Egy történet mélyére ásni

Régóta tervezték a csömöri reformátusok, hogy 2020-ban átadott gyönyörű templomukat és gyülekezeti házukat tábori zsivaj töltse be, a járvány óta azonban először adódott lehetőségük gyülekezeti ifjúsági tábort szervezni. A klasszikus hittantábor ötlete találkozott a helyi lelkipásztor, Esztergály Előd és felesége, Pintér Brigitta színházszeretetével, amelynek nem mindennapi hét lett a végeredménye. „Nem klasszikus napközis tábort szerettünk volna szervezni, és ezzel tizenkettedikként beállni a nyári szabadidős tevékenységek sorába” – mondta Esztergály Előd ott jártunkkor. A lelkészt és feleségét nem is az motiválta, hogy „nagy nevek” meghívásával felüllicitálják a csömöri táborkínálatot. Elképzelésük az volt, hogy a hittanórákról jól ismert történeteket valahogyan beillesszék a gyerekek mindennapjaiba, valóságába. Az intenzív, ugyanakkor a korosztály számára is érdekes elmélyüléshez pedig a színjátszás tűnt a legjobb eszköznek.

A református gyülekezetekben több helyütt találunk színjátszóköröket. A színjátszás hagyományosan is erős nálunk, a két világháború közötti időszakból számos gyülekezet fotóarchívumában bukkannak fel 40-50 fős ificsoportokat ábrázoló képek. Rajtuk nagy műszakállas Mózesek, Illések, lévita ruhás, mosolygó egykori fiatal gyülekezeti tagok. Az általunk ismert templomi színjátszó-csoportokban azonban, a hagyományos színjátszás elvei érvényesülnek. Adott szövegkönyv, a jézusi kort idéző ruhadarabok (a fejre kötött csíkos, kockás konyharuha feltűnően gyakran visszatérő elem), és a történetek pontos, kvázi „szószerinti” megjelenítésére törekvés. Bár az ilyen, hagyományos előadásoknak is közösségteremtő, a történeteket a gyerekek fejébe csempésző ereje van, Csömörön valami egészen más történt, mint a megszokott.

A szervezésnél például figyeltek arra, hogy ne lépjék át azt a létszámhatárt, amellyel már nem lehet személyre szabott munkával közösséggé kovácsolni a jelentkezőket. Végül tizenhárom kamasz találkozott egy júliusi hétfő reggel a templomudvaron. A cél az volt, hogy egymás előtt megnyílva őszintén mutassák meg gondolataikat, tetteiket és tudják befogadni másokét.

A tábor napjai hasonlóan teltek: közös reggeli után a gyülekezeti teremben dicsőítés következett – hangolták a lelkeket. Ezután a fiatalok kényelembe helyezték magukat és csukott szemmel meghallgattak egy történetet, amelyet Esztergály Előd és felesége olvasott fel. Nem egészen bibliai történetek voltak ezek, de felismerhetően hasonlítottak egy-egy jézusi példázatra.
Kis szünet után a színészek vették át a terepet: bemelegítettek, szituációs játékokat játszottak a gyerekekkel. Délután már a konkrét bibliai történet hangzott el az áhítaton, a nap második fele pedig három példázat közös feldolgozásával telt.

A hét során – bár nem mindegyik napon tudtak mindhárman ott lenni – Zoltán Áron, Gyöngyösi Zoltán és Tóth András, a Vígszínház három fiatal színésze foglalkozott a fiatalokkal. A csömöri lelkész és családja sokat jár színházba, a Vígben pedig szinte családtagok, így ott kezdtek el érdeklődni, ki lehetne partner a színjátszós hittantábor ötletében. Először Zoltán Áront találták meg, aki rengeteg tábort szervezett már, és munkája mellett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytat doktori tanulmányokat. „Olyan fiatal színészeket kerestünk, akik hitvalló keresztyének és nem idegenkednek egy ilyen tábortól. Zoltán Áron Tóth Andrist javasolta maga mellé, aki egy nyolcgyermekes görögkatolikus családban nőtt fel, ő is örömmel vállalta a feladatot. Végül a debreceni református gyökerekkel rendelkező Gyöngyösi Zolót a művészbejárónál szólítottuk meg” – mondta Pintér Brigitta.
„Nagyon örültem a felkérésnek, mert valójában régóta szeretnék diákszínjátszással foglalkozni, hiszen tinikoromból meghatározó élményem a színjátszás” – ezt már Tóth András mondta, amikor a felkérésről kérdeztük. „Azt éreztem, lassan eljön annak az ideje, hogy megpróbáljam az ott szerzett élményeket átadni fiataloknak. Pont, amikor elindult bennem ez a gondolat, megkeresett Előd, a csömöri lelkipásztor. Vallásos családból származom, hívő ember vagyok, ismerem a Bibliát is, és közben rendkívül foglalkoztat a diákszínjátszás, tehát kifejezetten örültem a felkérésnek. Ez a hittantábor védett hely, ahol van lehetőségem kipróbálni és átadni, amit tanultam.”

