Együtt felüdülni – visszapillantás a III. Protestáns Sokadalomra

Nagy várakozással és gyakran kerestem föl a nap folyamán a Kapisztrán téri színpadot. Van egy széles, élvezetes, mégsem köztudomású műfaj, ami istenes versek, szentírásrészletek megzenésítésén, vallásos népénekek feldolgozásán és ezek magas színvonalú előadásán alapul. Sokszor egészen különös, vonzó zenei világgal bűvöli el a hallgatót – már aki ismeri ezeket a művészi alkotócsoportokat. A keresztyén missziónak egy lehetséges kiegészítő ága. Az évenkénti Református Zenei Fesztivál, illetve az utóbbi esztendőktől a Protestáns Sokadalom művészeti küldetése, hogy ezeknek az együtteseknek pódiumot és vele több ismertséget adjon.

Azt figyeltem meg, a szöveg értése nélkül is azonnal működésbe lép ez a zene: sok külföldi turista járókelőnek is földbe gyökerezett a lába, és úgy hallgatta a helyszín közvetlen közelében az előadókat.

Amikor a Bécsi kapu téri evangélikus templom felől a színpad felé tartottam, útközben először Joób Emese tiszta énekhangja fogott meg: „Jelenti magát Jézus háromszor esztendőben…” Az egyházi évkör három fő jeles ünnepét – karácsony, húsvét, pünkösd – számba vevő népének, ami citera, vibrafon és koboz hömpölygő zengésében-csengésében halad előre.

Odaértemkor már egy kortárs vers mutatta meg, hogy mennyire tud énekként is működni egy nagyon eltalált megzenésítésben, amelyben ősi és modern hangzás elegyedik. Szabó T. Anna Belső mosoly című költeménye rávett minket a békességre, ez a versszak is: „a belső mosoly jó meleg, / jut másnak is, sosem fogy el, / mindvégig ott marad veled, / amíg lélegzel, nem hagy el…” A blokk után megtudtam a kobzos énekesnőtől: Joób Árpád népzenekutató lánya, zenetanár, és éppúgy evangélikus lelkész volt a nagyapja, mint Szitha Miklós ütőhangszeresnek. A trió harmadik tagja, Bolya Mátyás, aki citerán és kobozon játszott a Várban, nem más, mint a Zeneakadémia népzenei tanszékének vezetője.

A következő társaság hangolása alatt a sátrak alkotta térben két ókori harcos – egy filiszteus és egy izráeli, a valóságban református és baptista hittestvér, a Seregek Ura Múltidéző Körből – vívtak egymással, korhű hadi öltözetben és fegyverzettel. A júdai katona felszereléséhez tartozott a törzsre felfűzött lamellás páncél, asszír típusú bronzsisak, rövid kard, kerek pajzs. A filiszteus gyalogoson a rájuk jellemző sisak, pikkelypáncél volt, rövid kardot, lándzsát, bárdot használt. Lélegzetelállító volt a két férfi ügyessége, összegyakorlottsága, amivel elkerülték, hogy megsebesítsék egymást.… Hosszadalmas utánajárás nyomán szerezték be és készítették el a felszerelésutánzatokat, hogy a mi bibliaolvasásunk, igehallgatásunk képzeletmozgató legyen, és hogy rádöbbenjünk, Isten üdvterve a történelem során bomlik ki, amelynek folyamában ma miénk a jelen, tehát a ránk rótt (lelki) harcokat nem mulaszthatjuk el.

A hattagú HolddalaNap zenekar visszacsábított a színpadhoz, jó volt látni a bal szélen Draskóczy Lídia hegedűművészt is, aki hosszasabb betegségből épült fel annyira, hogy olyan virtuozitással faggassa hangszerét, mint korábban, többi zenekara tagjaként is, amelyek között ott a Tázló, amely moldvai csángó táncházi zenét játszik.

