Borongós időben érkezem a debreceni Dorkász Szolgálat Befogadóközpontjába, amely március végén nyitotta meg kapuit az Ukrajnából érkező menekültek előtt. Most az idő is olyan szomorú és rideg, mint az a helyzet, amely az otthonuk elhagyására kényszerítette a most ideiglenesen itt élő embereket. Ottjártamkor kilencvenegyen laktak a központban. A legtöbben elzárkóztak attól, hogy beszéljenek velem, aki mégis vállalta, kérte neve elhallgatását. Az emberek félnek, pedig nem mindegyikük kíván visszamenni szülőföldjére.
Új haza, új élet
El akarom felejteni Kárpátalját! – kezdi az egyetlen férfi, aki mert nyilatkozni. Közben hellyel kínál. – Nem megyünk vissza, itt, Magyarországon akarunk új életet kezdeni – vallja be. A családfő hat éve dolgozik a magyar fővárosban. A család minden tagja magyar állampolgár is. A feleség és a legkisebb fiú a háború kitörésekor átjött a határon. Eleinte a Balatonnál kaptak szállást, majd átjöttek a debreceni Dorkasz központjába. A férfi akkor mondott fel addigi munkahelyén, hogy a családja mellett lehessen. – Egy fiunk ott maradt, most ő is bujkál, mint a többi magyar, ugyanis mi nem fogunk fegyvert az ukránok nevében. Eddig se szerettek bennünket, sokszor bántottak is a magyarságunk miatt, de most elvárnák, hogy velük harcoljunk. Nem megyünk, mi békét akarunk! – mondja.
Menekültek a Dorkász Befogadóközpontban
A legnagyobb vágyuk az, hogy munkát vállalhassanak, és legyen egy kis lakásuk, amit otthonnak nevezhetnek. Úgy érzik, bár megéltek eddig a beregszászi járásban, nem vágynak vissza a sok támadás miatt. Fiuk ott maradt, nem jöhetett már át a határon. Őrá hagynak mindent ott, ők pedig elölről kezdenek mindent, itt. A békesség reményében.
Mikor megkérdezem, mit hagytak otthon, a feleség válaszol: – Földet műveltünk, állatot tartottunk, de mindent felszámoltunk. Az állatokat levágtuk, a húst a fagyasztóba tettük, de mikor eldöntöttük, hogy itt maradunk, felhívtuk egy ismerősünket, törje fel a házat, és a nélkülözők között ossza szét a húst, illetve minden más élelmet, amit a házban talál. Itt mi is idegenek vagyunk, de mégis segítenek nekünk Akkor mi miért ne segítsünk az otthon maradottaknak? – teszi fel a költői kérdést az asszony.
Határozottnak látom a családot, még ha elérzékenyülnek is egy-egy mondatnál, szemükben látszik az elszántság, és a remény abban, hogy nemsokára jobbra fordul a sorsuk. – Nagyon hálásak vagyunk, hogy befogadtak ide minket – mondja az asszony, majd mikor megkérdezem, mi ad nekik erőt, egyszerre válaszolják: Hogy együtt vagyunk!
Dorkász Befogadóközpont, Debrecen
Honvágy
Egy másik házban is fogadnak, ott egy fiatalasszony nyit ajtót. Apró gyermekek veszik körül. Mosolyognak. – Köszönjetek! – mondja négy gyermekének, akik csak mosolyognak tovább, és bújnak anyjuk mögé. – A gyermekeimmel meg az unokahúgommal jöttünk át. Most tudtam meg, a napokban, hogy állapotos vagyok ismét. Nem így terveztük – mondja aggodalommal és szomorúsággal a szemében. Mikor kérdezem, miért jöttek Magyarországra, rögtön belekezd az életük történetébe. A férje itt dolgozott, vissza akart menni hozzájuk Kárpátaljára, de azt nem akarták, hogy elvigyék katonának, ezért inkább átjöttek ők a határon, bízva abban, nemsokára hazamehetnek.
– Szeretnék visszamenni, pedig nagyon rossz most otthon. Nem csak az oroszoktól félünk: a falunkból összeszedték a férfiakat, és a mostani helyzetben azt sem tudhatjuk, milyen törvények születnek még. A fiam születésnapján jöttünk át, de most volt a lányomé meg az enyém is. Egyiket sem tudtuk megünnepelni – kesereg az édesanya. – Nagy a szegénység és az éhezés otthon. Sokan átjöttünk, sok család szétszakadt, borzalmas ez a helyzet – fogalmaz. Ők is csaknem két hónapja vannak Magyarországon, először Balatonföldváron kaptak szállást, onnan érkeztek át a Dorkászba.
– Most itt jó – mondja –, itt nagyon figyelnek ránk, itt nem kell félni. De vissza akarok menni, ha újra béke lesz, hiszen mindenünk ott maradt, a házunk, a szüleim, a testvéreim. Hiányoznak – teszi hozzá.
Elmondása szerint a gyermekei adnak erőt ebben a helyzetben. Szeretne ő is dolgozni, a csemetéit itt is iskolába, óvodába járatni. – Hogy milyen érzés ez? Szavakba önteni nem tudom! Nagyon nehéz!
Esély az új életre
A Dorkasz Szolgálat Alapítvány a háború kitörésekor fogalmazta meg: hosszú távon szeretne segíteni a Debrecenbe érkező családoknak. Nemcsak az étkezés és a szállás feltételeinek megteremtésében, hanem a gyermekek képzésében és a felnőtteknek a munkakeresésében is igyekeznek helytállni.
A szervezet munkáját egy holland keresztény üzletemberekből álló csoport, a Farusz Holland Keresztény Alapítvány támogatja. Tizenegy eurót ad minden nap, hat hónapon keresztül emberenként, összesen száz személy ellátására. Ebben benne van – az élelmezés mellett – az érkezők áram-, gáz- és vízfogyasztása is. Ezenfelül azonban küldtek még pénzt a kemping felújítására, és jelezték, hogy a folytatásban is támogatják a missziót.
Az alapítvány jelenleg a gyermekek foglalkoztatásának megszervezésén fáradozik, bíznak abban, hogy minden családnak meg tudják teremteni az esélyt egy új életre, akár itt Magyarországon, akár majd Kárpátalján, Ukrajnában, ha újra hazamehetnek!