Édesanyám sok szép szava

Lovász Irén édesanyja hangján keresztül, már magzati korában találkozott a népdalok ősi világával. Személyes vallomása szerint úgy hatott rá, mint a levegő: „ha nem lenne, akkor hiányozna”. Gyermekként olyan természetesnek vette a népdalok éneklését, mint a kenyeret és a vizet. Később kezdett el tudatosan rálátni a népzene világára, és rájött, hogy tájegységenként eltérően énekelnek az emberek, majd diákkorában megtette kutatói pályája első lépését, amikor moldvai csángó népzenét kezdett gyűjteni.

Miért lehetett a népzene olyan szervesen része a régi emberek életének?
Mert egy természetes önkifejezési mód, egy kódrendszer. Olyan kommunikációs eszköz, amely legtermészetesebb antropológiai sajátossága az embernek – mint általában a művészet. A legfőbb lényege ugyanis az, hogy jobb legyen vele az élet. Hogy az ember kiénekelje az örömét és a bánatát, projektálja mindazt, ami belül van, és a spirituális, szakrális kommunikációjának az eszköze legyen.

A ma társadalmának mindennapjaiból szinte teljesen kikoptak a népdalok. Mi lehet ennek az oka?
A modernizáció, a globalizáció, a gyorsuló világ hatására veszíti el az ember a gyökereit, a természethez való kötődését, öngyógyító módjait, csatornáit. Mert amellett, hogy nincs ideje arra, hogy megálljon és elővegye ezeket az ősi eszközöket, már nem is ismeri, mert nem kapta meg örökségbe a szüleitől. Ezt pótolva kezd el terápiákra járni, jobb esetben művészetterápiára, ami nem egy új találmány, mert az archaikus embernek a művészet az eleve, definíció szerint terápia: nem tudta, hogy azzal gyógyítja magát, de gyógyult tőle. És bizonyítható, hogy ennek hiányában megbetegszik az egyén is és a közösség is. Nyilván nem drasztikusan és azonnal, de általánosságban és tendenciákról beszélve. Tehát ez a veszteség társadalmi szinten hiánybetegséggé növi ki magát úgy, hogy a fiatalabb generációk nem is tudják, miről maradnak le. És hogyha ezt meg tudnánk előzni, és vissza tudnánk adni ezt a természetes önkifejező, öngyógyító, önsegítő eszköztárt az embereknek, ami a hagyományból természetesen öröklődött át az őseinktől, akkor ennek nemzetgazdasági hatása és haszna is lenne.

Milyen haszonra gondol?
Sokkal kevesebb ember szedne antidepresszánst, kevesebb sorban állás lenne a pszichológusoknál, a pszichiátriákon és a fizioterápiákon is. Mert az egyén a testét és a lelkét a művészetekkel – köztük a népművészetekkel, népdallal, tánccal – védené és nemesítené. És ezzel mindjárt erősítené a társadalmi kötelékeit is, ennek köszönhetően pedig a kisközösségek óvó-védő hálója is stabilabbá válik – tehát kapcsolati és mentálhigiénés ereje is van. Így kevesebb pénzt kellene költenie az államnak a közegészségügy ilyen intézményeire.

Hogyan lehetne a népzenét, a népművészetet visszahozni a fiatalok mindennapjaiba?
Azt fontosnak tartom, hogy a közoktatásban óvodás kortól úgy biztosítsuk a népzenével, népművészettel való kapcsolatot a gyerekeinknek, hogy az segítő erőként jelenjen meg számukra. Hogy a kisgyermek megtanulja, hogy ha bánata van, akkor elénekli, kiénekli, vagy kitáncolja, kiagyagozza, tehát projektálja, megtapasztalja benne az önterápiás lehetőséget. Freund Tamás agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is azt állítja, hogy a mindennapi katarzisra szükség van. És ezt a mindennapi katarzist kell a közoktatásba visszatenni, a művészettel nevelésnek ez volna a feladata, nem az, hogy száraz anyagokat kelljen tanulni és biflázni. Pont emiatt valóban fontos lenne megváltoztatni, hogy ne teljesítményalapú legyen a testnevelés, a néptánc- és az énekóra, mert az inkább kontraproduktív. Ennek változtatására vannak már próbálkozások. Vagy ott van például a Boldogságóra, ami most már egy elfogadott és pszichológusok által is támogatott program. Valami hasonlóval lehetne a népművészetet is beiktatni az oktatásba, amely tudná biztosítani ezt a fajta önterápiás lehetőséget. Hiszen ha családi szinten nem tudunk hatni, mert a szülőket nehezebb felkészíteni, akkor a közoktatásban kellene megtennünk a művészettel nevelés fontos lépéseit.

