Egy író kálvinistasága

Nekem a kálvinizmus a dolgok gyökeréig menő egyenességet, őszinteséget s a szabad szót jelentette (Kálvin tér 13/95) – írja Móricz Zsigmond.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy az idézet végén mit is jelent ez a hivatkozás. A reformáció ötszázadik emlékévében a budapesti Kálvin tér burkolatának 95 elemét új kövekkel cserélték ki. Mindegyiken olvasható egy idézet egy-egy nyugati reformátortól, valamint egy másik, a reformáció kezdete óta eltelt évszázadok protestantizmushoz kötődő, jelentős magyar személyiségeitől származó rövid gondolat. Legutóbb megragadt bennem a tér templom előtti részére helyezett 13-as számú kő felirata. Érdemes utánajárni, mikor és hol jelent meg elsőként Móricz Zsigmond kálvinizmussal kapcsolatos határozott kijelentése.

Móricz Zsigmondról – akinek nevét Budapesten csakúgy forgalmas csomópont őrzi, mint Kálvinét – tudjuk, hogy református lelkész ősök leszármazottja, tanult Debrecenben, Sárospatakon és Kisújszálláson is, valamint rövid ideig teológiára is járt. A 19. és 20. század fordulóján Budapestre költözött, majd a kortárs írói körökkel megismerkedve próza- és újságíróként is dolgozott. A Nyugat című lapot Babits Mihállyal közösen szerkesztette, a harmincas évek végén pedig a Kelet Népe főszerkesztőjeként a népi írók egyik vezéralakjává vált.

A Református Figyelő 1928-ban – mások mellett – őt is felkérte arra, hogy írja meg válaszát a szerkesztőségnek erre a kérdésre: „Milyennek látja a magyar református egyház lelki alkatát, és milyennek szeretné látni?” Móricz a válaszát megírta, amint fogalmazott, „kálvinista őszinteséggel” – a kérdést azonban a saját maga szóhasználata szerint némileg átalakította a lap szerkesztőjének írt feleletben: „Azt kérdezi, mit köszönök kálvinistaságomnak?”

Nem ez volt Móricz első állásfoglalása egyházával kapcsolatban. Jól ismert, hogy több mint egy évtizeddel korábban, az első világháború idején megjelent A fáklya című regényében nem túl biztató képet mutatott be a lelkész főhőséről és a református emberekről. Ez természetesen nem maradt válasz nélkül, hiszen – amint a Protestáns Szemle írta a regényről 1920-ban – „éleshangú kritikák egész sora tiltakozott annak idején a »Fáklya« jellemrajzainak torzító vonalai ellen, melyekben az egyház nagy rendeltetésével szemben cinizmust, az egyházközséget alkotó nép irányában pedig rosszmájúságot ismert föl”. A művét később Móricz újra kiadatta, és ezzel kapcsolatban akkor így írt a kritikus hangoknak a Protestáns Szemle érdeklődésére: „Remélem, ma már meg fogják benne találni a szeretetet, hitvallást s a kétségbeesett bánatba mártott lelkesedést is.”

De mit is köszönhetett Móricz a „kálvinistaságának”? A Református Figyelőben felidézi hittanárait, köztük az elemi iskolai tanítóját, akivel naponta énekelték a zsoltárokat. „Ma is szívemnek gyönyörűsége, ha jól kiénekelhetem magamat idehaza vagy a templomban” – fogalmaz. A gimnáziumi tanáraira sem gondol rossz érzéssel, de – amint írja – „fáj, hogy soha nem tudtak annyit adni, mint az édesanyám, aki még elemi iskolás koromban, esténként nyári csillagos ég alatt felnézett velem az égre, s a jó Istenről, a világ teremtéséről s a mindenség véghetetlenségéről beszélt”. Móricz megemlékezik lelkész nagyapjáról és dédapjáról, és arról is, hogy belőle miért nem lett teológus és „vallásreformátor”. Szót ejt A fáklya körüli korábbi reakciókról, és megállapítja, hogy „már egyre fogy azoknak a száma, akik követ dobnak rám érte”. Kálvinistasága következményének tartja, hogy mindig őszintén, bátorsággal, szabadság- és kötelességtudattal fogott hozzá mindenhez.

Szomorúan állapítja meg, hogy nevelése során őt valójában soha senki nem ismertette meg Kálvinnal, sőt a kedvét sem hozták meg ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Ezért így összegzi saját kálvinistaságának lényegét, amelyet ma sok keresztyén talán kevésnek gondolhat, mégis nagyon elgondolkodtató lehet számunkra: „A magyar nemzet lelkének megnyilatkozását kerestem s találtam meg a magyar kálvinizmusban. Számomra a magyar kálvinistaság azt jelentette: talpig ember lenni.”