Maradunk, amíg nem látunk füstöt a hágón – mondja eltökélten a telefonba kárpátaljai kollégám. – Itt a hazánk, itt születtünk, nem mehetünk el – magyarázza. Egy harmincöt éves magyar református családapa beszámolóját olvashatják az ukrajnai háború kirobbanásának napjáról.
6 óra: Nézem az alvó várandós feleségemet, és arra gondolok, hogyan keltsem fel azzal, hogy „szerelmem, lőnek, megkezdődött a háború”? Ez annyira abszurd. Gyorsan felkapom a ruháimat, elindulok a munkába.
7 óra 30: Egy kupacban tanácskozik az összes munkatársam, mindenki zavarodott, nem tudjuk, mitévők legyünk.
8 óra: A rádióban magyarul is bemondják: bombáznak Ukrajnában, kitört a háború. Kérik, hogy tartsuk meg békénket, és higgyünk Istenben. Édesapám ötvenhatos történetei jutnak az eszembe, de ez a borzalom velünk történik. Itt és most, 2022-ben.
10 óra: Arra jutunk a munkahelyen, hogy mindenki tegye, amit jónak lát. A kollektíva fele úgy dönt, hogy elindul a családjával a magyar határ felé, talán még átjutnak. A nők sírva berámolnak néhány holmit a bőröndbe, megfogják gyerekeik kezét, és Magyarország felé veszik az irányt.
11 óra: Isten csodája, hogy megkapjuk a fizetésünket. Rohanok a benzinkútra, hogy üzemanyaghoz jussak. Örvendek, hogy csak hetvenen sorakoztak előttem, járhattam volna sokkal rosszabbul. Kapok még benzint. Az utcán kétségbeesett, szomorú emberek húzzák maguk után életük darabjait bőröndökbe zárva. Félelem sugárzik a szemekből. Sokan ismernek, összeszedem magam, és mindenkire hatalmas mosollyal köszönök. Még most is hittel tudom mondani: velünk az Isten!
12 óra: Bejelentik a rendkívüli állapotot, nem akarjuk elhinni… Ugye, minden rendben lesz?
13 óra: Lisztet, cukrot, konzerveket vásárolunk, de szinte üresek a boltok polcai. Ezrek tartanak a határ felé, senki semmit nem tud igazán. Mitévők legyünk? Menjünk vagy maradjunk? Mi lesz velünk? Hogy történhetett ez? Lehet, hogy ez csak brutális rémálom? Fel akarok ébredni!
15 óra: Kimegyünk a határra. Azt suttogják, hogy le fogják zárni. Mindenki ott van… És ki marad? Mi. Mi maradunk.
16 óra: Néhány óra leforgása alatt bekövetkezik a hadiállapot legdurvább változata, amitől minden ukrán és magyar retteg: az általános mozgósítás és határzár. A 18 és 60 év közötti férfiak nem hagyhatják el Ukrajnát. Sosem gondoltuk, hogy ez megtörténik. Megtörtént.
17 óra: Folyamatosan érkeznek a telefonok és az üzenetek Magyarországról. Rég nem látott barátok, családtagok üzennek, hogy befogadnak minket, csak menjünk. Felajánlanak szobát, ágyat, házat, telket, mindenki, amije van. Hála ébred a szívemben, hogy számíthatunk anyaországi és erdélyi testvéreinkre.
18 óra: Jár az agyam. Kinek sikerült átérni a határon? Mi lesz ott velük? Mit tegyünk? Mi azért nem költöztünk el soha Kárpátaljáról, mert ez az otthonunk. Itt kell maradnunk. Nem mehet el minden magyar – magyarázom a telefonban egy magyarországi barátomnak, de érzem, hogy nem ért meg.
19 óra: Elbizonytalanodom egy pillanatra, hogy mi a helyes. A legnehezebb azonban az, hogy nem tudom, mit mondjak a családomnak, a gyerekemnek, a barátaimnak.
23 óra: Életem leghosszabb napja után fekszem az új otthonunkban, amit nemrég építettünk Beregszászban. Három szív dobog mellettem a nagy ágyban. Hallgatva szuszogásuk azon töprengek, vajon biztos jól döntöttem, hogy nem mentünk el?! Lezárták a határt, és mi itthon vagyunk. Rengetegen elmenekültek. Jó döntést hoztam?! Vagy valami óriásit hibáztam? Úgy éreztem, nekem nem szabad mennem. Van itt feladat még nagyon sok. Tudom, hogy Isten áldása van rajtam, amióta élek. Mindig figyeltek rám a környezetemben, fontos volt számukra, amit mondtam, gondoltam és tettem. Vajon lesz-e valami magasztos feladatom itthon, vagy csak bajba sodortam a családom?! Reszketnek az ujjaim. Elfáradtam. Isten velünk!