Egyházzenei hét a koronavírus árnyékában

Idén már a hatvannegyedik Tahi Egyházzenei Hetet tartották itt, a Dunakanyarban. Ezek közül hányat szervezett ön?

Amikor a Tahi Egyházzenei Hét ötvenedik születésnapját ünnepeltük, az Úristen úgy intézte, hogy tevékeny részt vállaljak a szervezésben. Akkor készítettünk is egy kis megemlékező füzetet, amelyben összeszedtük az elmúlt fél évszázad fontos dokumentumait. Ha az volt az ötvenegyedik alkalom, ez pedig a hatvannegyedik, akkor ezzel együtt tizenhármat szerveztem.

Hogyan és mikor indult a rendezvény?

A Tahi Egyházzenei Hét 1957 óta szolgálja a gyülekezeti éneklés ügyét. Abban az időszakban indult, amikor a kommunizmus hatalomra jutása miatt megszűnt a kántortanítók képzése, és csak 1965-ben indult el Debrecenben a nyári kántorképző. Ez óriási űrt okozott, ráadásul ott volt az új, 1948-ban megjelent énekeskönyv, amelyet a második világháború után, a kommunista ideológiai nyomás alatt tartott országban vezettek be – ha meggondoljuk, nagyon rossz pillanatban. Akkor, amikor az egyház is szét volt verve, amikor a kántoroknak dönteniük kellett, hogy kántorok maradnak, vagy tanítók lesznek. Mivel szinte mindenki a megélhetést adó tanítói foglalkozást választotta, a zeneileg képzett réteget kiszorították a gyülekezetekből, amelyek ekkor kaptak új énekeskönyvet. Ebben az időben jelentek meg ritmikus formában a genfi zsoltárok is – de ki tanítja meg őket a gyülekezeteknek? Ebbe a légüres térbe érkezett a Tahi Egyházzenei Hét, amelyet az énekeskönyv szerkesztője, Csomasz Tóth Kálmán, a Korálkönyv szerkesztője, Gárdonyi Zoltán zeneszerző, egyetemi tanár és a hűséges fóti kántor, Kalocsay Ferenc kezdeményezett. Valójában talán ők hárman képviselték akkor legaktívabban a megújulás ügyét. De nem voltak egyedül. Csak néhány nevet említek még: Osváth Viktor, Arany Sándor és László, Papp Ákos, Máté János. Abban, hogy a történelmi helyzet dacára elindult, aztán életben is maradt az egyházi ének ügyét zászlajára tűző tahi kántortovábbképző, az egyházzenei hét, a szervezők bátor hitét és Isten különös kegyelmét kell észrevennünk.

Eleinte akkor kántorképzés folyt ezen a héten?

Kezdetben igen, de a fő hangsúly az új énekeskönyv megismerésére esett. Egyfajta énekügyi továbbképzés volt énektanulással, a himnológiai háttér megismerésével, könnyű kórusművek gyakorlásával. Főleg olyan kórusművekével, amelyek az új énekeket próbálták megszerettetni. Sok új énekfeldolgozás született akkor. A ’48-as énekeskönyvnek két jellegzetes, nagy újítása volt. Az egyik a ritmikus genfi zsoltárok megjelenése, a másik a 16. századi magyar dallamok beemelése. Ez nem véletlen, ugyanis Csomasz Tóth Kálmánnak ez volt a szívügye. Képzeljük csak el, hogy annak a tálalásában megismerni a 16. századi magyar reformátori énekanyagot, aki ezt újra fölfedezte, összeszedte, ebből doktorált és írt monográfiát, milyen rendkívüli élmény lehetett. Erről tanúskodnak azok is, akik a mai napig szinte az összes tahis hétnek a résztvevői voltak. Ezekre a magyar dallamokra tudatosan írtak kevésbé ismert és neves szerzők változó színvonalú kórusműveket, amelyeket az idő aztán megrostált.

Milyen korszakai voltak eddig a Tahi Egyházzenei Hétnek?

A hőskorban, Gárdonyi Zoltán és Csomasz Tóth Kálmán kezdeményezésére Kalocsay Ferenc szervezte a hetet. Aztán két évtizedig a ceglédi Arany László lelkész-karnagy volt a motorja, aki a Sztárai Mihály Református Vegyeskar alapítója is volt. Harmadik korszakában a hetet Máté János orgonaművész, Kálvin téri karnagy, a budapesti teológia professzora szervezte. Az ő 1998-as halála után volt néhány év, amikor Oros Ilona vezetésével önszerveződő módon élt tovább, az „őstahisok”, akik régóta hűségesen jártak, a kialakult hagyományok szerint rendezték meg maguknak a hetet. Hogy miért is tudott évtizedeken át fennmaradni, azt Hamar István lelkipásztor az ötvenedik jubileum alkalmával valahogyan így fogalmazta meg: „A Tahi Zenei Hetek alapvető emberi igényeket elégítettek ki. Az éneklés szeretetén túl minden ember szeret vizsgakényszer nélkül tanulni, mindenki vágyik emberi kapcsolatokra. Tahiban lehetőség van játékra, kirándulásra, lelki épülésre”. Minden korszaknak megvoltak a nagy nevei, akik egyegy héten előadást tartottak a Tahi Egyházzenei Héten. Nemcsak reformátusok voltak köztük, hanem olyan nagy zenészek, zeneszerzők, elhívatott emberek is, mint Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Vass Lajos és Beharka Pál. Az utóbbi évekből az ez évben elhunyt Draskóczy László zeneszerzőt és kántort emelném ki. A jubileum közeledtével többen kértek, hogy kapcsolódjak be, így tizenhárom éve végzem már ezt a szolgálatot. Igaz, kétszer nem tudtam személyesen eljönni, de a háttérmunkát elvégeztem.

