Mező Istvánnét, a jászberényi gyülekezet lelkipásztorát hat gyermekkel ajándékozta meg az Úr, szolgálatában pedig megannyi fiatal lelki édesanyja lehetett. Fiatalkorában három női generáció nevelte, az akkor szerzett tapasztalatai meghatározták anyaságát. Beszélgetésünkben megosztotta az édesanyalét kételyeit, örömeit, illetve arról is beszámolt, milyen hatással volt Isten mindenható kegyelme az életére.
Hivatása tükrében hogyan látja az anyaságot?
Az, hogy ismerem az Úr Jézust, meghatározza az anyaságomat. Nem „kerek” családból származom, dédnagymamámmal, nagymamámmal és édesanyámmal nőttem fel, négy női generáció lakott egy fedél alatt. Gyermekségem idején egyik sem volt hívő, így nem kaptam mintákat sem a házastársi, sem pedig a keresztyén anyai szerep tekintetében. A hiányzó tapasztalatokat elsősorban az Igéből, másodsorban pedig azoktól a testvérektől pótoltam, akiket megtérésem után Isten lelki családként nekem ajándékozott. Leginkább az idősebb lelkészek feleségétől kaptam gazdag példákat, akikkel havi szinten találkoztunk. Ők nemcsak hitükről, szolgálatukról, hanem többgyermekes édesanyaként az anyaságról is őszintén osztották meg a sikereik mellett a kudarcaikat is. Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy ami a neveltetésemben nem adatott meg, azt a lelki közösségben megkaphattam.
„Isten megadta az anyaság jutalmát”
Egy Ige különösen meghatározó volt. Sipos Ete Álmos lelkipásztor felesége, Sárika néni ajándékozta nekem, aki tizenegy gyermeket nevelt fel: „Fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok reám.” (Ézs 45,11b, Károli-fordítás) Az Ige abban erősített meg, hogy a gyermekek, akiket Istentől kaptam, ajándékok. Nem az enyéim, és sem aggodalmaskodásommal, sem más módon nem tudom őket megtartani. Tehát úgy kell rájuk tekintenem, mint akik az Úréi, bízzam őket a kegyelemre, és engedjem, hogy Isten formálja őket. Ez az igei megerősítés más nehézségeken is átsegített. Ilyen volt például a gyermekeim serdülőkora. Előfordult az is, hogy pereltem az Úrral: úgy éreztem, elhibázta, hogy nekem öt fiút adott, ez túl nehéz. Mivel nekem nem volt férfi mintám, nem tudtam, hogyan kell őket férfivá nevelni. Ezért voltak nehéz pillanataim, úgy éreztem, hogy azoknak az anyáknak, akik lányokat kaptak, sokkal könnyebb. Végül beláttam, hogy Isten jól döntött, és meg tudtam neki köszönni az arányt is, amit adott. Hálás vagyok minden gyermekemért.
Fiatalkorában három édesanya nevelte. Van olyan tapasztalat, amely saját anyaságára hatással volt?
Nagyon hálás vagyok Istennek azért a teljesnek nem mondható, de áldott családi háttérért, amelyben nevelkedhettem. Mivel édesanyám és nagymamám dolgozott, így szünetekben és nyaranta leginkább én vigyáztam a dédnagymamámra, aki akkor már nyolcvanéves volt. Mint kisgyermek, ez nem volt könnyű feladat. Amíg a kortársaim játszottak, nyaraltak, addig én a dédnagymamámmal voltam otthon. Ő már nyilván nem tudott velem labdázni, viszont megtanított, hogyan kell az idősekhez fordulni. Nagyothallott, így megszoktam, hogy hangosan kell vele beszélni. Az időskorú gyülekezeti tagok nagyon értékelik a szolgálatomban, hogy mikrofon nélkül is értik, amit mondok, így azoknak az időknek a hagyatékát máig őrzöm. Nagymamámról is meg kell emlékeznem, akivel megtérésem után rendeztem a kapcsolatomat. Nagyon kemény asszony volt, aki az apai szigort bőven helyettesítette az életemben. Megtérésemet követően jött el velem templomba, mondván, ha ebben a lányban ekkora változást tudott az Úr Jézus elvégezni, akkor őbenne is tudni fog. Nemsokára meg is tért, teljes fordulatot vett az élete. Ebben az új életben már nemcsak unoka és nagymama voltunk, hanem nagyon jó testvérek is. Visszagondolva hálás vagyok az ő szigoráért: megtanított kitartóan és sokat dolgozni. Isten nyilván tudta, hogy jelentős teherbírásra lesz majd szükségem a nagy család és az építkező gyülekezeti munka mellett. Fontosnak tartom, hogy a szülők tanítsák meg a gyermekeiket dolgozni. A mi gyermekeink esetében mindig be volt osztva a házimunka, a tanulás mellett mindig volt feladat. Így, Istennek legyen hála, felnőttként is megállják a helyüket.
