Egy koncertező orgonista mindennapjai

A következő koncertje március 12-én lesz a Zeneakadémián, mégis a szegedi dóm orgonája mellett beszélgetünk. Miért?

Az orgona stílushangszer. Minden orgona különbözik a többitől, mégis vannak egymáshoz sokban hasonlók. A szegedi dóm hangszere például nagyon hasonlít a Zeneakadémia orgonájához, így jól lehet rajta reprodukálni azt a játékélményt, amely ott vár. Nagy különbség a Zeneakadémiához képest, hogy itt, a dómban hatalmas, gyönyörű akusztika van, Budapesten ez lényegesen kevesebb, ráadásul az a kevés is rögtön elvész, amikor a közönség is elfoglalja a helyét. Életem egyik legkellemetlenebb meglepetése volt, amikor először játszottam a Zeneakadémián, a főpróbán csodás volt az akusztika – amely általában jó a zenészeknek, mert jótékonyan ápol és eltakar, ahogy egymást közt mondjuk –, aztán amikor beült a közönség, teljesen eltűnt. Hirtelen azt hittem, hogy valami probléma van az orgonával, teljesen megváltozott a hangja. Ezek azok a helyzetek, amelyeket csak élesben lehet megtapasztalni.

Miért nem a Zeneakadémián készül fel?

Gyakoroltam ott is, de mivel az koncertközpont, ritkán szabad a hangszer. Nem beszélve arról, hogy tiszteletben kell tartanunk a szomszédos ház lakóinak a magánéletét, az orgonának pedig kifejezetten erős a hangja. Ezek miatt meglehetősen limitáltak a lehetőségek a Zeneakadémián.

Miért fontos, hogy hasonló orgonán készüljön fel a koncertre?

Ha például mechanikus hangszeren gyakorolnám ezt a programot, egyszerűen nem nyújtaná ugyanezt a játékélményt. Ha magashegyi túrára készülünk, túrabakancsban edzünk, viszont ha maratonra, akkor futócipőre van szükségünk – talán ezzel tudnám a legjobban szemléltetni.

Mennyit készül egy fellépésre?

Attól függ, hogy milyen arányban vannak a programban új, korábban nem játszott művek. A Zeneakadémián adott koncertem első félideje már jó ideje „kézben van”, legutóbb idén januárban Madridban játszottam ennek a programnak a nagy részét, de természetesen ezeket is kell gyakorolni ilyenkor. A második félidő viszont teljesen új, ennek középpontjában a 2004-ben elhunyt francia zeneszerző, Jean-Louis Florentz áll, aki számomra az utóbbi tíz év legnagyobb felfedezettje. Már régóta szerettem volna bemutatni a műveit a magyar közönségnek.

A március 12-i zeneakadémiai koncert a magyarországi ősbemutatója lesz a Debout sur le soleil című opus magnumának. Az ott elhangzó darabok közül több is az ön orgonaátirata. Korábbi interjúiban megemlíti, hogy szívesen adaptál szimfonikus műveket erre a hangszerre. Melyik részét kedveli inkább: az átirat elkészítését vagy az eljátszását?

Sokféle zenét hallgatok a klasszikus zeneirodalomból. Számtalanszor előfordul, hogy csak ugyanazt, egymás után, többször, napokon keresztül. Az egyik legnagyobb ilyen jellegű projektem Bartók Táncszvitje volt, amely öt-hat évig érlelődött bennem. Egyszer éppen nem hallgattam a darabot, csak szólt a fejemben, és próbáltam elképzelni, milyen lenne az orgona eszközeivel megszólaltatni – ekkor hirtelen jött egy felismerés, és egyre inkább azt éreztem, hogy a Táncszvitet nagyszerűen elő lehetne adni orgonán. Addigra már eléggé ismertem ezt a darabot, gyorsan átpörgettem gondolatban, hogy mi működne és mi nem. Rendkívül filigrán, könnyedén hangszerelt zenekari műről van szó, amelyet át lehet ültetni úgy orgonára, hogy a zene lényegi része ne csorbuljon. Próbálkoztam Bartók Divertimentójával is, de később rájöttem, hogy ennél már lenne néhány olyan rész, amely csorbát szenvedne, így egyelőre letettem róla. Maga az átirat készítése elképesztően izgalmas, olyan, mint amikor az ember felépít egy hatalmas makettet, amihez át kell látnia a legapróbb részletet is, hogy minden tökéletesen a helyére kerülhessen a végén. Ilyenkor a szó szoros értelmében minden egyes hanggal el kell számolni. Természetesen ez az egész folyamat azért történik, mert azután minél több embernek el akarom játszani és ezáltal megmutatni, milyen zseniális alkotásokról van szó.

