„Együtt növekedünk a gyerekeinkkel”

A Messenger-csoportot négy-öt édesanya hozta létre hét éve, majd ahogy születtek a gyerekek, bővült a csoport létszáma. A résztvevők nem teljesen egyformán nevelik a gyermekeiket, és nem egyformán gondolkodnak a világról, ennek ellenére elfogadják egymás másságait és hordozzák egymás terhét. Ebben a csoportban őszintén elmondhatjuk a problémáinkat akár a gyerekek betegségeiről, akár a férjünkkel, távolabbi rokonokkal van konfliktusunkról, vagy csak éppen arról, hogy felbosszantott valamelyik gyerekünk. Mindig megértő fülekre találunk, segítséget vagy jó tanácsot kapunk egymástól. Most tizenketten vagyunk a csoportban, és akármilyen gonddal is jelentkezünk, valaki biztosan tud jó szóval kapcsolódni a témához. Egymás által megerősödünk, és nincs lelkiismeret-furdalásunk az olyan helyzetekben, amikor például úszik a lakásunk, mert tudjuk, hogy ez minden gyermeket nevelő családnál előfordul. A helyzet hozza az ilyen nehézségeket, nem a mi hibánk.

Legtöbbünknek volt egy előzetes elképzelése a gyereknevelésről és a szülőségről, mielőtt édesanyákká váltunk. – Amikor láttam másokat gyereket nevelni, sokszor gondoltam, hogy én azt biztos nem csinálom majd, az én gyerekem úgy nem fog hisztizni! Micsoda csőd az, amikor földhöz veri magát a gyerek nyilvánosan! Aztán, amikor jöttek ezek a helyzetek, akkor átrajzolódott bennem sok minden. Rájöttem, hogy nem biztos, hogy a szülők tehetettek erről – fogalmaz a három gyermeket nevelő Eszter. Mindannyian tudjuk, hogy időnként óriási belső erő és türelem kell ahhoz, hogy szelídek maradjunk a gyermekeinkkel, és álljuk a sarat. A két gyermeket nevelő Tünde szerint az ember nem tudja a gyerekek születése előtt, hogy milyen a terhelhetősége. – Én magamról sem tudtam, hogy a 0–24-es leterheltség mit hoz ki belőlem. Ez a sok kihívás adhat egy energialöketet, amitől szárnyra kapok, de ott van a másik oldal, amikor az idegrendszerem teljesen kimerül, és előjönnek a rossz tulajdonságaim. Ilyenkor gyakran kiabálunk, sírunk, dühöngünk – osztja meg.

Többen arról számoltak be, hogy az egy- és a kétgyerekes lét között nagy kontrasztot éltek meg. Tündének például az első gyermekével még könnyűek voltak a mindennapok, és sok megható pillanatot élt meg. – Minden nap elérzékenyültünk a férjemmel, hogy milyen aranyos, cuki a kislányunk. Mindent rózsaszínnek láttunk – idézi fel. Eszter is azt meséli, hogy „habos-babos, mesébe illő volt” az első gyerekükkel. Bár arra is emlékszik, amikor remegett a fáradtságtól, és sírt otthon egyedül, mert nem aludtak éjszaka, vagy a szoptatás miatt nyolcszor keltek. – Sokszor rendkívül kimerült voltam, de mégis nagyon jó volt az az egygyerekes lét – meséli.

A második gyermek érkezése viszont sokuknál hozott mély pontot. Ahogy fogalmaznak: „kamatostul megkapták”, megsokszorozódtak a nehézségek. Többen ebben az időszakban kezdtek lakásfelújításba és költözésbe, jött a covid, amikor nem lehetett kimenni sehová. Egyedül maradtak otthon a kisgyerekeikkel, és nem mindenki érezte azt, hogy a társa igazi társ ezekben a nehéz helyzetekben.

A kétgyermekes Dóra elmondta, hogy a nehéz külső körülmények mellett az újszülött kisfia másfél éves koráig állandóan ordított, és nem tudtak rájönni, miért. Nagyon kimerítő volt ez számára. Tünde is hasonlóan élte meg a kétgyerekes lét elejét. Elmesélte, hogy mélyre került, sötét gondolatai voltak körülbelül fél évig, és a férje sem tudott segíteni. Lelkiismeret-furdalása is volt, mert úgy érezte, hogy széthullott a korábbi biztonságos, élhető életük. – Ez már nem olyan idilli, mint amikor az ember hazaviszi az első kisbabát a rendezett lakásba. Sokkal inkább szedett-vedett, tervezhetetlen, kilátástalan... Az első három hónapban az én gyerekem is végig üvöltött, szoptatni sem tudtam úgy, mint az elsőt. Az egy rémes időszak volt – emelte ki Eszter is. Mindezzel együtt az anyaságban mindannyian felismertük, hogy minden nehézség elmúlik.

Érdekes, hogy többeknek a második gyerek volt a fellélegzés. Rácsodálkoztak, hogy „ilyen könnyű is lehet”. Az alapjellemünk is más, Adél például erősen éli meg a nehéz időszakokat, rosszul viseli azt a pár napot, amikor a kicsi nem alszik, fogzik, nyűgös, taknyos, de a jó időszakok mindig hosszabbak.

