Az új egyházi törvény által felrajzolt pálya és szabályrendszer nem jobb és nem rosszabb európai társainál. A valódi kérdés, mint mindenhol, a részletekben rejlik. A várható regisztrációs igények kapcsán a magyar törvényhozásban meg lesz-e a kellő állhatatosság és bölcsesség, hogy megkülönböztesse a jogos és jogtalan, a tisztességes és tisztességtelen indulatokat és szándékokat? Meg tudja-e majd különböztetni a gyereket a fürdővíztől?
A 2011. július 14-én elfogadott a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló, új egyházi törvény Magyarországon és külföldön is éles kritikát váltott ki, elsősorban a törvény mellékletét képező, mindössze tizennégy regisztrált egyházat felsoroló lista miatt. A törvény körül kialakult negatív hangulat miatt a híradásokban és a felületes értékelésekben a törvény objektív értékelése elmarad, ami szükségessé teszi, hogy rávilágítsunk a jogszabály megszületéséhez vezető fő okokra, az elfogadás körüli kényes pontokra.
A rendszerváltást követően, a megbukott szocialista rendszer romjain létrehozott új egyházi törvény az előző negyvenöt év egyházakat és a vallásszabadságot korlátozó gyakorlatával szemben a lehető legnagyobb szabadságot kívánta biztosítani. Az azóta eltelt húsz év azonban bebizonyította a világviszonylatban is a legliberálisabb egyházi törvények között számon tartott rendelkezés számtalan gyengeségét. Különösen is az utóbbi öt-hét évben, ugrásszerűen megnőtt azoknak a közösségeknek, csoportoknak a száma, amelyek visszaélve a meglehetősen egyszerűen teljesíthető szabályokkal, valós egyházi tevékenység és vallásos meggyőződés nélkül, pusztán az egyházak részére a törvényben biztosított kedvezmények kihasználása céljából alapítottak egyházat.
Már a költségvetésben is gondot okoztak
Éppen az 1990. évi IV. tv. hiányosságai miatt az illetékes hatóságok még ha akartak volna sem tudtak volna fellépni az egyre elhatalmasodó visszaélésekkel szemben. Ezek a visszaélések már az állami költségvetés szintjén is komolyan érzékelhető problémákat okoztak és határozottan ráirányították a döntéshozók figyelmét a kérdés megoldatlanságára. Az egyházak többsége – így a Magyarországi Református Egyház is – üdvözölte és támogatta a változtatás szándékát, különösen a valós egyházi tevékenységet nem végző közösségek kiszűrését.
Az elmúlt évtizedben többször is előkerült az egyházi törvény felülvizsgálata és egy esetleges új szabályozás készítése. A változtatásra azonban – legfőképpen az ehhez hiányzó valódi elszánás és szükséges parlamenti többség hiánya miatt – nem került sor. A 2010-es választások nyomán létrejött kétharmados Fidesz-KDNP parlamenti többség azonban megvalósíthatóvá tette egy új egyházi törvény létrehozását.
Kimaradók, akiknek helyük lenne az egyházak között
Az új egyházi törvény megalkotásának és végső elfogadásának folyamata kétségkívül felvetett problémákat. Miközben a négy – ún. történelmi – egyház szakértői lehetőséget kaptak rá, hogy a parlamenti beadást megelőzően megismerjék a törvénytervezet szövegét és kommentálják azt, az érintettek és a társadalom szélesebb rétegei csak a híradásokból értesülhettek a tervezett törvény főbb vonalairól. A parlamenti végszavazást megelőző kormánytöbbségi módosítások egyeztetésére pedig lehetőség sem volt.
Az utolsó pillanatokban, meglehetős sietséggel tizennégy tagúra szűkített, a törvény erejénél fogva regisztrált egyházakat tartalmazó lista igen sok konfliktust okozott. A 352 regisztrált egyház számának ilyetén való drasztikus szűkítése ugyan valóban tiszta képet teremtett, és kiszűrte az ún. „bizniszegyházakat”, de sajnos több olyan közösségtől is elvette az egyházi státuszt, amelyek több évszázados munkájuk és beágyazottságuk miatt erre jogosultak lennének, annak ellenére, hogy több ponton nem felelnek meg a törvény által a regisztrációhoz előírt objektív szempontnak.
