Egyiptomból az örökkévalóságba

Az adventi időszak, amelyben vagyunk, a várakozás időszaka. Várakozás a karácsonyi ünnep érkezésére, de egyben figyelmeztetés arra, hogy folyamatos várakozásban kell lennünk Krisztus második eljövetelére is. A keresztyén ember egész életének ebben a várakozásban kell folynia. Ez azonban nem semmittevést jelent, hanem folyamatos mozgást, utazást. Maga az élet utazás. Mindannyian úton vagyunk. És ahogy minden útnak van kezdete és vége, van elindulás és van megérkezés, van születés és van halál. Merre vezet és milyen a mi utunk? Az első adventi időszak, a Jézus születését megelőző időszak és az ezt előrevetítő ószövetségi események is megmutatják, hogyan kell nekünk is megtennünk a magunk életútját. Izráel fiainak leköltözése Egyiptomba, majd szabadulásuk onnan, utazásuk az ígéret földje felé előrevetítette Jézus és szülei menekülését Egyiptomba és a hazatérésüket onnan.

Ugyanakkor kiábrázolja a hívő ember útját is. A kijövetel Egyiptomból, az átkelés a Vörös-tengeren jelképezi az Isten kiválasztottjainak szabadulását a bűn rabságából. A vándorlás az ígéret földje felé pedig kiábrázolja azt az utat, amelyet itt, a földi életünkben teszünk meg a menny felé. Ez az út nem könnyű, tele van küzdelmekkel, kísértésekkel, elbukásokkal, újrakezdésekkel és Isten szerető gondviselésének a megtapasztalásával. Ezen az úton sok mindent meg kell tanulnunk. Egyrészt meg kell tanulni elfogadni azt az útirányt, amelyet Isten jelölt ki számunkra. Talán sokszor úgy érezzük, hogy mi jobban tudjuk, merre kellene mennünk, hogyan kellene élnünk. Más úthoz lenne kedvünk. De csak az az út válik áldásunkká és javunkra, amelyet az Úr jelölt ki számunkra. Izráel fiai számára (1Móz 13,17–18) lett volna rövidebb út is az ígéret földje felé, de a nép azt nem tudta volna elviselni, mert olyan harcok vártak volna ott rá. Isten meg akar minket áldani, de vannak áldások, amelyekre nem vagyunk készek, még fejlődnünk, növekednünk kell. Vannak olyan áldások, amelyeket ha most kapnánk meg, azok csak a kárunkra lennének. Ezért nem vezet Isten mindig azon az úton, amelyen mi szeretnénk járni, mert ő jól tudja, hogy melyik út szolgálja a mi javunkat.

Ezen az úton Isten ki akarja belőlünk nevelni Egyiptomot. Mert az egyiptomi hatás, befolyás mindig ott lesz. Az óember mindig is kísérteni fog, hogy térj vissza a régi életmódodhoz. Izráel fiai is számtalanszor fellázadtak az úton, és mindannyiszor visszasírták Egyiptomot. Azt mondták, ott jobb volt, finomabb ételek voltak, kevesebb gondjuk volt. Bár kiszabadultak, a szolgai lelkület bennük maradt. Az Újszövetség azt tanítja, hogy az óembert újra és újra meg kell feszíteni. Az életutunkon vannak szenvedések is. De ezekből tanuljuk meg az engedelmességet. Ez magára Jézusra is igaz volt. A zsidókhoz írt levél 5,8-ban olvassuk: „Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet.” És ahogy a Heidelbergi Káté 37. kérdés-válasza is tanítja, Jézus „földi életének egész ideje alatt” szenvedett. És ha magának Jézusnak szenvednie kellett, hát mennyivel igazabb ez reánk, gyarló emberekre nézve, hiszen ahogy maga az Úr mondja, nem feljebbvaló a tanítvány a Mesterénél. Már kicsi gyermekként olyan utakon kellett járnia, amelyek nehezek és küzdelmesek voltak. De ezzel is beteljesítette a próféciákat és egyben az Atya akaratát. Ha az Úr által számunkra kijelölt úton járunk, akkor az ő akaratának megfelelő irányba haladunk.

Az adventi időszak alkalom arra, hogy megvizsgáljuk az életutunkat. Merre vezet, milyen lelkülettel utazunk? Az izráeliták sokan indultak meg az ígéret földje felé, de közülük nem mindenki érkezett meg. Akik szívükben megkeseredve fellázadtak, hitetlenek és engedetlenek lettek, azok nem mehettek be az ígéret földjére (Zsid 3,15–19). Jézus minden szenvedése és fájdalma ellenére sem lázadt, mindent szelíden és alázatos szívvel fogadott. Tanuljuk meg ezt tőle (Mt 11,29), és akkor igazán adventi, várakozó és reménykedő szívvel utazhatunk és érkezhetünk meg az ígéret földjére.