Mi történt az elmúlt években?

Mivel tudtuk, hogy úgyis hamarosan jön az új énekeskönyv, kevésbé foglalkoztunk az 1948-ban kiadott megismerésével és frissen tartásával. Inkább a kóruséneklés felé fordultunk, a kóruskultúrát próbáltuk fejleszteni. Az új énekeskönyv már hat éve készülőben van, így az utóbbi években mi is ízlelgettük az előkiadványait. Abban reménykedtünk, hogy ez évben már kézbe vehetjük, de ezzel még néhány hónapot várni kell.

Hol tart most a munka az új énekeskönyvvel?

Tavaly a Zsinat elfogadta a végleges változatát, és úgy tudom, hogy már a nyomdai előkészítő munkák zajlanak, mondhatni a célegyenesben van. Jövőre már tényleg kézbe vehető lesz az énekeskönyv.

Miről szólt az idei Tahi Egyházzenei Hét?

Az idei hét sok-sok kórusozással telt, kihasználtuk a Berkesi Sándor tanár úr személyes jelenléte adta lehetőségeket. Ritkán van olyan állandó vendégünk, akinek hozzá hasonló tudása, tapasztalata van a darabok formálásában, kifejezésformájában, vezénylésében. Igazi karvezetőkurzus volt az idei. Berkesi Sándor Kossuth-díjas egyházzenei igazgató, a debreceni Kántus karnagya az elmúlt tizenhárom évben többször is eljött már a hét második felére, idén viszont egész héten köztünk volt. Hála Istennek, nem ijedt meg a COVID–19-től. Nagy hatással volt a karvezetőkre, a fiatalokra és az idősekre egyaránt.

Mennyire nyomta rá a bélyegét a vírushelyzet a találkozóra?

Benne volt a levegőben, hogy elmarad, de amikor napvilágot látott a zsinati határozat, hogy meg lehet tartani a nyári táborokat, akkor kicsit fellélegeztünk. Utána még rákérdeztem, hogy ez vonatkozik-e a Tahi Egyházzenei Hétre is. „Hát, tartsatok távolságot egymástól” – jött a válasz. A próbák valóban így teltek, egy-egy széket kihagyva az énekesek között, betöltöttük az egész kápolnát.

Változtat valamit a hangzáson a távolság?

Tulajdonképpen ez még jót is tesz neki. Vannak olyan kórusirányzatok, ahol az énekeseket szándékosan úgy állítják fel, hogy legyen egyméternyi hely közöttük. Így jobban le tudja adni a test a hangot, mintha szorosan beállnánk egymás elé és mögé, így lefogva egymás hangját.

Felkapott hír volt a médiában még májusban, hogy Washington államban egyetlen ember megfertőzte a kórustagok nyolcvan százalékát. Nem tartottak a vírustól az egyházzenei hét résztvevői?

Már a jelentkezésnél felhívtuk a figyelmet, hogy aki egy kicsit is betegnek érzi magát, az ne jöjjön. Volt is olyan, aki hétfőn, a tábor kezdése előtt telefonált, hogy beteg, bár szerinte nem a koronavírus miatt, csak megfázott, de a körülmények miatt inkább nem jön, nem akar pánikot kelteni. Viszont az idősebb generáció egy része úgy döntött, hogy nem mer kockáztatni. Ezért is örülök, hogy Berkesi tanár úr bátor volt, és eljött. A hetet, éppen a vírus miatt, szélesebb körben hirdettük meg, küldtünk meghívót az elmaradt nyári kántorképzők iránt érdeklődőknek is. Talán emiatt és Berkesi Sándor személyének a vonzása miatt történt az, hogy többen voltunk, mint tavaly, annak ellenére, hogy a törzstagok fele nem jött el. Most ötven fölötti volt a létszám, és huszonheten mondták vissza. Az átlagéletkor határozottan fiatalodott. Erdélyből is jött volna egy kis kamarakórus, de nekik karanténba kellett volna vonulniuk. Ha itt lett volna mindenki, talán be sem fértünk volna a táborba.

Mi volt a hét „slágere”?

