Felelősségvállalás nélküli élet, „lébecolás”, önző viselkedés – ezekhez hasonló megjegyzéseket kapnak leggyakrabban az egyedülállók. Keresztyén közösségekben különösen fontos, hogy megértéssel forduljunk egymáshoz, odafigyeljünk a másikra és befogadóan cselekedjünk. Őszinte vallomások segítségével kaphatunk képet arról, milyen témák és kérdések érintik kellemetlenül az egyedülállókat, és hogyan segíthet Isten követése.
Balázs-Bereczk Eszter mentálhigiénés szakember és pszichodramatista szerint leggyakrabban az elvárásokat fogalmazzák meg az egyedülállók felé a kisebb vagy nagyobb közösségekben, segítségnyújtás nélkül. – Abban az evangéliumi közösségben, ahol én részese voltam a beszélgetéseknek, főleg a hittel kapcsolatban tesznek fel kérdéseket a szingliknek: Hallod-e Isten hangját? Bízol-e benne eléggé? Elég erős-e a hited, az imaéleted? Tudod-e őt követni, hogy még mindig egyedül vagy? – meséli.
– Amikor kérdezünk, abban benne vagyunk mi magunk is. Mindig azért kérdezek valamit, szólok bele a másik ember életébe, mert azt szeretném, hogy úgy éljen, hogy nekem azzal valami jót tegyen – fejtegeti a mentálhigiénés szakember. Kellemetlenül érintheti az egyedülállókat, amikor a beszélgetőpartner arra utal, hogy család nélkül csak „lébecol” az életben. Kérdések, amelyek azt firtatják, mikor állnak be ők is a sorba. Balázs-Bereczk Eszter szerint a szülők azt szeretnék látni, hogy a gyermekük továbbviszi az életet, amelyet ők teremtettek nekik. Felmerül bennük, hogy volt-e értelme felnőtt, egyedülálló gyermekükbe annyi munkát, fáradtságot befektetni, aggódni miatta. Az is foglalkoztathatja őket, hogy vajon miként mutat a családban a szingli. Emiatt mások hogyan ítélik meg a kis közösségünket, hogy mennyire vagyunk családként sikeresek.
Záborszkyné Szász Lídia Dóra gyógypedagógus az egymás iránti elfogadás fontosságát hangsúlyozta az egyedülállók és a kapcsolatban, házasságban élők között. – 46 évig voltam egyedülálló. Négy év leforgása alatt több szerepet is megéltem: egyedülállóból lettem menyasszony, majd feleség, három év házasság után megözvegyültem. Férjemet két éve, a koronavírus-járvány idején veszítettem el. Sokszor azt tapasztaltam, hogy a közösségeink, akár még a gyülekezeteink is úgy tekintenek az egyedülállókra, mint akik még úton vannak. Érzékeny voltam ezekre a gondolatokra, úgy éreztem, mintha kevesebbet érnék, vagy Isten kevésbé áldott volna meg. Én nem akartam egyedül maradni, szerettem volna férjhez menni, ez a vágy gyakran teljesen behálózta a gondolataimat, fájdalmat, szomorúságot okozott – mesélte el történetét, akkori érzelmi állapotát, motivációit.
Önismerettel a vágyainkért
Balázs-Bereczk Eszter szerint a lehetőségeink mozgatnak minket jó és rossz irányba. Választhatjuk azt, hogy nem alapítunk családot, hanem tanulunk, karriert építünk, szolgálunk például egyházi közösségben. Ez motiváló lehet abban, hogy még egyedül maradjunk. Ugyanezek a lehetőségek kegyetlenül köszönhetnek vissza a harmincas-negyvenes éveinkben, amikor arra ébredünk rá, hogy eltöltöttünk tíz-húsz évet közösségi, gyülekezeti szolgálatban. Megéltük azt, hogy közösségben vagyunk és odafigyelünk egymásra. Olyan szempontból viszont hamissá válhat ez az élmény, hogy elvette a fókuszt a családalapításról, a saját intim közegünk megteremtéséről azok számára, akik társas kapcsolatra vágynak. A mentálhigiénés szakember hangsúlyosnak mondta az önmagunkkal való együttérzést mint lehetőséget a szabadságra, a kiteljesedő életre. – Úgy látom, óriási szükség van a határvonalak kiépítésére, vagyis arra, hogy elkezdjünk önmagunkra figyelni, felismerni az elakadásainkat, amelyek rendkívül hasznos tanulást eredményezhetnek. Ez a fajta személyiségfejlesztés tudatosságra is tanít, akár párválasztás, családalapítás terén. Nálam is és sok ismerősömnél is így történt – idézi fel.
Balázs-Bereczk Eszter 39 évesen elment egy pszichodráma-önismereti csoportba azzal a kérdéssel, hogy egyedül van, miként lehet ezen változtatni? – Két csoportfolyamatot csináltam végig három és fél év alatt. Közben a drámacsoportban pár alkalommal velem foglalkoztunk. Ezeket az alkalmakat áttörésként éltem meg például abban a kérdésben, hogy ki vagyok én nőként. A női szerepeimet néztük végig, amelyekre koncentrálni szerettem volna. Meghatározó élményben volt részem. Az önmagammal együttérzés sokat segített az elmúlt években. Tavaly férjhez mentem, most az a legfontosabb számomra, hogy helytálljak feleségként, fejlődjek és növekedjek, „locsolgatom” a feleséglétemet. Ennek eszköze lehet, hogy elkezdtem magamat szeretni, képessé váltam együttérezni saját magammal – fűzte hozzá. Mentálhigiénés és pszichodramatista szakemberként segítő beszélgetéseket tart. Az egyedülállók, akikkel találkozik, szinte kivétel nélkül szeretnének családot alapítani.