A színészek elárulták, a hagyományos színjátszás technikáit hozták erre a hittanos hétre is, a lelki keretet az áhítatok, a feldolgozott történetek és maga a gyerekek lelki világa adja.

A reggelente tartott elcsendesedés utáni első óra éppen a hangos, fizikai bemelegítéssel telik. Ott létünkkor csodálkozva láttuk, hogy a kiskamasz, kamasz korosztály nem döbbent meg a legfurcsább feladatokon sem. Lelkesen rázta a kezét perceken át, mondott hangosan értelmetlennek tűnő szavakat, brummogott, tekeredett vagy épp kapkodott a levegőbe ott sem lévő tárgyak után. A több mint egy órás bemelegítés már a nagybetűs Játék része volt – és bármennyire furcsán hangzik: a játékot igenis komolyan kell venni. Felkészülésre nem csupán a testnek van szüksége, a gyakorlatok jó táptalajt adtak a délutáni foglalkozásoknak is, nyitottabbá tették a gyerekeket.
A gyakorlott színészek – érthető módon – aggódtak, hogy betekintünk ebbe a legőszintébb játékos térbe. Féltek, hogy a fiatalok esetleg nehezebben merik szabadjára engedni a fantáziájukat. Hála Istennek nem ez történt, így mi is velük együtt élhettük át, hogy egy körbe adogatott locsolókannából hogyan válik fűnyíró vagy hangosbemondó csupán a színjátszás segítségével, az ostorból pedig hogyan lesz sétáló kiskutya vagy épp copf egy lány fején.

Ezek a játékok egyszerre szabadították fel a gyerekek testét és lelkét. Ha kispórolták volna a nap elejéről, biztosan sok minden kimarad a délutánból is. Ebéd után ugyanis ismét a lelkipásztor állt a fiatalok elé, és visszatért a reggel megosztott történethez. Persze ekkor már a Biblia is előkerült, felolvasta a kijelölt szakaszt és magyarázatot is fűzött hozzá. Látogatásunkkor a fókusz épp a Tékozló fiú történetén volt. De a hét során foglalkoztak a házasságtörő asszony és a talentumok példázatával is. A nap közepén elhangzott áhítat adott muníciót a délutánra, amikor az említett történeteket vették elő a színészek és a gyerekekkel együtt igyekeztek azok legmélyére ásni. Még itt sem arra kell gondolni, hogy végre előkerült egy szövegkönyv. A történet részleteit, bemutatott problémaköreit járták végig különböző játékok, színészi gyakorlatok segítségével. Nem csupán az általános üzenetekre voltak kíváncsiak, hanem arra is, hogyan éli meg a példázatok alapkonflitkusát egy mai fiatal. „A történetek feldolgozásával az volt a célunk, hogy a hit, a kultúra és a gyerekek mindennapi élete kapcsolódjon egymáshoz. Az ötödik nap végére ennek eredménye egy olyan előadás legyen, amelybe valóban beleépül a gyerekek szíve-lelke és Isten üzenete is” – mondta Esztergály Előd.

A történeteket a színészek választották ki abból a néhány példázatból, amelyet a lelkész javasolt nekik. „Olyan példabeszédeket kerestünk, amelyek által kapcsolódni tudunk a gyerekekhez. Célunk volt, hogy érdeklődésükre, feltételezett aktuális kérdéseikre fordítsuk le ezeket, és végül olyan jeleneteket és szituációkat hozzunk létre, amelyek az életükhöz a lehető legközelebb állnak” – mondta el Zoltán Áron két foglalkozás közötti szünetben.
„Ez egy jól felépített rendszer” – vette át a szót Tóth András. „A délelőtti foglalkozásokba – bár a gyerekek ezt nem tudják – már belecsempészgetjük azokat a gyakorlatokat, amelyek a délutáni, színészibb, gondolkodósabb feladatokban segítenek nekik.” Mint mondta, a tálentumok történetében a gyerekek végig tudták gondolni, milyen az, amikor valakinek az Úrtól kapott feladata, tehetsége van. A házasságtörő asszonynál a hiba és az ítélkezés fogalmát boncolgatták.