Mind egyetértünk abban, hogy segítség nélkül nehéz és sokszor magányos a gyereknevelés, viszont igazán jó segítséget is nehéz találni. Ritka, hogy valakihez közel laknak olyan rokonok vagy barátok, akik értően és hatékonyan tudnak segíteni. Adél szerint manapság az anyáknak nagyon hiányzik, hogy legyen körülöttük több ember. Sokat tudnak segíteni a férjek, de „hiányzik belőlük az a multifunkció, ami bennünk sokkal inkább megvan”. Tünde nemcsak a Messenger-csoportot hozta létre, hanem aktívan kereste a második gyermeke megszületésekor helyben azokat az élő csoportokat és barátságokat, amelyek a mindennapokban támaszt nyújtanak neki. Elkezdett járni a gyülekezeti baba-mama körbe, megkereste a könyvtári babaklubbot, és az óvodai édesanyákkal is szorosan tartotta a kapcsolatot. Így, ha vészhelyzet áll elő, akkor van kihez fordulnia a kisvárosban. A gyülekezetekben, egyházi közösségekben sokszor hallani jól működő anyaközösségekről, de nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyenben aktívan részt vegyen.

– Amíg nem voltunk szülők, addig nem ismertük a legrosszabb oldalunkat. Én úgy érzem, hogy anyának lenni nagy megpróbáltatás: ha nincs senki, aki megért és itt van mellettem, akkor széthullok vagy bezárkózom. Kell valaki, aki átveszi a gyereket, és mi fellélegezhetünk, mert a jelenlétükben nem lehet nekifogni olyan dolgoknak, amik korábban rendbe tették a gondolatainkat. A gyereknevelés előtt három-négy órát foglalkoztunk dolgokkal, és így kisimultunk, most viszont egy pillanat alatt minden felborul – osztja meg Anna.

Tünde és a férje remekül ismerik egymás nehézségeit. Ha a férje látja, hogy teljesen elfáradt és kimerült, akkor egy másodperc alatt átveszi a gyerekeket, és Tünde tud pihenni. Ez fordítva is működik.

Adél kiemeli, hogy míg a munkahelyen általában van egy fél óra, amikor lehet kávézni, beszélgetni, addig a gyerekek mellett nem lehet pihenni, mindig figyelni kell, ami nagyon fárasztó.

Tünde szerint nemcsak maguk a gyerekek nehezek néha, hanem a csomag, ami a neveléssel jár. Felkelni időben, észben tartani, hogy be kell tenni az úszóholmit, a birkózóholmit, vinni a pénzt, ki hová és hányra megy, beküldeni a papírt, szólni az óvónőnek, megkérdezni a tanítót, megragasztani, újat venni, és így tovább egész nap. A mikromenedzsment, ami ezer darabra szeleteli az agyunkat minden nap. Mindig jön egy új körülmény, egy új feladat, ezért a mindennapok sok rugalmasságot és rezilienciát követelnek tőlünk.

Ismerve a gyerekeinket, nem tudnánk elképzelni nélkülük az életet. Többen úgy érezzük, hogy a saját családi hátterünk is abban erősít, hogy a gyermeknevelés, a család jó dolog, ezért szívesen visszük tovább ezt az értéket. A gyerekek és a nevelésük izgalmakat rejtenek. Érdekesek a gondolataik, kíváncsiak vagyunk, vajon mi lesz velük később, mik a problémáik, mit fognak majd dolgozni, milyen lesz majd a párjuk.

Anna mindenben Istennek a bölcsességét látja. – Mintha egy jól felépített rendszer lenne Isten tervében. Együtt növünk fel a kisbabáinkkal. Az elején még teljesen tapasztalatlanok vagyunk, de Isten időt ad arra, hogy együtt tanuljuk meg a dolgokat a kisbabával – vélekedik.

Többen gondoljuk azt, hogy az anyaság egyfajta önismereti út. – Isten kihívott minket, ezért megpróbáljuk kihozni magunkból a legjobbat. Ez a Jóisten csiszoló munkája bennünk. Sokkal érettebbé válunk az anyaság által – fogalmaz Anna.

Nemcsak a sötét helyekre, hanem magaslatokra is elvisznek a gyerekek. Többen megfogalmazzuk, hogy sokkal aktívabbak vagyunk velük, mint lennénk nélkülük. Bár nem mindig tudjuk meghaladni önmagunkat, a gyermekeink miatt mégis törekszünk rá, és ez előre mutat.

A gyerekek a felszínen tartanak bennünket. Adél számára jó felismerés volt, hogy jól tudja a mindennapi feladatokat szervezni, és ez magabiztosságot ad neki az élet más területein is. – Proaktívnak kell lenni, gyakorlatilag mindenre gyorsan kell reagálni – teszi hozzá.

Annának az is magabiztosságot ad, hogy újra és újra megéli, hogy meg tudja vigasztalni a kisfiát. Isten teremtésének szépségét látja a gyermekében annak magzati kora óta. Úgy fogalmaz, hogy „egy csoda részesei lehetünk azzal, ahogy látjuk kialakulni az életet”.

Mind egyetértünk abban, hogy a gyerekek szórakoztatók és viccesek tudnak lenni. Tünde szerint a kicsik illatosak és puhák. Minden nap abból meríti az energiát reggel és este, hogy odabújik hozzájuk. Dóráékat, bár nehéz volt az első másfél év a kisfiával, pont ez a nehézség vitte őket közelebb egymáshoz. Mostanra mély szeretetkapcsolata van a kisfiával is.

A házasságunkra is hatással vannak a gyerekek. Bár néha úgy érezzük, hogy akadályai a jó kapcsolatnak, az érem másik oldala, hogy miattuk muszáj tenni azért, hogy békességben éljünk együtt.

A beszélgetés során a pozitívumok felsorolása alatt pillanatok alatt újra és újra visszatértünk ahhoz, hogy mik okozzák a nehézségeket. Talán nehéz is volt a jó dolgokat összeszedni és megfogalmazni. Azt gondolom, hogy a szeretet volt az, amit próbáltunk szavakba önteni. Szeretjük a gyerekeinket, és ez az, ami miatt szeretünk édesanyák lenni.