Egyházi és világi kollégiumok, református egyetemisták

Végzős ballagásokon gyakran elhangzik az a megszokott panel, miszerint a fiatalok érettségi után kilépnek a „nagybetűs Életbe”. Akármilyen elcsépeltnek hangzik is ez a valójában keveset mondó kifejezés, a felsőoktatásban továbbtanulók addigi életéhez képest valóban hatalmas a váltás. Szinte teljesen egyedül kell kiismerniük egy rendkívül összetett oktatási rendszert, ahol a megszerzett tudás mennyisége és minősége jórészt rajtuk áll. Az egyetemen töltött években kinyílik a világ a szemük előtt. Az ember ebben az időszakban számtalan új eszmével, gondolattal, élethelyzettel találkozik, a közös élmények, az eszmecserék meghatározzák a személyiség kiforrását. Miközben a fiatalok megbirkóznak a digitális tanulási felületekkel, átvágják magukat az egyetemi ügyintézés sűrű rengetegén, kiismerik az oktatói szeszélyeket és új szavakat tanulnak, mint a „kollokvium” és a „plágium”, sokuk életében egy új városba költözéssel is együtt jár az első félév. Számos tényező miatt dönthet valaki a kollégiumi elhelyezés mellett. Az egekbe szökő lakbérek mellett viszonylag olcsó alternatívát jelent, pár tízezer forintért kaphatnak lakhatást, igaz, meglehetősen különböző minőségű, kényelmi szintű és felszereltségű helyeken. Vannak, akiket az otthonról való elszakadás, önállósodás motivál, mások a pezsgő szociális életet és a szaktársak közösségét részesítik előnyben, sok fiatal számára pedig anyagi és infrastrukturális okok miatt ez az egyetlen opció. Az egyetemkezdés és a beköltözés a kollégiumba többismeretlenes egyenlet; további tényező, ha egy fiatal keresztyénként próbál navigálni ebben a radikálisan új élethelyzetben.

Mészárosné Retkes Netti 2018-ban kezdte meg tanulmányait a Semmelweis Egyetem védőnő szakirányán. A tatai származású lány izgatottsággal vegyes félelemmel várta az egyetemkezdést. Mindaddig református közegben nevelkedett, amely biztonságos burokként vette őt körül, a többi között ezért sem mert állami kollégiumba költözni. Egy családtag javaslatára jelentkezett a Ráday Felsőoktatási Diákotthonba, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának nagy múltú kollégiumába. Ekkoriban nemcsak a főépületben szállásolták el a hallgatókat, hanem a Kálvin téri templom mellett álló társasház egykori szolgálati lakásában is ki voltak alakítva szobák tíz-tizenkét lány számára – Netti is itt kapott helyet. Kezdeti félelme, hogy nem fog szót érteni a különböző hátterű és különböző tanulmányokat folytató lakótársaival, már az első napokban elpárolgott. Ez a sokszínűség lett az, amely újra és újra rányitotta a szemét a körülötte lévő világ változatosságára. A közös főzések, az éjszakába nyúló beszélgetések életre szóló barátságokat kovácsoltak, a hasonló értékrend pedig lehetővé tette, hogy ugyanúgy megosszák egymással a mindennapokban megélt áldásokat, mint a hitbeli kérdéseiket, dilemmáikat.

A 2019 januárjában bekövetkezett tűzeset tragédiája mélyen megrázta a Kálvin téri lakókat is. Miközben Netti számára egyre világosabbá vált, hogy a védőnői hivatás helyett a tanítás az ő útja, a kollégiumi védőháló elvesztése is rányomta a bélyegét a félévére. Idővel döntésre jutott, és átjelentkezett a Károli tanítóképző főiskolájára, Nagykőrösön folytatta tanulmányait. Netti egy kis létszámú kar családias közegébe csöppent: nemcsak a társaival és oktatóival voltak mindennapos, közvetlen kapcsolatban, hanem még a portásokkal és takarítókkal is. A fiatal tanítónő szerint ebben nagy szerepet játszott a közös értékrend és a református szemlélet: – Rengeteget adott az emberi kapcsolatainkhoz, hogy a mindennapjaink hitbeli, keresztyén környezetben zajlottak – idézi fel emlékeit. Az elsőre talán szigorúnak látszó szabályokról, mint az alkoholfogyasztási tilalom és az este tíz óra utáni kijárás korlátozása, így fogalmaz az egykori kollégista: – Akkor persze kissé nehezményeztük ezeket a szabályokat, de utólag teljesen érthetőnek tartom őket. Kifejezetten fejlesztette a személyiségemet, mivel segített meglátni, hogy az életben mindig lesznek szabályok, amelyeket akkor is be kell tartani, ha nem értünk velük teljesen egyet. A református értékrend egyfajta tartást is adott nekünk: felelősségünknek éreztük, hogy méltó módon képviseljük az egyetemünket és a kollégiumot a külvilágban.