A három példázat közül a tékozló fiú története kapta a legnagyobb hangsúlyt, pénteken a példázat inspirálta színdarabot adtak elő a táborozók. „A tékozló fiúnál nagyon erősen megjelenik az emberi esendőség, szabadság vagy szabadságkeresés.” – fogalmazta meg Zoltán Áron. „A történetből előtűnő szabadságkeresés konkrétan lefordítható a színházi nyelvre. Mindig nagy kérdés például, hogy a színpadon álló ember mit kezd a lehetőséggel, hogy mások rá figyelnek. Rengeteget foglalkoztunk a tábor során a színpadi improvizáció felelősségével, lehetőségeivel, eszközeivel és nehézségeivel. Ehhez a történethez kapcsolódva azt jártuk körül, mi történik, amikor valakinek minden lehetősége adott, akár a tékozló fiúnak – mire használja, amije van. Egy színjáték létrehozásakor minden korosztály számára kérdés, hogy ott vagyok 11 évesen vagy 17 évesen, és bármikor bármit megtehetek. Hogyan cselekszem, milyen irányba indulok és hogyan látom be, hogy a tetteimnek következményei vannak. A legalapvetőbb improvizációs játék is erről szól” – mondta Zoltán Áron. Gyöngyösi Zoltán ugyanakkor úgy látta ez a történet a maga komplexitásában is jó arra, hogy egy előadás alapjául szolgáljon. „Az első két napban azért foglalkozunk más témákkal, mint a színdarab, mert ezalatt egyértelműen kiderült, hogy ki miben érzi otthon magát, kinek mi nem esik jól” – vette át a szót Tóth András. „Szeretnénk szereposztást is készíteni, viszont úgy, hogy a tékozló fiút több fiatal játssza. Ez is üzenet: valójában mindannyian eltévedt bárányok vagyunk.”

Ahogyan a lelkész, úgy a három színművész is azt tapasztalta, nem csupán a gyerekekre hat az együtt töltött néhány nap. Zoltán Áron úgy látta, a hittanos táborba érkező fiatalok máshogy kapcsolódtak egymáshoz, és másként beszéltek az érzelmeikről, mint egy vegyes színjátszócsoport tagjai.
Gyöngyösi Zoltán a tizenévesek őszinteségét emelte ki: „Ezek a fiatalok lélekkel tudnak dolgozni, és ez rám is hat. Öt-hat éve vagyok a színészi pályán, és látom, hogy ebben a szakmában is könnyen el lehet fásulni. A gyerekektől viszont sokat tudunk tanulni arról, milyen ha valamibe tényleg beletesszük a szívünket.” A színész azt is megosztotta velünk, hite is erősödött a Csömörön töltött napokon. „Érzem, hogy rengeteg mindent formál ez a tábor a lelkemen, hitemen. Bár református vagyok, korábban nem igazán gyakoroltam a vallásomat. A tábortól függetlenül éppen mostanában kerültem olyan életszakaszba, hogy elindult bennem a hitkeresés. Isten pedig úgy alakította, hogy felkértek erre a táborra” – mondta.
Amikor arról kérdeztük, hogyan hat rá a Csömörön töltött néhány nap, Tóth András a tékozló fiúi példázathoz tért vissza. Elmondta, jó volt megerősíteni magában is a történet alapüzeneteit. „Számomra ez a megbocsátás legszebb példája. Azt jelenti, mindig vissza lehet fordulni, nincs olyan helyzet az életben, amikor már el kellene temetni magunkat. Ha őszintén bocsánatot kérünk, végiggondoljuk, amit tettünk, Isten mindig megbocsát. Másrészt számomra jelenti azt is, hogy mindig lehet változni, akárhány évesen, akármilyen élethelyzetben. Művészként különösen fontos: nincs az a kátyú, amelyből ne lehetne kimászni, mindig van segítség.”

Könnyű lélekkel jöttünk el a csömöri templom hűsítő árnyékából. A lelkipásztor, Esztergály Előd szavai visszhangoztak a fülünkben. „Az igényesség fontos része a hitvallásunknak.” Akkor mondta ezt, amikor arról beszélt, egyházi emberként is van mit tanulnunk a színészektől. „Ne csak arra figyeljünk oda, mit mondunk, hanem arra is, hogyan mondjuk el üzenetünket, hogyan jelenünk meg, mennyire igényesen beszélünk, gesztikulálunk. Fontos, hogy úgy képviseljük Isten egyházát, hogy az emberekben jó érzést keltsen, segítse alátámasztani a mondanivalónka, hitelességünket kifejezni.” – mondta. A csömöri tábor azonban nem csak erre figyelmeztet. Egy-egy nap léleknyitogatása magas színvonalú szakmaisággal találkozott. Nem elégedtek meg kevesebbel, a lehető legjobbra törekedtek. Mindezt azért, hogy Isten bocsánatának üzenete eljusson 13 fiatal szívébe.