Elhívás a misszióért

Milyen főbb missziós lehetősége és szerepe lehet egy presbiternek, illetve a presbitériumnak?

A presbiter alapvető küldetésének tartom, hogy életével, szolgálatával és a mondandójával is Istent tükrözze vissza. Ehhez a szolgálathoz olyan belső lelkületre és látásmódra van szükség, amely jelképezi, hogy Isten missziójában vesz részt. Az Úr bízott meg, hogy cselekvően ott legyünk ebben a küldetésben, amelynek célja helyreállítani a teremtési rendet Isten és ember között, amely a bűneset miatt megromlott. Krisztus elküldte az apostolokat, hogy az egész világon hirdessék az evangéliumot, ez a küldetés azóta sem változott, és ránk is vonatkozik. Arra biztatok minden presbitert és presbiterjelöltet, hogy a választások előtt imádságban fogalmazzák meg Isten előtt: érzik-e az elhívást erre a szolgálatra. A presbitériumnak mint testületnek biztosítania kell, hogy az Ige eljusson az emberekhez. Ehhez minél többféle alkalmat kell biztosítania és a rendelkezésére álló lehető legtöbb felületen keresztül meg kell szólítania az embereket. A testület küldetése, hogy a közösség biztos támasza legyen, maga is gyakorolja a diakóniát és közvetítő legyen a tagok és az egyház különböző missziós szolgálatai között.

Kiből válhat jó presbiter?

Fontosnak tartom, hogy a presbitereket az életük, a gondolkodásmódjuk, a bizonyságtételük alkalmassá tegye a szolgálatra, amelyhez alázat és tapasztalat is szükséges. Nemcsak a munkához való hozzáállásra, az egyház és bibliaismeretre gondolok, hanem az emberi kapcsolatokban szerzett tapasztalatra is. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy megfontolt és bölcs döntéseket tudjunk hozni, főleg akkor, ha egy gyülekezetet képviselünk. Aki elhívást kap erre a szolgálatra, érezze is ennek felelősségét. A mai világ mindig a gyors döntésekre sarkallja az embereket, de Isten szőlőskertjében dolgozni türelemre és alázatosságra, önzetlenségre nevel. A frissen megtért emberek presbitériumba választásától már a Szentírásban is óvnak bennünket. Nem szabad kapkodva döntenünk és cselekednünk. Ez a személyes tapasztalatom is: még az egyetemi tanulmányaim idején kerültem a presbitérium aktív tagjai közé. Fiatalon az első szeretet tüzével van tele az ember, és szeretné megváltani a világot. Azonnali és újszerű megoldásokra vágyunk, ami kapkodáshoz és gyakran hibázáshoz vezet, én vagyok előtérben, nem pedig az Úr által rám bízott küldetés. Ezért tartom alapvetőnek az alázatosságot és a türelmet ebben a szolgálatban.

Hogyan történt az ön elhívása?

Már a presbiterség előtt is szolgálóként vettem részt a gyülekezet életében. Férfiakkal közösen temetőt kaszáltunk, a templomkertet rendeztük, illetve lehetőséget kaptam az iratmisszióhoz is csatlakozni. Családi hátteremből is ezt a fajta hozzáállást hoztam. Fehérvárcsurgó az otthonom. A lelkésznő első konfirmanduscsoportjának vagyok a tagja, akárcsak a feleségem, akivel már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Két gyermekünk van, a tízéves Lili és az ötéves Márk. 1999-ben kaptam felkérést a presbiteri tisztségre Jákob Judit Ibolya lelkésznőtől és Jónás József gondnok úrtól. Meglepett és megtisztelt a kérésük, némi lelki tusakodás után igent mondtam. Akkoriban nagy előnye volt annak, hogy értettem a számítógéphez, de persze nem csak ez a tudásom számított a jelölésemkor. Úgy érzem, lehetőséget kaptam azáltal, hogy presbiterré választottak. Isten olyan dolgokat tanított és tanít a mai napig, amelyeket nem biztos, hogy megtanultam volna, vagy így tanultam volna meg. Ma is azt érzem, hogy a rám bízott felelősséggel újabb feladatokra készít fel.

Presbiteri tisztsége mellett a Dunántúli Református Egyházkerület világi főjegyzői feladatát is ellátja. Mennyire érzi testhezállónak ezt a szolgálatot?

