- és felhőoszlop által. Bár megtapasztalták Isten szabadítását Egyiptomból, átélték a Vörös-tenger kettéválásának csodáját, mégis lépten-nyomon zúgolódtak az Úr ellen, és rosszul viselték a pusztai vándorlás megpróbáltatásait. Szóval a megtapasztalt csodák vagy a vezetés önmagukban nem óvnak meg minket a csalódástól, ha hitben éretlenek vagyunk.

Hogyan hatna a hitünkre, ha több csodát élnénk át?
Valóban több szabadulást, életváltozást szeretnénk megtapasztalni a gyülekezetben, akár újraélni a kilencvenes évek ébredési hullámát. János evangéliumában arról olvasunk, hogy Jézus hét nagy jelet is tesz, mégsem hisz benne mindenki. Ahogy Ézsaiás megjövendölte, megkeményedett a szívük: „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!” A csoda legalább kétféleképpen értelmezhető: természetfeletti eseményként – ezt hittel lehet csak elfogadni –, vagy láthatatlan bár, de logikus, természetes folyamatként. Isten viszont arra vágyik, hogy higgyünk, bízzunk benne, és ne csupán észbeli meggyőződésből, tárgyszerűen kapcsolódjunk hozzá. A csodatételek így hoznak bennünket döntéshelyzetbe.

Az Ószövetségben azonban szemtől szemben beszélget Istennel például Ábrahám is.
Ám neki is hitre volt szüksége az Úr-Kaszdimból való elinduláshoz. „Menj el […] arra a földre, amelyet mutatok neked!” Az Úr nem fejti ki részletesen a tervét: csak indulj és menj! Pál apostol az ősatya legnagyobb érdemét abban látta, hogy „hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul”.

Tőlünk miért vonta meg a kézzelfogható közelséget?
Többféleképpen táplálja a hitünket, egy-egy szíven találó igei üzenettel vagy imameghallgatással. Az úrvacsora egyik lényege: érezni és látni, hogy jó az Úr. Viszont amikor nem tapasztaljuk ezt, tartsunk ki és imádkozzunk! Persze szeretnénk, mint a tanítványok, sátrat verni az isteni kijelentés helyén, befőttesüvegbe zárni a mennyei megtapasztalásokat, de a hitnek nem ilyen a természete, nem folyamatos élményre alapoz. Utóbbi viszont hozhat fordulópontot az életünkben, és megerősíthet.

Elhangzik bizonyságtételekben, hogy „hallom Isten szavát”, „érzem a jelenlétét”. Ezzel ellentétben némelyek hiába keresik az Urat, mégsem tapasztalják ezt.
És kirekesztettséget éreznek. Ez is valamiféle csalódás, talán Isten ezzel piszkálja a lelküket, erősítheti a vágyakozásukat, hogy kitartóan keressék őt. Az Igének ne csak az első felére összpontosítsunk – „aki kér, kap” –, hanem arra is „aki keres, talál”. Lehet, zörgetni kell, hogy megnyissák a kaput, ahogyan Jézus fogalmaz. Az utak, amelyeket bejárunk, különböznek. A hit ajándéka Isten titka, lelkipásztorként mégis abban a reményben hirdetem az Igét, hogy ő tudja, kinek és mikor nyit ajtót.

Mi történik a hitünkkel, amikor kiábrándulunk a meglévő istenképünkből?
Sokféleképpen élhetjük ezt át. Illés például látni akarta Isten diadalát: ahogy a sorsdöntő történelmi választási helyzetben a zsidók visszatérnek az Úrhoz, és ezzel a világ számára is megmutatja hatalmát. És bár Isten kijelentette magát a Kármel hegyén azzal, hogy tűz emésztette fel a vízzel többszörösen leöntött oltárt, valamint a nép döntött mellette. Mégis elég Jezábel királyné fagyos utasítása, hogy pillanatok alatt visszarendeződjön az izraeliták hitélete. A szenvedély, a tűz prófétája arra tette fel az életét, hogy lássa Izráel ébredését, mégsem adatott meg neki, sőt halálosan megfenyegették, ezért mélyen elkeseredett és menekülnie kellett. Persze, azután kellemesen csalódik Istenben, amikor ráébred, alulértékelte őt, hiszen nem feledkezett meg a prófétájáról, nem hagyta a szomorúságban, hanem tüzes szekéren ragadta el. Majd az Újszövetségben találkozunk újra Illéssel – a megdicsőülés hegyén, Mózessel együtt megjelenik, és Jézus életének a végéről beszélgetnek. Megláthatta Isten tervét. Csalódhat úgy is az ember, hogy később belátja, erre szüksége volt, hiszen a megélt válságban maga is fejlődött. És vannak olyan veszélyes helyzetek, mint Júdásé, akinek életében ez nemcsak egy fejlődési szakasz keserű, ámde fontos állomása, hanem egyre fokozódó megkeményedés – emiatt azután elfordul Istentől.