Lídia, miként több zenésztársa, dalszerző a zenekarban. Megzenésít bizonyságtevő szövegeket, amelyeket gyakran ő is ír, vagy éppen Igéknek ad muzsikából népzenei ihletésű szárnyakat. Egyik opusában két Ige is elhangzik. Az egyik Pál apostolé: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” A másik bibliai részlet az eleve rövid 121. zsoltárból való: „Nem engedi, hogy lábad inogjon, nem szunnyad el a te őriződ.” A két összeöltött bibliai Ige felséges és bensőséges világzenében úszott a Kapisztrán téri alkalmi színpadon…

A zenekarnak két remek énekesnője van: a zenekarvezető Gulyás Anna, illetve Bolyki Sára. De a fiúk is énekelnek, például Balogh Guszti, aki az autentikus cigányzenéből is sokat terel a közösbe. Nagyon megfogott egy gyimesi lassú jellegű dal. Szövegében népköltészeti reminiszcenciák, mégis felfogható az egész egy újjászületett keresztyén tüzes hálaadó imájának: „Ahány csillag van az égen, annyi áldást adtál nékem, Istenem, / Köszönöm a jóságodat, hogy a szívem virágozhat énnékem…”

Egy másik helyszínen, a Bécsi kapu téri templomban eközben kórustalálkozó volt; a református, az evangélikus, a baptista és a metodista felekezet mind képviseltette magát. Az orgonamaraton is klasszikus műveket idézett meg. Egy nyugdíjas hölgy, aki a lányával jött a Protestáns Sokadalomra, pont az orgonaprodukciókat emelte ki, mint amelyek a legnagyobb élményt jelentették számára.

Nem csalódtam a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára épületébe szervezett pódiumbeszélgetésekben sem. Nem a teremtésvédelmi, illetve a Z generációról szóló disputát mutatom be röviden, hanem amelynek újságíró-kollégám, Ulicza Tamás történész volt a moderátora. Az Egyház és megmaradás címet viselte, mind az egyház, mind a nemzet megmaradásáról sok szó esett benne.

Szuhánszky T. Gábor metodista lelkész, szociológus megjegyezte, hogy ők a kisebb keresztyén csoportok erejében látják a keresztyén jövőt, fontosnak tartják az egyházak összekapaszkodását a missziós, valamint karitatív feladatok elvégzésére, illetve fontosnak látják az evangelizálás modern hangvételét. Mészáros Kálmán, a Baptista Teológiai Akadémia rektora felhívta a figyelmet arra, hogy a baptisták bibliás mozgalom voltak kezdettől fogva. Az első világháború után a történelmi ország szétdarabolásával a küldetésük súlypontja Erdélyre esett, de ebből éltető áldás fakadt, a reformáció üzenete rajtuk mint kisebb protestáns egyházon keresztül más, a protestantizmustól még nem érintett népeket is elért ugyanis: például a románokat. Ez a küldetés megtartotta elevennek a kisebb magyar egyházakat.

Duráczky Bálint szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa egy kárpátaljai példával világította meg, hogy a hit hogyan ad távlatot a távlattalanságban. Megkérdezett egy ottani magyar tanárnőt, hogy miért maradt a szülőföldjén. Azt a választ kapta, hogy nem azért él, hogy neki legyen a legjobb. – A hitből kapott küldetéstudatot ez az asszony, az tartja meg a tanári pályán, Kárpátalján – foglalta össze –, ahogyan a történelmi egyházak is tovább folytatták a szolgálatukat nehéz terepen és időkben egyaránt.

Végül arra terelődött a beszélgetés: jobb magyar lesz-e az, aki keresztyén, hozzásegíthet-e ez egy minőségibb magyarsághoz? Csepregi András evangélikus lelkész, teológus lehatárolta a „jobb magyarság” értelmezését, amikor arra célzott, hogy a XX. században keresztyénségükre büszke emberek a hazaszeretet jelszava alatt olyan dolgokban működtek közre, amelyekben nem kellett volna. Ellenpéldaként említette a keresztyének nemzeti hasznosságára a nyugati emigrációs Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem nyolcvanas évekbeli könyvkiadását. Utalt itt Bibó István a diktatúrában tiltólistán lévő műveire, amelyek át vannak itatva keresztyén értékszemlélettel. Ezzel nagy szolgálatot tettek a rendszerváltás előtti politikai erjedésben.