Péterdi Emma és M. Kata különböző városokban élnek, de több szempontból is egy hajóban eveznek. Mindketten ősszel kezdték meg az egyetemet, épp az első vizsgaidőszakukat gyűrik. Emma a Szegedi Tudományegyetem mechatronikai mérnök szakán, Kata pedig a Pécsi Tudományegyetem orvosképzésén tanul. Egyik városban sincs református diákotthon, így nem választás kérdése volt, hogy állami kollégiumba költöztek. A rengeteg új impulzus közepette még csak óvatosan kacsingatnak a kollégium adta ismerkedési lehetőségekre. A kvízestek, bajnokságok és egyéb közösségi megmozdulások sokszor a mértékletesség határait feszegető alkoholfogyasztásba torkollnak, amiben egyik lány sem venne részt szívesen. Az önállósodás első szakaszában lévő egyetemisták a legtöbb hétvégén még hazautaznak, így erősen kötődnek az otthoni gyülekezetükhöz: Emma a péceli, Kata pedig a pasaréti gyülekezetbe jár családjával, mindketten aktívak az otthoni ifijükben is. A jól ismert környezetből kiszakadva mindkét lány kezdettől fogva kereste azt a közeget, ahol hét közben is találkozhatnak lelki testvérekkel. Emma korábbi csendesnapokról, táborokból szerzett ismerősei révén a Szeged-Újszegedi Református Egyházközségbe kapcsolódott be: – Elsőként megijedtem, hogy a hétfő esti ifik nem fognak beleférni az időrendembe a kedd reggeli óráim és a tanulás miatt. Viszont annyira felüdítő a hét legelején ebben a közösségben az Igéről beszélgetni, hogy rájöttem, erre igenis szükségem van. Hiányzik, amikor nem tudok elmenni ifire, mert teljesen másként zajlik a hetem, amikor ezzel a lelki töltettel indulok neki.

Kata az egyetemen találkozott a pécsi MEKDSZ (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség) bibliakörének plakátjaival, amelyeken az az igevers szerepelt, amelyet éppen akkoriban olvasott a Bibliában: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Az orvostanhallgató örömmel csatlakozott a heti alkalmakhoz, ahol a felsőbb évesektől nemcsak hitbeli megerősítést, de hasznos tanácsokat is kap a navigáláshoz az egyetem útvesztőjében. A kérdésre, hogy ha létrejönne egy református kollégium a városukban, átköltöznének-e, mindkét egyetemista igenlően válaszolt.

A debreceni Szenci Molnár Albert Református Felsőoktatási Diákotthont 2022-ben alapították, megszüntetve a városban a kálvinista szellemű, de nem teológushallgatókat elszállásoló egyetemi kollégium addig uralkodó hiányát. Gaál Blanka ugyanebben az évben költözött el Nyíregyházáról, hogy szociális munkásnak tanuljon a Debreceni Egyetemen. Református neveltetése miatt úgy érezte, az állami kollégiumoknál biztonságosabb és ismerősebb közeg lenne számára egy egyházi diákotthon. Az éppen megalakuló Szenci által hirdetett elveket vonzónak találta, így ide felvételizett. A megalakulás utáni időszakot izgalmas folyamatként élte meg: – Az igazgatónk, Sipos Ferenc a kezdetektől fogva támogatta, hogy mi, a hallgatói közösség alakítsuk ki a saját szabályainkat, hagyományainkat. Bár mindenkinek új volt a helyzet, a közös erkölcsi alap jócskán megkönnyítette az együttélést, legyünk akármilyen különbözőek is. – A kollégium három fókusza a tanulmány, a hitélet és a közösség; céljuk, hogy ez minden lakó életének szerves része legyen. A hallgatók hétfőnként közös áhítatra gyűlnek össze, ahol meghívott előadók osztják meg szakmai tudásukat és hitüket. Az évek során hagyomány lett, hogy a kollégisták szerdánként közösen vesznek részt a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet alkalmain. – Nem zárkózunk el a külvilág elől, ugyanúgy egyetemi életet élünk, csak sokkal szorosabb, barátságosabb és biztonságosabb közegben – fogalmaz Blanka.