Hogyan válhat javunkra a csalódás?
A bennünk lévő kép nem alaptalanul alakult ki róla, Isten kijelentései és a tapasztalataink révén épült fel, eszerint a javunkat akarja, gazdagon megáld – mégis történik valami, amivel ezt nem tudjuk összeegyeztetni. És ebben az összetörésben az Úr meghív bennünket, hogy még inkább keressük őt, invitál, hogy legyünk alázatosabbak, mivel nem ismerjük a tervét, és vár, hogy hódoljunk az akarata előtt. A keserűségünk nem Istenről árulkodik, akiben, úgy véljük, csalódtunk, sokkal inkább arról a képről, amely róla él bennünk. Ez szükségképpen épül fel, és idővel változik. A szent félreértés keserű pirula, hiszen jól akartuk venni az üzenetét. Arra is van példa az Ószövetségben, hogy a zsoltáros elpanaszolja: semmit sem lát megvalósulni Isten ígéretéből, azt éli meg, hogy elrejtőzik az Úr, mégis tudja, nem félreértésen alapul a hite, hanem Isten biztos ígéretein. A 89. zsoltár végén ezért azzal zárja az imádságát: „Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen, ámen!” Vagyis mindennek ellenére hiszem, a te Igéd igaz.

Milyen reménysége lehet azoknak, akik úgy érzik, Isten becsapta őket?
Isten gondoskodik a vigasztalásról. Ne becsüljük alá! Bár a nyomorúságban lévőt feljogosítja a panaszkodásra, van lehetősége dörömbölni és választ kérni a kérdéseire. Mi is támogassuk barátként, és vigasztaljuk a gyülekezetben.

A Szentírásban hogyan épültek az Istenben csalódottak a keserű élményükből?
Illés elment a Hóreb hegyéhez. Ott a különböző jelekben az is kifejeződik, a próféta milyennek képzelte el az Urat: nincs benne a földrengésben, a szélben, a tűzben, hanem csupán a szelíd hangban. Amikor azt Illés meghallja, eltakarja az arcát. Ebből az is következhet, hogy talán haragszik is, mert másodszor is megismétli a panaszát: „Sokat buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni.” A keserű prófétát az Úr feladatokkal akarja továbblendíteni, és végül tüzes szekéren viszi magához az égbe. Péter magában csalódik: mielőtt a kakas megszólal, háromszor megtagadja Jézust, ahogy a Megváltó előre megmondta: „Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!” Azaz, amikor felépülsz, mivel átéled az Isten helyreállító szeretetét, pásztori módon tudod erősíteni a testvéreidet, barátaidat, az egyházat. A csalódás után megvigasztaltként tudunk másokat istápolni. Naomi férjét és két fiát is elgyászolja, Ruthtal tér vissza őseinek a földjére, és kijelenti: „Ne hívjatok engem Naominak, hívjatok inkább Márának (keserűség), mert nagyon megkeserítette sorsomat a Mindenható.” Úgy véli, Isten okozta a szomorúságát. Ebben igaza is van, ő engedte meg a történéseket. Az özvegyasszony akkor vigasztalódik meg, amikor megszületik Óbéd – Dávid király nagyapja –, s az ő dajkájává lesz. Naomi a bánata által kapcsolódik be Isten nagy ívű tervébe. Nem csupán a magunk örömére vagyunk boldogok, és nem a magunk kesergéséért csalódunk. Mindez része Isten elgondolásának. Ha idővel megértjük, életünk eseményei hogyan kapcsolódnak az ő világgyógyító munkájához, megnyugszunk. Bár meglehet, ez csak a halálunk után történik meg.