Kettőt emelnék ki, az egyik a francia François Couperin Jubilémus, exultémus című műve volt, amelyre Berkesi Sándor illesztett magyar szöveget. Ezt annak idején hangszerekkel együtt adták elő, és mivel voltak hangszereseink, a lehetőségekhez igazított átiratban szólaltattuk meg. Minden tábort úgy hirdetünk meg, hogy aki teheti, hozza magával a hangszerét. Volt egy trombitás legény is köztünk, de a hét elején még nem tudtam, hogy milyen szinten van. A tábor közepére kiderült, hogy bizony, jól tud trombitálni. Gondoltam, hogy akkor ezt használjuk is ki, ezért írtam neki egy trombitaszólamot. Nagyon megemelte az egész hangzást. A másik „sláger”, a résztvevők szerint, az egyik darabom záró tétele volt, amelyet a Kecskeméti Végh Mihály Énekkar fennállásának kilencvenedik évfordulójára írtam Mikesi Tibor kórusvezető felkérésére. Azt kérte, hogy a 90. zsoltár legyen benne. Ennek a műnek a végén van az a tétel, amelyet itt, Tahiban is elénekeltünk: „Legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk.” A lendületes tétel a zsidó körtáncokra emlékeztet, és a „No, minden népek örvendezzetek…” kezdetű, 47. zsoltár aszimmetrikus ritmizálását idézi. Kétségkívül azonban Gárdonyi Zoltán A sareptai özvegy című kisoratóriuma hatott ránk a leginkább, főleg akkor, amikor tudatosodott bennünk, hogy az 1944–45. évi, nehéz téli hónapok emlékére írta: „…a korsóbeli olaj el nem fogy, a vékabeli liszt meg nem kevesül.”

Van kedvenc éneke az új énekeskönyvből?

Nem ismerem még annyira, a végét nem is láttam, de közel áll hozzám az adventi időszakhoz kapcsolódó Csillagoknak teremtője című adventi himnusz, amely egy Lövétéről származó népi dallamra énekelendő, vagy „A sötétség szűnni kezd már…” karácsonyi kolindadallam, amely Pálhegyi Dávid szövegével – felekezetektől függetlenül – már szinte az egész országot bejárta. Nagyon szeretem az evangélikus diakoniszsza költőnő, Túrmezei Erzsébet szövegeit is, amelyekből több is lesz az új énekeskönyvben.

És a régiből?

Sok ilyen van. Nagyon szeretem a lendületes zsoltárokat, például az előbb említett „No, minden népek örvendezzetek…” kezdetűt. Azokat, amelyekben van valamilyen érdekes ritmus vagy lendület, ami az öröm kifejezése szolgál. Ez nagyon fontos lenne az énekeinkben. Valahogy olyan illedelmes, melankolikus, langyos tempójú az éneklésünk. Igaz, hogy Kálvin János azt írja, hogy legyen az éneklésben súly és fenség, de ez nem a lassúságot jelenti. Nyilván ez többezres gyülekezetben, genfi zsoltárt énekelve valóban megállja a helyét. Ilyen nagy tömegben nem is lehet gyorsabban énekelni, csak körülbelül a szív lüktetésében, hetvenes tempóval, de úgy hiszem, a fiatalok és az idősebbek egy része is szereti, hogyha az éneknek pezseg a ritmusa, és megmozgatja nemcsak az elmét és a szívet, hanem talán a lábat is. Ebbe az irányba is kellene változtatni a gyülekezeteink éneklésén, hogy az örömöt megéljük, megértessük és láttassuk is.

Van erre törekvés a mai kántorképzésben?

Természetesen, amikor egy kántor kikerül a terepre, csak akkor találja szemben magát a helyi hagyománnyal és a szokásokkal. Én is jártam így kezdő kántor koromban. Úgy emlékszem, hogy a „Felvirradt áldott szép napunk”-at énekeltük, majd miután fennálló éneknek elénekeltük az első versszakát, a lelkész szólt, hogy foglaljon helyet a gyülekezet, majd azzal folytatta: „Megkérjük a kántor urat, hogy hagyjon levegőt venni a sorok között.” Túl gyors volt. Ez is mutatja, nem is olyan egyértelmű, hogy mit, mikor és hogyan kell és lehet énekeltetni.

Mi lesz a jövő évi Tahi Egyházzenei Hét központi témája?

Nem tudom még teljesen biztosan, azonban az időpontja már megvan: 2021. augusztus 9–15. Abban reménykedünk, hogy Berkesi Sándor újra el tud majd jönni, kértük is erre. Neki is jó élmény volt az idei hét. A másik reményünk, hogy végre kézbe vehetjük az énekeskönyvet, megtudhatunk szerkesztési szempontokat, énektörténeti érdekességeket meghívhatjuk azokat is egy-egy előadásra, akik ezen munkálkodtak. Így újra élheti a Tahi Egyházenei Hét az eredeti küldetését, az énekeskönyvünk jobb megismerését, valamint előrelendíthetjük a református éneklés ügyét és közösségeink jövőjét. 