Miért tud a népdaléneklés olyan mélyen hatni az emberi lélekre?
Antropológiai szempontból megközelítve: a lényeg, hogy az emberi hang egy olyan tiszta rezgés, amely egész testünket képes sejtszinten befolyásolni, és amellyel harmonizálni tudjuk saját rezgéseinket, energiaszintünket. Mert a testünk úgy, ahogy van, tele van rezgésekkel, és ha betegek vagyunk, akkor ezen rezgések szabad áramlása és energiaszintje valahol blokkolódik. Ezeket a bizonyos elakadásokat pedig a hangunkkal képesek vagyunk feloldani. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mit éneklünk. Még nincs szöveg, amire az értelmünk és az érzelmünk reagálni tudna, csak a konnotáció nélküli hangok. Viszont amikor már szöveget is mondunk, és ki akarjuk fejezni például a bánatunkat azzal a dallal, hogy „életemben csak egyszer voltam boldog”, akkor rágondolok arra az egyszerre, amikor igazán boldog voltam. És azonnal kapcsolódik az életem története a szöveghez, amely bevon, involvál – ezt úgy nevezzük kommunikációs nyelven, hogy autokommunikáció. Jurij Lotman, akinek elméletét én is továbbgondoltam Szakrális kommunikáció című könyvemben, rámutat arra, hogy a művészi és a vallási szövegek másképpen hatnak az emberekre, mint a hír vagy a történetírás szövegei. Nem elsősorban mennyiségileg adnak többletinformációt a befogadónak, de megemelik az egót, és egy új kódot adnak hozzá a befogadó már meglévő rendszeréhez: magamra ismerek egy dalban, egy versben, egy regényben, amelyet valaki más kicsit ügyesebben, jobban meg tudott fogalmazni. És a népdalnak ebben rejlik az igazi jelentősége: bele vannak sűrítve az évszázadok által összegyűjtött társadalmi, egyéni tapasztalatok, amelyeket a közösség jóváhagyott. Az örök emberi és magyar sorskérdések esszenciája.

Milyen szerepet játszik a népzene az emberi kapcsolatok mélyítésében?
A közös dalolás az interperszonális viszonyokat, a kisközösségek építését segíti elsősorban. Nagyon jó dolog egyedül énekelni, kiénekelni az örömömet, bánatomat, megélni az ünnepeimet, kapcsolódni a transzcendenshez általa, de nagyon jó üzenni is. Nem véletlenül vannak rejtett kódok, a virágnyelv a népdalban, pont úgy, mint a különböző gesztusokban, a keszkenő hímzésében, a fafaragás mintázataiban – ezekkel mind-mind üzentek az emberek.