Édesanyám visszahúzódó volt, más természetű, mint a mamám és én. Amikor a nagymamámat az Úr hazahívta, akkor tudtam, hogy azért engedi meg ezt a fájdalmat, hogy még inkább édesanyám felé forduljak, és a vele való kapcsolatot építsem. Köztünk ugyanis nem volt olyan szoros az anya-lánya kapcsolat, volt mit javítani. Ő még mindig él, bár nem velünk egy háztartásban.
Volt-e olyan otthoni tapasztalata fiatalkorából, amelyen anyaként változtatni szeretett volna?
A negatív példák is hathatnak pozitív módon. Az én családomban kevés volt az érzelem. Bármennyire is nők voltunk együtt, mivel férfi nem volt közöttünk, a nagy házban, kertben, ahol éltünk, sok volt a feladat. Ezért a kemény munka mellett az érzelmek elmaradtak. Bizonyára ezért is kaptam Istentől fiúkat, mivel kevésbé volt jelen bennem a túltengő érzelem. Azt gondolom, lehetett volna több érintést, simogatást vinni a kapcsolatba. Inkább racionálisan és szigorúan neveltem. Ugyanaz volt az elvem, mint a nagymamámnak, aki egyszer dicsért csak, de akkor nagyon. Ez kevés volt. Többet kellett volna bátorítani, kiemelni a jó dolgokat, ami bennünk volt, és nem csupán a problémákat megnevezni és azon dolgozni, hogy kijavítsuk azokat. Sokszor tettem túl magasra a mércét, ezért keveset voltam elégedett. Ez azonban őket arra sarkallta, hogy kihozzák magukból a maximumot, ami végül is jó dolog. Mégis, a részemről ez helytelen volt. Többet kellett volna dicsérnem, gyengédebben szeretnem. Örülök, hogy a lányom kétgyermekes édesanyaként ezt sokkal jobban csinálja. Viszont ma, az unokáimnál már más a helyzet. Őket dicsérem, bátorítom, elismerem, támogatom. Más nagymama vagyok, mint amilyen anya voltam.
Említette, hogy lánya anyaságát példaértékűnek tartja.
Igen, emellett minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy a fiaim pedig példamutató apák. A lányom mellett Isten két olyan, szintén kiváló édesanya menyet adott, akikre felnézek szerepvállalásukért. Büszke vagyok rájuk, mert igaz, hogy a lányom és a menyeim mindhárman másként, de nagyon jól helytállnak a családjukban. Ez egy külön kegyelem. Az anyaságukat azonban nem lehet és nem is szabad összehasonlítani. Nincs séma, ami elvárható lenne, mindenkinek más az útja. Azok a fiaim pedig, akiknek még nincs gyermekük, kiváló nagybácsik. Örömmel látom, mennyire keresik a kapcsolatot az unokaöccseikkel és -húgukkal, így nagy reménységem, hogy egy napon belőlük is példaértékű apák lesznek.
Mező Istvánné 1966. január 2-án született Budapesten. Nem hívő családban nőtt fel, titokban részesült a keresztség sákramentumában. Tizenhat évesen egy ifjúsági konferencián az Úr Jézusra bízva életét kapott elhívást a lelkészi szolgálatra. Jogi pályára készült, megtérése után azonban tanulmányait a Budapesti Református Teológiai Akadémián végezte. 2014 óta építi férjével, Mező István lelkipásztorral a jászberényi gyülekezetet. Hat saját gyermeke mellett számos, a gyülekezetbe járó gyermek és ifjú lelki édesanyja.
Milyen gondolatot emelne ki az anyaság élethelyzetéből?
Anyának lenni kiváltság, Istentől kapott ajándék, feladat, lehetőség. Isten soha nem hagy minket magunkra ebben a feladatban. Ő mindig felvértez, megsegít, megáld. Lehetőséget ad a megújulásra, a bűnbánatra és az újrakezdésre. Megbánhatjuk, amit elrontottunk, bocsánatot kérve az Úrtól és akár felnőtt gyermekeinktől is, miközben mindenekfelett bízunk Isten kegyelmében, hogy amit elrontottunk, azt ő helyreigazítja, amit elmulasztottunk, azt ő kipótolja. Úgy érzem, önmagamban méltatlan voltam az anyai szerepre. Isten mégis megadta az anyaság jutalmát. Hat gyermeket, öt fiút és egy lányt bízott rám. Legyen hozzájuk is irgalmas az Úr, mint ahogy hozzám is az volt, hogy az ő bölcsességével tegyék, amit tenniük kell szülőként, apaként vagy éppen anyaként! Az Úr kegyelme pedig mindenre elég, mert az ő ereje erőtlenség által végeztetik el.