A Magyarországi Református Egyház és az Magyarországi Evangélikus Egyház egy héttel a törvény elfogadása után levélben kérte a regisztrációban illetékes Közigazgatási és Igazságügyi Minisztert, hogy tegye lehetővé azon MEÖT tagegyházak számára a regisztrációt, amelyek kimaradtak a 14-es listából. Ezek a Magyarországi Metodista Egyház, a Magyar Pünkösdi Egyház, az Üdvhadsereg Szabadegyház, a Magyarországi Szabadkeresztyén Gyülekezet és az Őskeresztény Apostoli Egyház.
Nem jelent visszalépést
A magyar egyházi törvényben érvényesülő elv, miszerint az állam különbséget tesz az egyes vallási közösségek jogállása között azok taglétszáma, működési ideje vagy az országban kifejtett társadalmi hatása alapján teljes mértékben harmonizálnak az európai gyakorlattal. Fontos tehát hangsúlyozni, a 2011 júliusában elfogadott törvény – ellentétben a számos külföldi elemzésben és híradásban leírtakkal – nem jelent visszalépést az európai gyakorlathoz képest.
Az új törvény biztosítja a vallásszabadságot, az állam világnézeti semlegességét és az összes magyar egyházi szervezet önrendelkezési jogát. A magyar parlament által elfogadott rendelkezés hasonlóan számos európai társához szigorítja az egyházi regisztráció feltételeit. A társadalmi beágyazottságot szavatoló hosszú távú működési idő, mint feltétel (Magyarországon ez húsz év) egyaránt megtalálható a portugál, a szlovén, az osztrák, a román és a litván egyházi törvényben, de például a törvénytervezettben eredetileg szereplő minimális tagszám kötelezettségének kivétele a végleges törvényből a magyar rendelkezést liberálisabbá tette a szlovák, szlovén és román rendelkezéseknél.
Nem végleges lista
Azt, hogy a magyar egyházi törvény valóban szűrőként kíván működni a jelenlegi helyzetben, az is bizonyítja, hogy az elfogadásával egy időben kihirdetett tizennégy, automatikusan regisztrációt nyert egyházat tartalmazó lista, amely szintén komoly botránykő lett az elemzők szemében, nem végleges. A regisztráció menetének és feltételeinek világos leírásával a törvény biztosítja a későbbi csatlakozás lehetőségét, amivel a regisztrált egyházak számát nyitottan hagyja. Az automatikusan nem regisztrált egyházak tagjai továbbra is szabadon gyakorolhatják hitüket, a törvény semmilyen szankciót nem fogalmaz meg velük szemben. Ígéret szerint az állam minden, a listából kimaradt intézményfenntartó felekezettel tárgyal 2011 végéig az általuk végzett közszolgálat finanszírozásáról.
Összefoglalva tehát az látható, hogy a „lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” szóló törvény számos esetben szélsőséges, diktatórikus tendenciákat ábrázoló vádjai nem állják meg az objektivitás mércéjét. A törvény megváltoztatása állami oldalról nézve szükségszerű volt. A törvényhozó az eddig szélesre tárt ajtót becsukta, azonban közel sem arról van szó, hogy a bejáratot be is falazta volna. A nyilvánvalóan számos érdeket sértő változtatás, kiegészülve a magyar kormány kedvezőtlen nemzetközi megítélésével komoly hazai és nemzetközi vihart kavart. A törvény által felrajzolt pálya és szabályrendszer ugyanakkor nem jobb és nem rosszabb európai társainál. A valódi kérdés, mint mindenhol, a részletekben rejlik. A várható regisztrációs igények kapcsán a magyar törvényhozásban meg lesz-e a kellő állhatatosság és bölcsesség, hogy megkülönböztesse a jogos és jogtalan, a tisztességes és tisztességtelen indulatokat és szándékokat? Meg tudja-e majd különböztetni a gyereket a fürdővíztől?
Csepregi Botond