Visszatérve a gyakorlásra: nehéz jó orgonát találni Magyarországon?

Érdekes kérdés, mi számít jó orgonának. Erről nagy vita van az orgonisták között is. Mint ahogy az interjú elején említettem, stílushangszerről beszélünk, amely magán viseli az adott kor lenyomatát mind esztétikailag, mind a technikai megvalósítást illetően. Itt röviden arra gondolok, hogy például barokk darabokat csak egy stílushű barokk orgonán lehet igazán jól eljátszani. Ezt mindig megpróbáljuk szem előtt tartani, amikor hangszert választunk a gyakorláshoz. Ezzel kapcsolatban pedig Fassang László tanár úr már az első órák egyikén megtanította a Zeneakadémián: szorgosan gyűjtögetni kell a templomkulcsokat, és jó barátságot kell ápolni a sekrestyésekkel meg az egyházi orgonistákkal. A legtöbbször kollegiális alapon segítünk egymásnak, általában nem kell magyarázni a helyzetet, hiszen egy cipőben járunk. Így kaptam néhány napos gyakorlási lehetőséget itt, Szegeden is.

Ha már szóba kerültek a cipők... Úgy tudom, önnek is külön lábbelije van, amelyet csak az orgonapadban visel.

Igen, valóban így van, minden orgonistának szüksége van egy úgynevezett orgonás cipőre, akármilyenben nem lehet ugyanis virtuózan pedálozni. Esetemben egyszerű tánccipőről van szó, amelynek enyhe sarka és kellően, de nem túlzottan puha bőrtalpa van. A kemény, kiemelt sarok fontos, mert az orgonisták azzal is játszanak a pedálokon, nem csak a lábuk hegyével. Egyébként nemrég jártam az Egyesült Államokban, ahol egy cég elkezdett kifejezetten orgonisták számára cipőket gyártani, majdnem vettem is egyet, de egyelőre úgy döntöttem, jól elvagyok ezzel is.

Sokan még a középiskola végén sem tudják, mivel szeretnének foglalkozni felnőttként, míg ön elég céltudatosan választott irányt. Honnan jött ez a határozottság?

Tizennyolc éves koromig Debrecenben éltem, családom nyomán erős kötődésem van a nagyerdei gyülekezethez, ahol édesapám huszonöt évig presbiter is volt, engem ott kereszteltek, ott konfirmáltam. A gyülekezet kántora ebben az időben Karasszon Dezső volt, aki elképesztően sokszínű zenészegyéniség. Minden vasárnap délután zenés áhítatokat tartott, meghatározó élmény volt ezeken részt venni. A legjobb része az volt, amikor Karasszon tanár úr rövid értekezést tartott a művek előtt. Ezek minden jelenlévőt, köztük engem is magukkal ragadtak, aki tíz-tizenkét éves fejjel ültem ott és hallgattam a tanár urat. Hihetetlen hatással volt rám már csak az a lelkesedés is, amely sugárzott belőle. Hamar ott találtam magam az orgona mellett, lapoztam neki, és közben kérdezgettem, mi az a rengeteg kapcsoló, miért van két manuál, mit csinál a lábával. Ötéves korom óta zongoráztam, de hamar és visszavonhatatlanul „elkapott a gépszíj”, orgonálni kezdtem.

Próbálkozott később kántorizálással is?