Peleskei Zsófia kémia alapszak után vegyész mesterképzésben tanult a Debreceni Egyetemen, jelenleg gyógyszerészeti tudományokból készül a doktori fokozatra. Első négy évét állami kollégiumban töltötte, ahol kialakult ugyan a baráti köre, mégis hiányzott számára az a lelki közeg, amelyet egykori református gimnáziumában, Kárpátalján megtapasztalt. Ebből a késztetésből csatlakozott a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezethez, ahol befogadó, szerető közösségre talált. Amikor a gyülekezet Facebook-csoportjában megosztották a hirdetést, hogy megnyílik a Szenci-kollégium, Zsófia habozás nélkül jelentkezett. – Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hiszen olyan közösségre találtam, ahol egy értékrendet képviselünk. Korábban hiányzott az, hogy mások által fejlődhessek, valamint hogy jobban részt vegyek a közösség építésében; ezek a Szenciben mind megvalósultak – fogalmaz a doktoranda. Zsófia jelenleg a diákság vezetője, célja, hogy olyan közösségért dolgozzanak nap mint nap, „amelyet megálmodik az ember”. Meglátása szerint az elmúlt három évben sikerült összetartóbbá alakítani a lakóközösséget, az egyetemisták fenntartás nélkül számíthatnak egymás tárgyi, szellemi és hitbeli támogatására. Zsófia több különbséget is tapasztalt egykori és jelenlegi kollégiuma között: – Az első négy évben időnként egyedül laktam a szobámban, elvoltam a saját világomban, a szomszédaimat sem ismertem igazán. A Szencibe kerülve viszont dömpingként fogadott az, hogy a többiek érdeklődnek, beszélgetnek. Itt nem több százan vagyunk, mint a legtöbb állami kollégiumban, többet találkozunk, tudjuk egymásról, kinek van szüksége segítségre, imádságra.

H. Lilit az önállósodás, a város és az egyetem közvetlenebb, családiasabb légköre vezette arra, hogy a szegedi orvosképzésre jelentkezzen. A budapesti lány eleinte albérletben tervezett lakni, azonban nem találva megfelelő helyet, a Szent Imre Szakkollégiumba sikerült felvételt nyernie. Utólag Isten vezetéseként élte meg ezt a fordulatot: – Nehezen viselem a nagy változásokat. Ha bérlakásban kezdtem volna az egyetemet, biztosan elvesztem volna. A kollégiumban ehelyett aktív közösségi életbe kapcsolódhattam be, kezdettől fogva csendesnapokra, csapatépítő túrázásokra vittek. Állandóan voltak körülöttem, bárkihez fordulhattam a problémáimmal. Itt találtam először olyan baráti társaságra, amelyben mély dolgokról is tudok nyitottan beszélgetni.

Lili egyedüli reformátusként él a katolikusoknak otthont adó szakkollégiumban. Ha ideje engedi, szívesen eljár a heti áhítatokra, dicsőítésekre, előadásokra, sőt ő maga is tartott már igetanulmányozást. Az őt körülvevő vallási közegben sem érzi úgy, hogy megingana addigi meggyőződése, épp ellenkezőleg: a felekezetközi beszélgetések során sokkal jobban megismerte a református hitvallást, hiszen meg kellett magyaráznia, ő miért épp ebben hisz. (Mi mit tennénk, ha főzés közben nekünk szegeznék a predestináció kérdését?) Lili számára megerősítő, amikor saját hitéről beszélhet katolikusokkal, emellett ő is könnyebben tud kapcsolódni hozzájuk azáltal, hogy mélyebben belelát a hitrendszerükbe. – Bár katolikus kollégiumban lakom, ez nem változtat a tényen, hogy tudom magamról: református vagyok – jelenti ki az orvostanhallgató. Kétlaki életet élve az otthoni, a péceli gyülekezetbe is visszajár, emellett a Szeged-Újszegedi Református Egyházközség ifióráiba is bekapcsolódik, ezzel is erősítve mindennapjaiban a református vonalat.

