Egy „teologizáló” pipadal

Teljesen még nem tűnt el ugyan napjainkból a Covid–19 keltette rettegés, bár, Isten kegyelméből és a tudomány segítségével, valamelyest csökkent. Ennek a félelemcsillapulásnak azonban nagyon káros, lépten-nyomon tapasztalható következménye is van: az, hogy a szenvedélyes dohányosok nem „pipára kaptak” ugyan, mint tizenhetedik századi kutatásaim hősei, de a cigarettával a szájban közlekedők – nyílt utcán és zárt térben egyaránt – ismét kezdenek egyre vadabbul hódolni önmagukat és másokat roncsoló szenvedélyüknek. Teszik ezt annak tudatában, hogy ez a pusztító vírus elsősorban a tüdőt veszi célba, következésképpen ez az a szervünk, amelyet – a Teremtő bölcsességét tiszteletben tartva – még mindig fokozottan védenünk kell.

A teológia, a prédikáció, a kegyes életvezetési könyvek és a dohányzás elítélésének összekapcsolása meglehetősen régi műfaj. Hogy először hazai témát említsünk, Sajószentpéteri István kései puritán debreceni prédikátor Ördög szára-bordája (1712–1713) című, temperamentumos, színes, ugyanakkor mélyen hívő traktátusában, amely Szalánszki Edit jóvoltából 2008-ban közkinccsé vált, olvasható ez a szándékosan riasztó mondat: „Jaj, majd mind meghalunk a füstben! De megtanulta bezzeg már ez a gonoszra bölcs, s jóra bolond nemzetség a szipákolást.” A szipákolás szóról eszünkbe juthat, hogy éppen az angol puritánok, Cromwell hívei által lenyakazott I. Károly angol király mennyire iszonyodott a füsttől, amellyel kivégzése előtt annyiszor kínozták, sőt, megalázták őt. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy már az ő idejében Anglia-szerte hogy elharapózott a „to drink tobacco”, azaz „dohányt kortyolgatni” kifejezés. Amely ellen – ha már Angliát említjük – a bibliás király, a szelídnek mondott I. Jakab kőkemény röpiratot írt Tiltakozás a dohányzás ellen címmel, számos bibliai példával. Részben az ő értekezése nyomán a dohányzás – akkoriban ez még főként a tengerészek által meghonosított pipázást jelentette – elterjedése lelkipásztorként szolgáló, vagy legalábbis kegyes szerzők tiltakozó verseinek füstgomolynyi tömegét hívta elő.

E költemények úgyszólván mindegyikében „indián növény” jelzővel illetik a dohányt úgy, mint a pogányság szagolható-érzékelhető jelképét, miközben hálátlanul megfeledkeznek a keresztyénséget felvett indiánokról, akik közül a legerősebbek készséggel vállalták az első Amerikába menekült angolok, a Mayflower-nemzedék torony és harang nélküli imaházai előtt azt, hogy „kagylókürttel harangoznak”. Azaz egészséges tüdővel, már keresztyénekként e természetes hangszerekkel hívogatták istentiszteletre hittestvéreiket, őslakókat és bevándorlókat. Ami a dohányzásellenes régi intelmek sokaságát illeti: közülük talán a legjobb a francia hugenották leszármazottjaként kezdetben puritán vonásokat is mutató Thomas D’ Urfey (1653–1723) verse, amely – érdekes véletlen – közeli rokona egy magyar szerzetes-költő, Faludi Ferenc A pipárul című költeményének. Mindkét vers központi gondolata az, hogy a pipázás porrá és hamuvá válásunk siettetése.

Írásom nem azért született, mintha a dohányzást „bűnként” kezelném, csak az emberi életeket féltem. A pipadal-teológiából mindössze ezt fogadom el.