Hogyan tud generációk közötti kapocs lenni a népzene?
Azt hiszem, jó példa erre a Дevával (Takács Dorina) való kapcsolatom, aki 2000-ben született. Én akkorra már világra hoztam mind a három gyermekemet, volt már akadémiai tudományos fokozatom, jó pár lemezem és díjam. Negyven év van közöttünk, úgy, ahogy az én mesterem, Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató és én közöttem is volt. Дevával 2022-ben találtunk egymásra, épp egy anyák napjára készülő műsorom kapcsán. A koncert szervezője ugyanis látott vele egy interjút, ahol Дeva azt nyilatkozta, hogy legszívesebben velem dolgozna együtt – mert olyan nagy jelentőségű volt számára a Belső hang című lemezem –, ezért a koncertszervező megkérdezett engem, hogy nekem mi a véleményem egy együttműködésről, lenne-e hozzá kedvem, egyáltalán ismerem-e őt. És akkor az interneten megkerestem Дevát. Meghallgattam, és tetszett. Azt gondoltam, lehet, hogy én is ilyen lennék, ha most ebben a kulturális és technológiai paradigmában lennék húszéves – ugyanazt a szuverenitást, pimaszságot, ugyanazt a határtalanságot és kreativitást, ugyanakkor ugyanazt a szerénységet és alázatot éreztem benne, ami engem jellemzett ennyi idősen. Úgyhogy meghívtam őt az anyák napi műsoromba. Akkorra már az édesanyám meghalt, én pedig azon gondolkodtam, hogy a Női hang lemezemen elhangzó, édesanyámmal énekelt dalokat hogyan tudnám anyák napján elénekelni… Rájöttem, ez csak úgy lehet, hogy én leszek az anya, és a lányszerepekre mást kérek meg, hiszen az édesanyám nem pótolható. Az anyaszerepeket tehát én énekeltem ebben a Női hang című lemezem alapján készült koncepcióban, és a menyasszony-búcsúztatók leányszerepeit adtam Dorinának. Megtanítottam neki ezeket a dalokat, vállalva azt, hogy egy anya–lánya kapcsolatot személyesítünk meg a színpadon. Alma, fája címet adtam a műsornak – és óriási sikere lett. Gyümölcsöző kapcsolatunk azóta is tart, legújabb, Gyógyító hang című lemezemen is számos együttműködésünk, közös dalunk hallható. A Genezis vagy a Bájolók című közös számainkban úgy rajzolunk időhidat az ősanyáink hangjától a mai lényünk és a jövő nemzedékei között, hogy szervesen kúszik egymásból egymásba az anya–lánya hangja, élete, örök üzenete. Többször felléptünk együtt, a júliusi kapolcsi fesztiválon is közös koncertet adunk majd.

Miként tudják a népdalok az anya–gyermek kötődést erősíteni?
Erre is személyes példát tudok hozni. Amikor az én édesanyám már idős és beteg lett, az énekléssel, a saját dalaival gyógyítottam őt, a lelkét. Édesanyám végigénekelte az életét, tőle kaptam ajándékba a legkedvesebb dalait, általa vált részemmé az ének. És ahogy a körtefa lehullott gyümölcsének a héját visszadobjuk a fa alá, hogy revitalizálja és energizálja a gyökereket, úgy a népdalok visszaéneklése, amelyek az ember életének a fontos állomásait kísérték, komoly lelki egészségmegőrző, stabilizáló és identitáserősítő szereppel bírnak. Az éneklés segít, hogy felidézzük a szerettünk által megélt népdalokat, visszahozzuk számára a fiatalságát, a gyökereit, ami az időskori segítésben, gyógyításban nagyon fontos tud lenni. Nagy áldás, ha a gyermek visszaadhatja azt a sok szép altatót, vigasztaló szót, amit az édesanyjától kapott. De ehhez az kell, hogy az anya énekeljen a gyermekének, átadja neki a hagyományt, hogy legyen mit visszakapnia idős korában! Ezért lett a körtefa az általam elképzelt hagyományterápia metaforája.

Az éneklés tehát a kommunikáció helyébe tud lépni, amikor az értelem már nem képes a szavak szintjén mozogni?
Az éneklés, a dal maga a kommunikáció. Amikor édesanyám később kórházba került a koronavírus miatt, és mi nem látogathattuk, akkor a lányaim javaslatára az ő hangját és az én kedvenc dalaimat feljátszottuk egy pendrive-ra, és egy kis rádióval beküldtük az osztályra. Ezt úgy neveztem: akusztikus köldökzsinór. A pulmonológiai klinikán, ahol más a levegővétellel küzd, ő énekelt. Ez pedig átsegítette a betegségén, ki is gyógyult a covidból. Mikor nem mehettünk be hozzá, nem is telefonálhattunk már, nem voltak szavak, nem volt fizikai kontaktus, nem volt más lehetőség, csak a hang és a hanggal történő gyökerek megidézése, felidézése, tudatosítása, az identitás erősítése. A zene testi, lelki és szellemi hatása együtt érvényesült. Visszaadhattam számára azt a sok altatót, sok szép vigasztaló szót, amit ő énekelt nekem egész életében. A dal hozzánk tartozik, rólunk szól. Jobb vele az élet. És micsoda luxus nem használni!