– Azt tapasztalom, hogy céljuk párkapcsolatot kialakítani, családban élni, legtöbbjüknél a gyermekvállalás is a vágyaik között szerepel. A hozzám fordulóknál előkerülnek azok az elakadások, amelyek hátráltathatják őket céljaik elérésében. Gyakran alapvető probléma a személyes határok kialakítása, ezért általában először ezzel foglalkozunk. Ahogy a lelkünk kezd felszabadulni a nyomasztó terhek és nehézségek alól, képessé válhatunk arra, hogy saját magunkkal foglalkozzunk, vállalásokat fogalmazzunk meg és cselekedjünk is értük – említi meg Balázs-Bereczk Eszter.
A közösség és az egyedülállók
Dórának a hosszú, egyedül eltöltött évek alatt a hite megtartásában sokat segítettek hasonló sorsú barátnői. Isten mindig küldött mellé valakit vagy szolgálati lehetőséget. Férjével három évet kaptak ajándékba az Úrtól, ám házasságkötésükkel egykori párja révén új családot kapott, amely befogadta, és a mai napig tartják a kapcsolatot. Dóra áldásként tekint rájuk, megtapasztalhatta az Úr gondoskodó szeretetét. Hozzátette: a gyülekezetekben gyakoriak a rétegprogramok, ahonnan az egyedülállók kimaradnak. Korábbi gyülekezetében gyakran érezte többektől a sajnálatot. A mostani egyházi közösségét szinte második otthonának tekinti. – Férjemmel együtt lettünk a tagjai. Támaszt és életmentő segítséget jelentett számomra a gyülekezet, amikor megözvegyültem és újra egyedülálló lettem. Felemelő volt a többgenerációs hét, ahol együtt voltunk családosok, egyedülállók, fiatalok, idősek. A bibliaórákon mindannyian részt vehetünk.
Dóra szerint hangsúlyos, hogy a gyülekezetekben is megértéssel, szeretettel és empátiával tudjunk odafordulni egymáshoz, megismerni a másik ember nehézségeit, örömeit, így igazi közösséggé kovácsolódhatunk. Fontosnak tartja, hogy az egyedülállók is végezni tudják azt a szolgálatot, amire Isten szánta őket, és amelyben a házasok is segíthetik őket. Ez feloldhatná azt a megbélyegzést, amikor az egyedülállókat nem ritkán önzőnek tartja a társadalom. Eszter szerint ez azért is lehet így, mert a kultúránkat rövid távú gondolkodás jellemzi. A vágyaink azonnali kielégítése bármilyen területen, például a fogyasztásban, a karrierben. Véleménye szerint érdemes megnézni, mi áll egy-egy önzőnek leírható viselkedés mögött, milyen lelki igények, szükségletek, elakadások, hiányok. Az egyéni és csoportos foglalkozásokon törekszik arra, hogy először ezekre fókuszáljanak.
Gyógyító kíséret és ölelés
Dórának meghatározó felismerés volt az, amikor megértette, mi az, amire Isten szánta. – Rá kellett jönnöm, hogy Isten annyira szeret, hogy egyszülött fiát, Jézus Krisztust adta értem. El kellett hinnem, hogy az ő megváltott gyermeke lehetek. Ha rábízom az életemet, mellékes kérdéssé válik, hogy egyedül vagy házasságban élek – fejtette ki. Felidézte Pál apostol írásait, amelyekben gyakorta említi az egyedülállókat és a házasságban élőket. Úgy fogalmazott: sok fájdalomtól és gyötrelemtől kíméltetik meg az, aki egyedül van. Dóra szerint többen, akik egyedül vannak, nem értékelik azt, hogy Isten esetleg megóvta őket valamitől. – A legtöbben vágyunk arra, hogy társunk legyen, de nem tudhatjuk, hogy Isten mit, miért enged meg, csak azt, hogy az ő kezében biztosan jó helyen van az életünk.
Záborszkyné Szász Lídia Dóra megosztotta azt is, hogy édesapját tizenöt éves korában vesztette el, akkor olvasta Túrmezei Erzsébet Lábnyomok című versét, amelyben az áll, hogy amikor már nem bírjuk egyedül, Isten az ölébe vesz és hordoz bennünket. Ezt tapasztalta meg akkor is, amikor egyedül volt, és amikor a férje elment. – Ez a vers segített rálépni a gyógyulás útjára, hogy megértsem az életem kiindulópontját. Isten kezébe téve az életemet tudhatom azt, hogy a célhoz is el fog vezetni. Hogy még milyen utakat ad, vagy mit tervez, egyedülálló keresztyénként is lehet örömforrásunk. Isten soha nem téveszt el semmit. Ő tudja, hogyan vezessen minket. Akkor is, ha fájdalmakon, nehézségeken keresztül teszi ezt, biztos, hogy eléri az életünkben azt, amit tervezett, és hittel tekinthetünk rá családban vagy egyedülállóként egyaránt.