Gyülekezeti „karrieremet” a Debrecen-Józsai Református Egyházközségben kezdtem, majd hat évig lehettem a Füredi úti református templom állandó kántora. Egyetemistaként még sokáig hazajártam hétvégente Budapestről, aztán abbahagytam, mert külföldi tanulmányaim és a sok utazás miatt sem jutott rá idő, ám a Covid után nagyon élveztem, hogy mindig kellett helyettes valahova, előfordult, hogy evangélikus istentiszteleteken is kántorizáltam. Hiányzott a liturgikus környezet, mert egészen más, mint egy fellépés. Az elmúlt időszakban a Budapest-Hold utcai Református Egyházközségben elég gyakran előfordultam, nem mellesleg ott is egy egészen kivételes, barokk stílusú orgona áll. Nemrég Gyömrőre költöztünk, fel is ajánlottam a szolgálataimat Csűrös András lelkipásztornak.

Elbizonytalanodott valaha is a hivatását illetően?

A pandémia alatt megváltozott berendezkedés eleinte egy kicsit megrémített és elég erősen elgondolkoztatott, hogy az ehhez hasonló világégéseknek bizony a kulturális élet esik elsőként áldozatául. Az emberek inkább azzal lesznek elfoglalva, hogy az alapvető szükségleteikről gondoskodjanak, nem azzal, hogy orgonakoncertre járjanak. Én pedig mindent egy lapra tettem fel, tizennégy éves korom óta egy irányban képzem magam. Nagyon szeretem a nyelveket, a sok külföldi tartózkodás alatt meg is tanultam angolul, németül és franciául, sőt, középszinten japánul is. A Covid alatt felmerült bennem, hogy nem kellene-e valami más szakmát is megtanulnom, amíg fiatal vagyok és van rá lehetőségem. De rájöttem, hogy sokkal bölcsebb lenne a már eddig megszerzett képességeimre támaszkodva találni más utakat is. Szerencsére rengeteg minden érdekel a zenén kívül is. Különösen szeretek például emberekkel foglalkozni, szervezni, közösségben lenni. Amióta doktori iskolás vagyok, arra is rájöttem, hogy szívesen írok, egyszóval számos olyan területet látok magam előtt, ahol ki tudnék bontakozni.

Több hazai és nemzetközi díj, elismerés és orgonaverseny-győzelem után tavaly Junior Prima díjat kapott. Hol helyezkedik el ez a képzeletbeli trófeagyűjteményében?

Az egyik magasabb polcon. Magyarországon ez az egyik legfontosabb visszajelzés a szakma felől, hogy valamit jól csinál az ember, így természetesen nagyon büszke vagyok rá. Ráadásul létezik ennek egy másik vetülete is: az egyik korábbi díjazott nyilatkozott úgy, hogy ezek a díjak egy kicsit könnyítenek a teljesítménykényszer terhén, amely sajnos sokszor akarva-akaratlanul is együtt jár a szakmánkkal. Ez tehát némi megnyugvást ad, amire a későbbiekben is tudunk támaszkodni. Természetesen nagy lendületet ad a szakmai életünknek is egy ilyen elismerés, a vele járó anyagi honoráriumot pedig kitűnően vissza lehet forgatni a karrierbe, én például az Egyesült Államokban rendezett Longwood Gardens Nemzetközi Orgonaversenyre készültem fel belőle.

Melyik elismerést tenné gyűjteménye legfelső polcára?

A Toulouse-i Nemzetközi Orgonaversenyen elnyert első helyezésemet, ahol előttem magyar versenyző még nem nyert díjat. Nagyon közel áll hozzám ennek a versenynek a szellemisége. Eljátszottam ott is a Bartók Táncszvitjéből készült átiratomat, és elmondhatatlanul jólesett, hogy a zsűri tetszése mellett a hallgatóságét is elnyerte, ugyanis a közönségdíjat is én kaptam akkor.

Tavaly megkapta a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, amelyet egy nagyszabású Gárdonyi Zoltán-emlékév megszervezésére használna. Miért pont Gárdonyi?

