Egy új szakasz kezdetén

„De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józs 24,15) Szeretem ezt a mondatot a Józsué könyvéből. Erő van benne. De nem agresszió, magamutogatás, hanem a mélyben gyökerező hit, a valós tapasztalatokra rezonáló bizalom ereje.

Izgalmas ez a helyzet, Izráel már az ígéret földjén van, elérték, elfoglalták. Vége a nagyon hosszú útnak, most be kell lakni a földet, de ez egyáltalán nem egyszerű. Amikor még Egyiptomban megnyílt előttük a tenger, elindulva a szabadító Isten után, akkor ott mozgott bennük, hogy el lehet érni Kánaánt. A negyvenéves vándorlás minden mélységében és magasságában végig ott volt előttük, hogy mindez az új otthonért történik. Később, a honfoglaló harcok alatt erőt merítettek abból, hogy most már tényleg csak karnyújtásnyira a megígért föld. Most viszont hogyan tovább? Eddig a cél elérése volt a hajtóerő, minden erről szólt, vándoroltak, küzdöttek, hogy megérkezzenek. Ez adta a ritmust, a kereteket. Végre itt vannak. És most mi lesz?

Ismerős a helyzet. Ha életünk egy szakaszában van egy cél, mindent ennek elérése alá rendelünk, minden energiánk, áldozatunk, gondolatunk azért dolgozik, hogy megérkezzünk. De amikor végre elértük, azt vesszük észre, hogy leginkább kérdések vannak és üresség. Mert az eddig tartó utat ismertük, de most hogyan tovább? Amikor másfél év elmegy egy nagy projekt megvalósítására a cégnél, az egész csoport ezért hajt, ebben él. Miután megvan, a záróünnepség után érződik az üresség, az, hogy az ismeretlenbe kell nézni. Vagy amikor végre kézben a diploma a sokéves kemény munka, rengeteg áldozat után: innen hogyan tovább? Mi következik? Amikor elérkezik a nyugdíj, és az életet addig – a családon túl – a munka kötötte le, töltötte ki. Azután jön a megérdemelt nyugalom, de nem találom a helyemet az újban. Amikor megérkezik a felkérés, hogy legyek presbiter a gyülekezetben, ezért imádkozom, ezen töröm a fejem, mert felelős döntést akarok hozni. Körbejárom a lehetőséget, az elhívásomat, hogy mit kellene tenni, mit tudok én hozzáadni a közöshöz. Azután megválasztanak, már nem csak lehetőség. És most, az újban, itt, ahol még nem voltam, mi lesz?

Mit tegyünk akkor, amikor egy szakaszt lezárunk, és egy küzdelmes életrész végére érünk? Mi legyen az első lépés az eddig vágyott újban? A honfoglaló Izráel valós problémája volt ez. Még soha nem éltek letelepedve, nem működtettek államot. A jövőbe tekintés egyszerre nyújtotta a lehetőségek távlatát és az ismeretlen, kapaszkodó nélküli, ködös folytatást. Józsué erre válaszolt, összehívva a nép vezetőit. Visszatekintett a mögöttük lévő útra, Isten vezetésére. Utána pedig azt tette, ami nekünk is példa: megerősítette az alapokat. „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!”

Ez hitvallás, újra megerősített eskü, rámutatás az alapra. Nem azért, mintha bizonytalan volna Józsué, ellenkezőleg, számba veszi azt, amivel az új szakaszba lép, ez pedig Isten jelenléte, valósága. Mit tud tenni az ismeretlenbe lépve? Megerősíteni az elköteleződését Istennel. A saját maga nevében teszi, meg azokéban, akikért közvetlenül felelős. De nem tudja az egész nép nevében, ezt mindenkinek magának kell megvallani. Hitből, szabadon, az újba fordulva.

Ebben a helyzetben az is támasz, hogy Isten úgy lesz jelen az újban, ahogy a régiben, a küzdelmes úton. Ez megerősít, ahogy az is, hogy az Úr népe egyáltalán nem eszköztelen az új szakaszban. Isten már készítette őket rá. Amit ott, a pusztában kaptak, az az újra is érvényes. A törvények, az istentisztelet keretei, az együttélés szabályai – mind valós segítség, előre az ajándékozó Istentől.

Mindez ránk nézve is igaz, akár új életszakaszba lépve, például egy részben vagy teljesen megújult presbitériummal továbbindulva. Keresve a helyes választ a népszámlálási adatokból ránk köszönő társadalmi folyamatokra. Ilyenkor az alapokat kell újra megerősíteni, legelőször is: Krisztusé vagyok, és Krisztus az enyém. Az Isten melletti elköteleződésemet kell megújítani. Majd számba venni, mennyi mindenünk van. Egy új szakasz kezdetén, elindulás előtt kimondani, amit a nép aztán Józsuénak válaszolva mondott: „Az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni, és az ő szavára hallgatunk.” (Józs 24,24)

A szerző a Győrújbarát-Ménfőcsanak-Nyúli Református Egyházközség lelkipásztora.