Nézzük a másik oldalt! Az Úr mikor csalódik bennünk?
Ilyen nincs – és mégis van. Az özönvíz története arról beszél: Isten a nagy gonoszságuk miatt megbánta, hogy embert teremtett. Azt is megbánta, hogy kihozta a népét Egyiptomból, és fölajánlja Mózesnek, hogy inkább az angyalát küldi velük maga helyett, nehogy haragjában megeméssze őket. Mózes közbenjárására mégsem teszi. Persze az Úristen mindent előre lát, ismeri a döntéseinket, nem éri meglepetés. Ezt az érzést inkább a szerelmi csalódáshoz hasonlíthatjuk: amikor megvalljuk az érzéseinket, hűséget fogadunk, mindent megadunk a másiknak, és ő ennek ellenére újra és újra megcsal bennünket. Az Atya már megmutatta a szerelmét, fiát áldozta értünk, véren szerzett népe vagyunk, mégis hűtlenné válunk, amikor – a büszkeség vagy a dicsőség keresése miatt – eltántorodunk a hittől. Ez ugyanolyan fájdalmas neki ma is. A jelenések könyve legfontosabb üzenete: „Légy hű mindhalálig…” Amikor jönnek a nehéz idők, azt várja tőlünk: legyünk hűségesek a szövetségünkhöz.

Mit tanít a Biblia Isten hallgatásáról?
Református igehirdetőként szeretjük alapigazságként tételezni, ahogy az Ige szól, pedig az emberek nem mindig tapasztalják, hiába hallgatják vagy olvassák a Szentírást; a nehéz történelmi időkben nem feltétlenül világos, merre menjünk, miképpen döntsünk, sőt Jézus eljövetele előtt négyszáz évig hallgatott az Úr. Nem mindig egyformán szól, talán azért is, hogy jobban figyeljünk rá. A böjt is erre ad lehetőséget: keresni a Felséges akaratát, kutatni magunkban az akadályokat, mi választ el tőle, esetleg miért nem halljuk a szavát. Természetesen az Úrnak is lehet erre oka.

A legnagyobb csalódás a Bibliában talán az, amikor Jézus a kereszten számonkéri az Atyát: „miért hagytál el engem?”
A Szentírás egyik legmegdöbbentőbb, legkijózanítóbb, legfelfoghatatlanabb mondata, mivel Isten a saját fiát hagyta ebben a helyzetben. Jézus kiáltása erről beszél: ő a mi bűneink miatt elviselte az Istentől való elszakadást, ezért nekünk már nem kell. Amikor a lelki sötétségben Istent fájdalmasan távolinak érezzük, ezzel Jézus tapasztalatában osztozunk. Krisztus révén azonban sohasem lehetünk már teljes sötétségben, mivel ő a vigaszunk.

Talán az fáj a leginkább, amikor elhallgat az egyik fél.
Életem nehéz időszakaiban Isten sohasem hagyott magamra, a fájdalmak közepette természetfeletti módon rejtőzhettem el oltalmazó jelenlétében. Az Újszövetségben Isten a mélységek, válságok útján, sokszor szemmel nem láthatóan, de már munkálja valami újnak a megszületését. Az újjászületés fogalma is e gondolatra épül: szükséges valamiféle halálélményen átmennünk, és abból kijönnünk. Sőt az ószövetségi fájdalmas eseményeket, sokszor üdvtörténeti távlatokban bár, de Isten jóra fordította. Nem mindig azonnal vagy könnyen követhető ez nyomon.

Ha jobban szeretjük az Urat, több csodát élünk meg?
Akkor úgy érezzük, mint a szent életű idős asszonyok: „Már csak azt kérem az Istentől, hogy jobban szerethessem.” Mivel a kapcsolatot értékeljük nagyra, nem hajhásszuk a csodákat, csupán örömmel vesszük az áldásokat. Sajnos újra és újra elkövetjük azt a hibát, hogy az ajándékokat éretlen gyümölcsökként akarjuk leszakítani a fáról, ahelyett, hogy kinyújtott kézzel, szelíden fogadnánk – ez volna a helyes magatartás. Ha zörgetünk is, hangolódjunk Isten akaratára, ne az határozza meg a vele való kapcsolatunkat, amely kéréseinket milyen ütemben, miként adja meg nekünk.

Hogyan kerüljük el, hogy félreértsük a szavát, vagy hogy csalódnunk kelljen az istenképünkben?
Kérjünk az Úrtól képességet, hogy meg tudjuk különböztetni a vágyainkat az akaratától. Ez folyamatos belső dialógus, lehet akár lelkigondozás tárgya is. Ellenben istenképeink leomlását nem kerülhetjük el. A növekedés egyik útja a krízisek megélése: ahogyan belemegyünk, majd amit megélünk benne – panaszkodunk Istennek, számonkérjük őt, tiltakozunk, élő kapcsolatban vagyunk vele –, illetve ahogyan kijövünk a nehézségből. Ezeket meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy minél inkább Krisztus képére formálódjon az életünk. Ha a célt a csalódások útján érjük el, kár elkerülni. A lelki fejlődésünk nemcsak selyempárnáról selyempárnára ugrálás, hanem képek összetörése is.