Talán mondhatjuk azt, hogy Gárdonyi Zoltán a magyar református egyházzene legkiemelkedőbb alakja. Munkásságát azóta ismerem, amióta először leültem az orgonához, ugyanis Karasszon Dezső Gárdonyi legszakavatottabb ismerője, a szerző pedig több művét is neki ajánlotta, a többi között a Harmadik orgonaszonátáját. Sokszor csendültek fel a dallamai Nagyerdőn a vasárnap délutáni zenés áhítatokon is, emiatt is szoros viszonyba kerültem vele. Nagyon izgalmas és érdekes az egész életműve. Gárdonyi annak ellenére tudott eredetit alkotni, hogy a XX. századi mainstreammel ellentétben nem „állt be” az avantgárdok közé, egész életében inkább a zeneszerzés konzervatív vonalát képviselte. Talán emiatt is ismeri csak nagyon szűk réteg a munkásságát. Ezen szeretnék változtatni egy kicsit az ösztöndíjas időszakom végére: orgonaművészként e területen azzal tehetem a legtöbbet, hogy megtanulom a műveit – nemcsak a szóló orgonadarabjait, hanem az orgonás kamarazenéit és az orgonára és kórusra írt alkotásokat is – és minél több embernek megmutatom, hogy milyen fantasztikus zeneszerző volt. 2026 több szempontból is tálcán kínálja ezt a lehetőséget: Gárdonyi Zoltán születésének százhuszadik, halálának pedig a negyvenedik évfordulója lesz, ráadásul szintén zeneszerző fia, Zsolt, aki még ma is alkot, nyolcvanéves lesz abban az esztendőben.

Néhány éve megházasodott, felesége Osztrosits Eszter hegedűművész. Szoktak közösen zenélni?

Előfordul, igen. Tavaly nyáron például a tiszakécskei református templomban léptünk fel közösen, idén pedig a mi előadásunk nyitja meg a XIX. Református Zenei Fesztivált, a Kálvin téri református templomban fogunk többek között Gárdonyit is játszani. Utána pedig sietek ide, Szegedre, a dómban Csuja Imrével lépünk fel. Ő Babitsot szaval, én pedig improvizálok majd a versrészletek között.

Szeret improvizálni?

Igen, nagyon. Manapság sok koncertemen kifejezett műsorszám a sok orgonadarab között. Szeretem benne, hogy rá lehet hangolódni a pillanatra, és a sok interpretáció után egy kicsit úgy és olyat játszhatok, amilyen hangulatom van.

Melyik a legemlékezetesebb koncertélménye?

2018-ban volt egy koncertem a Mátyás-templomban. Zsúfolásig megtelt az épület, még a szentélyben is álltak. A mai napig nem tudom, minek volt köszönhető a tömeg, mindenesetre nagyon jólesett. Az orgona lenti játszóasztala félig-meddig belóg a padsorok közé, engem pedig körbevett az a sok ember. Különleges hangulat volt, gyönyörű akusztika, számomra pedig maradandó élmény. Általában inkább nem vagyok elégedett a koncertjeimmel, de ezen a Mátyás-templomi koncerten sok minden szépen összeállt.

Amikor nem az orgonapadban ül, mivel foglalkozik szívesen?

A szabadidőmet a legszívesebben a családommal, feleségemmel és másfél éves kislányommal, Rózával töltöm. Ha éppen alszanak, szeretem számítógépes szerepjátékokkal tölteni az időmet. Ez az egyetlen tevékenység, amelynek segítségével teljesen ki tudom kapcsolni az agyamat. Bármi mást csinálok, valahogy mindig beférkőznek a gondolataim közé a munkával kapcsolatos teendők. Nagyon szeretek olvasni is, bár amióta a doktorimmal foglalkozom, sokkal kevesebb időm jut a szépirodalomra.

Mi az orgonista kedvenc hangszere?

A cselló és a vadászkürt. Mindkettő hasonló ambitusú, mély tenor hangszer. Talán azért szeretem őket, mert én magam is bariton vagyok. Ha nem orgonista lett volna belőlem, szívesen megtanultam volna csellózni, bár még sosem próbáltam. A feleségem hegedűjét néhányszor a vállamra vettem, de gyorsan le is tettem, mert féltem, hogy összetöröm. Rettenetesen nehéz lehet vonós hangszeren játszani. Talán majd hatvanévesen, ha lesz annyi időm, elkezdek csellózni.