Duráczky szóba hozta, hogy jelenleg nemcsak a magyarság, hanem azon belül a magukat keresztyéneknek vallók száma is csökken. – Ha a fogyó magyarságban egyre kevesebbeknek van „Aha”-pillanata a hit vonatkozásában – mondta a református szociológus –, akkor ez kijelöli a hívő magyarok feladatát. Nem elzárkózni kell, hanem kifelé szolgálni, mert nem a nemzeté az Isten, hanem az Istené a nemzet – fogalmazott.

Ilyen szellemi csemegék után tekintettem meg az Országos Levéltárban azt az időszaki kiállítást, ami levéltári forrásokat tár a látogató elé a metodista, evangélikus, baptista és református felekezetek történetéből. Ez felvillantotta a többi között a metodisták hazai küzdelmét azért, hogy ők is bevett felekezet lehessenek.

A Kapisztrán téri színpadon a Szegedi Ökumenikus Gospelkórus után egy kárpátaljai, közelebbről mezővári család – Kovács Sándor és felesége, valamint két felnőtt fiúk és egy lányuk – lépett a pódiumra BorzsaVári Zenekar néven. „Szelíden hívj, ha eljössz, nálad lesz otthonom s hazám, Isten élő lelke jöjj, áldva szállj le rám…”: ez egy bűnvallásával is töredelmes dal volt tőlük, amely a kéréseket meghallgató Krisztust vallja a végső szétszórattatás hatástalanítójának. – Az Úristen azért állított minket azokra a végvárakra, hogy őrizzük, amit ránk bízott – mondta el két szerzeményük között az édesanya.

Az ő versmegzenésítéseikben különben nem a népzene dominál, hanem egyfajta sanzonos stílus. Ilyen hőfokú előadással ritkán találkozni; ugyanakkor a főszerep mindenképp a családanyára esik, igazi vivő énekhang, az egész személyisége izzik. Mintha tőle sugározna át a férjére, három zenélő-éneklő felnőtt gyermekükre az a drámai feszültség, hogy egy szélső helyzetre feleletül ők az alázat és istendicsőítés útját járják. – Valamennyien tehetségesek a családban, és mind együtt zenélnek, látszanak a szeretetmegnyilvánulások a családtagok között, és ahogy mindezt átadják a közösségnek, az teljesen unikálissá teszi őket! – fűzte hozzá előadásukhoz Szávay László, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány (RKK) ügyvezető-helyettese, aki végigénekelte mellettem a BorzsaHázi zenekar több dalát.

Alig maradt időm a sátrak között bolyongani, beszéltem a Magyar Cserkésszövetség protestáns ágának (ICHTÖSZ) egyik hölgy vezetőjével, aztán egy lánnyal, aki egy metodista országos táboroztató ifiszervezet vezetője. Mindenhol kisgyerekes családok: egy kisfiú kerámiát festett, egy kislánynak éppen az arcát festették, egy másik kislány pedig a Kaláka-vezető Gryllus Dániel műsora alatt egy széken ülve számlálgatta borsószem nagyságú lábujjait. Az evangélikus Gryllus Dániel egyébként Sumonyi Zoltán költő bibliai példázatait adta elő Smidéliusz Gábor – szintén lutheránus – lelkésszel.

A III. Protestáns Sokadalom záróakkordjaként a színpad helyet adott az RKK által kiírt Szabó Lőrinc 125 versmegzenésítési pályázat nyerteseinek, akik gálakoncertet adtak pályamunkáikból. A díjakat is itt nyújtották át nekik. Első helyezett a Resti Kornél zenekar, második a Hangraforgó, harmadik a Credo zenekar lett, a Zsongom együttes pedig különdíjat kapott. A díjátadón okkal utalt Zila Gábor, az RKK ügyvezetője a Példabeszédek egyik részletére: „Ha valaki másokat felüdít, maga is felüdül.”