Egyre otthonosabban érzem magam benne, de tudom, hogy sok tanulni- és tapasztalnivalóm van még. Hatalmas változást jelentett az életemben, hiszen egyházmegyén belül cselekedni más, mint kerületi és országos szinten, illetve sokszor határainkon túl is szolgálni. Szeretek tanulni, és ebben a megbízatásomban rendkívül felkészült emberektől adódott erre lehetőségem. Isten is mindig okít a különböző alkalmakon keresztül, amelyeken részt veszünk közösen a szolgáló testvérekkel, és a napi munkában is, amikor az ország minden részéről érkező emberektől más-más impulzust kapok. Sokat jelent, hogy ebben a tisztségben is mellettem áll a családom és a gyülekezetem.

Gyülekezetépítés szempontjából milyen erősségeket, fejlődési lehetőségeket lát Fehérvárcsurgón?

Közösségünk egyik erősségének tartom az erős gyökerünket. Hívő egyháztagok alkották a gyülekezetet, és a hit generációról generációra öröklődött. Áldásnak érzem, hogy a hagyományaink, a múlt öröksége nem merül ki formaságokban, hanem családként, igazi élő közösségként működünk együtt. Viszont itt is nehézséget jelent megszólítani az embereket, főleg a fiatalokat. A felgyorsult mindennapok megnehezítik az evangélium terjesztését, hiszen nem olyan történetet szeretnénk nekik átadni, amelyet pár másodpercben el lehetne mondani. Nehézséget jelent az is, hogy a településre ugyan sokan költöztek ki Székesfehérvárról az elmúlt időszakban, de többen – ahogy fogalmaznak – csak aludni járnak ide, és nem kapcsolódnak be a település életébe. A kapcsolatteremtés ezért akadályba ütközik. El nem évülő küldetésünknek tartom, hogy szülőként, gyülekezeti tagként a fiataloknak átadjuk az Istennel kapcsolatos tudásunkat, tapasztalatainkat. Tapasztaljuk, hogy a régebbi szokással szemben nem a szüleik vagy nagyszüleik által érkeznek a gyerekek a gyülekezetbe, hanem éppen fordítva, a gyermekeken keresztül érkeznek a felnőttek. A megváltozott felállás szintén újfajta kihívást jelent számunkra. Folyamatosan dolgozunk azon, miként tudjuk lehetséges új tagjainkat bevezetni az eklézsiába. Arról is rendszeresen értekezünk, hogyan lehetünk képesek krisztusi lelkülettel fordulni feléjük, amikor nem a mi megszokásaink szerint viselkednek mondjuk egy szentesti istentiszteleten. Ez a fajta tolerancia nagy erőt jelent annak a gyülekezetnek, amelyik tud vele élni. Akik mereven elzárkóznak ettől, ott csökken a tagok száma. Viszont a toleranciát sem szabad félreértelmezni, túlzásba vinni. Csak a Szentírás lehet a vezetőnk ezekben a kérdésekben. Ezért ez nagyon összetett feladat.

Szükségesnek lát-e változást a presbitériumok életében?

Úgy gondolom, mindenképpen változtatniuk kell a presbitériumoknak a lelkiségben. Több gyülekezetben, a puszta fennmaradás érdekében, azokat hívják meg a testületbe, akiket meg tudnak szólítani, és akik elvállalják ezt a tisztséget. Ilyenkor előfordul, hogy nem azzal a szolgáló lelkülettel látják el a szolgálatot, amelyre szükség lenne. A másik nagy problémának azt tartom, hogy a lelkipásztorok mellett sok esetben a presbiterek is kiégnek, ezért fontos a lelkigondozásuk. A presbitériumoknak kifelé, egymás felé is jobban nyitniuk kellene. Fontosnak tartanám, ha nemcsak beszélnénk arról, hogy összekapcsolódunk és egy hajóban evezünk, hanem aktívabban tennénk is érte. Éreztetnünk és mutatnunk kell, hogy számíthatunk egymásra, hiszen nap mint nap újabb kihívások elé kerülünk. A háttérmunka, a karbantartási, intézményfenntartási, temetőfenntartási munkák szervezése és intézése, a pályázatírás elvégzése rendkívül megterhelő feladatok, emellett kevés idő marad a lelkiségre. Ezért hangsúlyosnak tartom, hogy az eredeti missziós feladatainkra több időt fordítsunk. Hiszem, hogy amiként az élő Isten képes megújítani naponta bennünket, úgy meg tudja újítani presbitériumainkat, gyülekezeteinket és egyházunkat is.