T. Dániel a Covid-időszakban kezdte meg egyetemi tanulmányait a Semmelweis Egyetem általános orvos szakán. A járványhelyzet miatt kevesen döntöttek a beköltözés mellett, így a fiatal orvostanhallgató az egész első évét szobatársak nélkül töltötte az egyetem egyik kollégiumában, amit szokatlanként élt meg a nagycsaládban felnőtt fiú. A második évében kezdett el járni az egyetemen szerveződő MEKDSZ-csoportba, ahol barátokra, lelki támaszra talált, idővel már bibliakör-vezetői feladatokra is vállalkozott. Dániel a második, kellemetlen szobatársakkal töltött év után döntött a lakóhelyváltás mellett. Ekkoriban nehezebb időszakon ment keresztül, úgy érezte, nagy szüksége van biztos lelki közösségre. Teológushallgató nővére révén értesült arról, hogy a 2019-es tűzeset után újjáépített Ráday-diákotthonban vannak még szabad helyek, sikerült is oda felvételt nyernie. A szinte szállodai komfortot kínáló kollégiumban számos hitéleti lehetőség vette körül: rendszeres áhítatok, bibliakörök, szolgálói csoportok, előadások, teadélutánok tarkították a rádays napokat, amelyek lelki feltöltődést és istenkapcsolatának megerősítését jelentették az orvostanhallgató számára. A tanulmányai előrehaladtával Dániel azonban úgy érezte, elaprózódik a különböző elfoglaltságai között, leterheli a sok kötelező kollégiumi program. A hétfő esti otthonórák ütköztek a MEKDSZ-bibliaórák időpontjával, ami szintén dilemmát okozott neki. Túlnyomórészt teológusok között élve hiányzott számára az a szaktársi közeg is, amellyel hasonló tanulmányaik miatt könnyebben tudnak kapcsolódni egymáshoz. Mindezt mérlegelve Dániel végül úgy döntött, újra a Semmelweis-kollégiumba költözik. Bár nagy kegyelemként élte meg a református kollégium közösségének megtartóerejét, így már hatékonyabban összpontosíthat a legfontosabbakra. Hitének megélése továbbra is elsőbbséget élvez: – Aki istenkapcsolatra vágyik, annak elengedhetetlen a közösség – vallja. Dánielben egyre erősebb az igény, hogy stabil, aktív gyülekezet tagja lehessen.

Különböző életek – hasonló helyzetek. A református fiatalok kollégiumi tapasztalatai azt mutatják, hogy alapjaiban határozhatja meg a felsőoktatásban töltött életszakaszukat az, hova mennek haza az órák után. Az egyházi fenntartású kollégiumokban általában hasonló értékrendű emberek veszik körül a hallgatókat, így a közös hit eleve ad egyfajta kapcsolódási lehetőséget azokkal is, akiket előtte nem ismertek. A kötelező lelki és csapatépítő programok olykor többletsúlyként nyomhatják az amúgy is túlterhelt egyetemisták vállát, kivált, ha szakkollégiumról van szó. Mindazonáltal ezek az alkalmak teret adnak egymás megismerésére és az aktívabb hitéletre is. A jövő református értelmiségének meghatározó előszobái ezek a kollégiumok, ezért előrevivő lenne, ha minden egyetemi városunkban lenne akár több református diákotthon is, kifejezetten a nem hitéleti szakon tanulóknak (minden teológiának van saját kollégiuma, amelyek ha fogadnak is világi szakos hallgatókat, elsősorban nem nekik vannak kialakítva). A hosszas várólisták azt mutatják, hogy a meglévő, legfeljebb ötven-száz fős befogadóképességű kálvinista diákotthonok sem elegendők, több a református egyetemista, mint a kollégiumi férőhely. A fentebb bemutatottak alapján látható, hogy az állami kollégiumokban lakók is megtalálják a hívő közösségeiket, de képzeljük el, mekkora áldás lehetne az ő életükben is, ha az egyetemi éveiket jól működő, erős, biztonságos hitbeli alapokat adó helyen, református kollégiumban tölthetnék!